A Kárpát-medence története a honfoglalásig

Az ember előtti korok

A Kárpát-medence ma jellemző éghajlata, állat- és növényvilága csak 10-12 000 éve alakult ki. A korábbi évmilliók során a trópusi és a sarkvidéki éghajlat egyaránt előfordult a területen, sőt gyakran víz borította. Az éghajlatot a felmelegedési és lehűlési időszakok ciklikus váltakozása határozta meg.

A miocén kor elején, kb. 20 millió évvel ezelőtt alakult ki a főemlősökön (Primates) belül a hominidák (Hominidae) családja. Az ide tartozó ősi emberszabású majmok leggazdagabb európai emlékei a híres magyarországi leletek Rudabánya környékéről. Az itt talált csontmaradványok többségét a Dryopithecus brancoi fajjal azonosítják. (Korábban két külön fajnak tartották Rudapithecus hungaricus és Bodvapithecus altipalatus néven.) A leletek 10-12 millió évesek. A felnőtt egyedek testtömege 18-24 kg közötti lehetett, a mai csimpánzoknál valamivel kisebbek voltak. A hímek és a nőstények jelentősen különböztek egymástól.

Európa területét a földtörténet utolsó szakaszában többnyire a jégkorszak uralta, északi felét évezredeken át örök jég borította, déli felének nagy része pedig fagyos tundra volt. Az eljegesedések közötti interglaciális (felmelegedő) időszakokban azonban ismét a maihoz hasonló klíma alakult ki. Mintegy 6-12 millió évvel ezelőtt a Kárpát-medence alföldi területeit egyetlen hatalmas tó, az úgynevezett Pannon-tenger borította.

Az őskőkortól a középső kőkorig

Az emberré válás kb. 4 millió évvel ezelőtt kezdődött Afrikában. Az első emberféléknek (Australopithecus, Homo habilis, Homo ergaster) európai leletei nem ismeretesek, így a Kárpát-medencében sem találták meg a nyomukat.

Korai ősember

Az első emberféle, amely Afrikából Európába is bevándorolt valószínűleg a Homo erectus volt. Az ember legrégebbi európai nyomai ugyanis a Homo erectus egy sajátos helyi típusától származnak, amely az utolsó előtti interglaciális melegebb korokban (Günz-Mindel és Mindel-Riss korszakok) jelent meg, és átmenetet képez az előember és a mai emberhez már igen hasonló neandervölgyi ember között. Újabban egyre inkább külön fajnak tartják és heidelbergi ember néven különböztetik meg. Valószínűleg ennek a késői előembernek (korai ősembernek) tulajdoníthatóak azok az első Kárpát-medencei emberi leletek is, amelyeket a Dunántúli-középhegységben, Vértesszőlősön találtak: egy koponyacsont, néhány gyermeki tejfog, csonteszközök, kvarcitból és kovakavicsból készült pattintott kőeszközök, tűzhely, valamint a világ legrégibb ismert emberi lábnyoma. Ez jelentette a területen az őskőkor (paleolitikum) kezdetét. E leletek tanúsága szerint a Kárpát-medence már kb. 350-400 ezer éve is lakott volt.

Az utolsó jégkorszakot megelőző melegebb periódusban (Riss-Würm vagy Eem) jelentek meg Európa-szerte a főleg barlangokban lakó, vadászó-gyűjtögető neandervölgyi emberek (Homo neanderthalensis). Csontmaradványaikat, illetve eszközeiket számos Kárpát-medencei leletből is ismerjük, amelyek közül a legfontosabbakat a Bükk-hegység barlangjaiban találták, a Subalyuk-sziklabarlangban (Cserépfalu közelében, ez egyben a neandervölgyi ember legkorábbi közép-európai emléke), az Istállóskői-barlangban és a Szeleta-barlangban (Miskolc-Felsőhámor mellett). Megemlítendőek a Horvát-középhegység gazdag neandervölgyi-leletei is Krapina városban és a Vindija-barlangban.

A mai ember megjelenése

A mai ember megjelenése a területen mintegy 30 000 évvel ezelőttre tehető (késői őskőkor vagy felső-paleolitikum). Ez az utolsó jégkorszak, az úgynevezett Würm csúcspontjával esett egybe, amikor a Kárpát-medence hideg, tundrajellegű terület lehetett. A mai emberek Európa többi részéhez hasonlóan a Kárpát-medencében is évezredeken át néhány fő kultúrkörhöz tartoztak: ezek az aurignaci kultúra (ejtsd: orinyaki), majd a gravetti kultúra és a solutrei kultúra voltak. Rasszuk (embertípusuk) szerint a mai ember első európai képviselőihez, az úgynevezett cro-magnoni emberekhez tartoztak (ejtsd: kromanyoni). A Bükk-hegység barlangjaiban a neandervölgyiek mellett a cro-magnoni emberek emlékeit is megtalálták. A Szeleta-barlangban a solutrei-kultúra finoman kidolgozott kőeszközeit találták meg, az Istállóskói-barlangból pedig többek között egy háromlyukú csontsíp is előkerült, amely öt hang megszólaltatására volt alkalmas. A gravetti-kultúra magyarországi lelőhelyei: Bodrogkeresztúr, Árka (Szegvár), Zalaegerszeg, Palánk (Szekszárd)..

Középső kőkor

A paleolitikumot a mezolitikum („középső kőkorszak” vagy „átmeneti kőkorszak”) követte. A jégkorszak végétől, 10-12 000 évvel ezelőtt kezdődő gyors felmelegedés révén egyre nagyobb területek váltak lakhatóvá. A Kárpátok olvadó jégtakarója biztosította a bőséges vízellátást, aminek eredményeként a régióban gazdag növény- és állatvilág alakult ki. A Kárpát-medence akár 1000-2000 évvel is megelőzhette Európa északabbi területeit az gazdálkodó életmód számára kedvező feltételek kialakulásában. A korszak vadász-halász törzseinek legfontosabb Kárpát-medencei településmaradványát Jászberény mellett tárták fel.

Újkőkor

A Kárpát-medence benépesítése

Délnyugat-Ázsia újkőkori demográfiai robbanása következtében, az ott kialakuló emberfölösleg részben Kis-Ázsián át a Balkán felé, onnan pedig a Duna vonalát követve vándorolt tovább. Az újkőkor során újabb és újabb földművelő népek hatoltak be a Kárpát-medencébe, ahol egyre nagyobb területeket népesítettek be. A Kárpátok viszonylagos védelmet biztosítottak számukra, a földművelésre és állattartásra egyaránt alkalmas síkságok és a vízbőség egyaránt vonzóerőt gyakorolhatott. Később, ahogy itt is megnövekedett a gazdálkodó lakosság létszáma, egyes csoportjaik a Duna, majd a Rajna mentén Közép-Európa többi területét is benépesítették.

Az első gazdálkodó népek

Az i. e. 6-5. évezredben virágzó Tárcsó-Körös-kultúra (Starčevo-Körös) hordozói földműveléssel, halászattal, háziiparral foglalkoztak. Erre az időszakra tehető az első nagy testű háziállat, a szarvasmarha háziasítása is. Bár ennek pontos helyéről nincs egyetértés a régészek között, de az állat vad őse, az őstulok nagy számban élt a számára ideális élőhelyet jelentő Kárpát-medencében, és nem zárható ki, hogy itt került sor a háziasítására is. Mindenesetre itteni használata már ebben a korai időszakban kimutatható, és jelentős lépés volt a civilizáció fejlődésében.

Az ezt követő vonaldíszes kerámia kultúrája (i. e. 6-5. évezred) a nevét a kerámia párhuzamos vonalakból kialakított díszítőmotívumairól kapta. A Dunántúlon az i. e. 5. évezredben kialakuló lengyeli kultúra jellemző vonása a csoportos település-hálózat volt. Az Alföldön az i. e. 5. évezred első felében a tiszai kultúra virágzott. A kultúra legjelentősebb emlékeit a Hódmezővásárhely melletti Kopáncs-Kökénydomb és Gorzsa-Cukor-major neolitikus településein tárták fel. A települések nagy lélekszámú lakossága hatalmas, több helyiségből álló házakban élt. A hosszú egy helyben lakásra utalnak a gorzsai telep helyenként 3 méter vastag településrétegei.

A világ első írásbeli kultúrája

Erdélyben az i. e. 5. évezredben a különálló Vinča–Tordos-kultúra alakult ki. A Maros mentén kialakuló kultúra korábban is ismert geometrikus jelekkel díszített agyagedényei a tatárlakai lelet szenzációs felfedezése óta új megvilágítást kaptak. Az 1961-ben Alsótatárlakán (Tărtăria) előkerült piktografikus táblácskák ugyanis meglepően hasonlítanak a korai elami és korai sumer ékírásos táblákhoz. A két terület közötti kapcsolat azonban nagyon is kérdéses, nemcsak a nagy távolság miatt, hanem egyrészt azért mert a mezopotámiai írás első emlékei legalább 1000 évvel később jelentek meg, másrészt mivel a korai vonalas-geometrikus írások egymástól függetlenül is hasonlóak. A tatárlakai táblákon kétségtelenül írás található. A leletek alapján nagyon valószínűvé vált, hogy a Vinča–Tordos-kultúra többi agyagemlékén lévő jelek is részben írásjelek, amint azt egyébként egyesek már korábban is gyanították.

A megfejtetlen írású agyagtáblák komoly dilemmát jelentenek a nemzetközi történettudomány számára. A Maros mentén valamikor az i. e. 5. évezred végén ezek szerint kísérlet történt az írás bevezetésére, ami önmagában is sokat jelent! Azt is, hogy valami egyszerű, szentélyközpontra épülő államisággal számoljunk ezen a vidéken; közösségek közötti munkamegosztással. Mindez aligha történik meg, ha egyes csoportok nem kezdik hasznosítani a környék nemesfémlelőhelyeit (pl. a közeli zalatnai aranybányákat), és a foglalkozásbeli szakosodás miatt nem szorulnak mások gabonájára, marhájára.

Erdélyben a központi elosztást bevezető termelő társadalom megvalósításának kísérlete azonban nem sikerült. A fejlődést újabb népmozgások szakították félbe. A Balkán felől előbb a juh- és kecsketartó Boian-kultúra emberei törtek be, majd a Petreşti-kultúra foglalta el a Vinča–Tordos-kultúra helyét, annak eltűnését okozva. Később a Keleti-Kárpátokon keresztül kizárólag szarvasmarhatartással foglalkozó pásztornép érkezett a területre a fekete-tengeri sztyeppékről.

Az újkőkori művészet emlékei

Az újkőkori művészet jelentős Kárpát-medencei emlékei az i. e. 5. évezredi tiszai kultúra istenszobrai. A legismertebbek a kökénydombi Vénusz és a szegvár-tűzkövesi idol (sarlós isten).

Rézkor

Korai rézkor, i. e. 5-4. évezred

Az i. e. 5. évezred végére tehető az arany mellett a rézből készült fegyverek és eszközök Kárpát-medencei megjelenése. A réz megmunkálását ismerő balkáni eredetű új népesség fő célja az Erdélyi-érchegység fölötti ellenőrzés lehetett. A korai erdélyi rézeszközök (Balomi, Radnót) jelentik a Kárpát-medencei rézkor kezdetét. A Petreşti-kultúra hosszú időre, egész a rézkor végéig uralta az erdély arany és rézlelőhelyeket. A nagyarányú kereskedelem révén az egész Kárpát-medencébe és a Balkánra is eljutottak az általuk készített lemezes aranyékszerek.

Az i. e. 5. évezred végén kialakuló tiszapolgári kultúra legnagyobb elterjedési periódusában magába foglalta az Alföld keleti felét és Erdély nagy részét. A kultúra kisméretű, időszakos jellegű településeiken fő foglalkozásuk az állattenyésztés volt. A halottak mellé helyezett tárgyak mennyisége, valamint az egyes sírokban felbukkanó rézékszerek és fegyverek már a halottak eltérő társadalmi helyzetére utalnak. A tiszapolgári kultúra jellegzetes edényformái a talpas kelyhek és csőr alakú kiemelkedésekkel ellátott edények. A réz megmunkálás már igen magas fejlettségi szintet ért el. A Petresti kulturával együtt száznál több rézfeldolgozó hely lelhető fel a korból.

Középső rézkor, i. e. 4. évezred

A tiszapolgári kultúrát követő, illetve vele párhuzamos bodrogkeresztúri kultúra (i.e. 4. évezred) a Kárpát-medence egész középső részén, az Alföldön és a Duna mentén egyaránt jelen volt. A kultúra népességének kisméretű települései nehezen figyelhetőek meg régészetileg, mivel ezek inkább állattenyésztő népek szálláshelyei, mint állandó települések voltak. Sokkal ismertebbek temetőik, amelyek között előfordul a száznál több sírból álló is. A nagyszámú fémtárgy (réz, arany) a fémművesség nagymértékű elterjedésére utal. A földművelés mellett (főleg közönséges búzát termesztettek) sok állatot, főként szarvasmarhát tartottak.

A rézkor legfontosabb helyi megnyilvánulása az Erdélyben kialakult erősdi kultúra volt. A nagy mennyiségben előforduló ember- és állatábrázolások, amelyeket kultikus célokra használhattak, az erősdi kultúra fejlett tárgyi és szellemi életéről tanúskodnak. Az erősdi kultúra településeinek megszűnése a késő rézkorban érkező népvándorlási hullám számlájára írható.

Késő rézkor, az ókor kezdete

A rézkor végi badeni kultúra (péceli kultúra) tagjai állattartó, földművelő életformájuk mellett finoman kidolgozott réz és aranytárgyakat, agyagedényeket készítettek, kifinomult, magas szintű ismereteikről, hitvilágukról gazdag kultusztárgyaik, temetkezési szokásaik vallanak. A temetők szerepe megnőtt, a közösség életében az állandóságot ezek képviselték. Szigorú rendszer szerint és gazdag melléklettel (réz-, csont-, kőeszközök, kagyló- és csontékszerek, agyagedények) temették el a halottaikat. Budakalász mellett tárták fel a badeni kultúra legnagyobb eddig ismert temetőjét (i. e. 4. évezred vége). Az itt talált kis agyagszobor, a budakalászi kocsi, egész Európa első szekérábrázolása, ami a Kárpát-medencének az emberi civilizáció fejlődésében játszott fontos szerepére mutat.

Az i. e. 3. évezred első felében jelentős éghajlati változások zajlottak le. Eurázsia klímája szárazabb lett és ennek következtében a növénytermesztés mint alapfoglalkozás elveszítette korábbi elsődleges szerepét. Helyét az állattenyésztés vette át. Ennek egyik következménye egy nagy népvándorlási hullám volt, amellyel a korábbi rézkori népességek eltűntek, helyüket újabb, az előbbiek hagyatékát csak részben átvevő közösségek foglalták el. Az átmeneti kor egyik legjellegzetesebb képviselője a Coţofeni-kultúra, amely Bulgária, Szerbia és Havasalföld mellett Erdély nagy részére is kiterjedt. Településeik átmeneti jellegűek voltak, a transzhumáló állattenyészést gyakorolták, míg a földművelés másodlagos volt. Agyagművességük nagyon gazdag és változatos emlékeiből ismert.

A Kárpát-medencében az ókori történelem kezdetét az i. e. 4. évezred második felétől az i. e. 3. évezred közepéig tartó hosszú késő rézkori időszak, a badeni kultúra kora és az azt követő átmeneti kor jelenti, amely időben egybe esik az ókori kelet, a sumer és egyiptomi civilizáció kialakulásával.

Bronzkor

A Kárpát-medencei bronzkor az i. e. 3. évezred közepétől az i. e. 9. század végéig tartott. A Kárpát-medencében nagyon sok bronzkorból származó kerámiát találtak és számos temetkezési helyet, amelyek egységes temetkezési rítusokra utalnak.

A kor jellemzője a bronzeszközök térhódítása, amelyek lassanként kiszorítják a használatból a rézeszközöket. A bronz, a réz más színesfémekkel létrehozott ötvözete nemcsak könnyebb megmunkálhatósága, hanem keménysége révén is előnyösebb alkalmazást biztosított. A Balkánon és a Közel-Keleten arzéntartalmú rézércből állították elő a bronzot, míg a Kárpát-medencében antimontartalmú rézércet bányásztak, amelyből a jobb minőségű antimonbronzot állították elő és alkalmazták. A vas megjelenése után is, még sokáig versenyképes volt ez a fémötvözet.

Ebben a korban alakul ki egy viszonylagos egyensúly a növénytermesztés és állattenyésztés között. A fő foglalkozás azonban továbbra is az állattartás marad, ahogy azt a nagy számban feltárt csontanyag, valamint állatszobrocskák bizonyítják.

Korai bronzkor

A korai bronzkorban jelentős népvándorlás zajlott, sok háborúval. A bronzkor első ismert Kárpát-medencei kultúrája az ekkoriban egész Európában megjelenő harangedényes kultúra vándorló népe volt az i. e. 3. évezred második felében. Ezután a mai Magyarország keleti részén, a Körös mellékfolyói mentén mutatkoztak meg a korai bronzkor első jelei, amely a makói kultúra (Makó-Kosihy-Čaka-kultúra) kialakulásához vezetett. Ezt a Kárpát-medence nyugati felében a Somogyvár-Vinkovci-kultúra, az Alföldön pedig az ottományi kultúra és a gyulavarsándi kultúra követte. Erdélyben a Schneckenberg-kultúra terjedt el, amely Havasalföldön is virágzott. Elsődlegesen növénytermesztők voltak, településeiket a dombok legmagasabb, könnyen védhető pontjain alakították ki, és néha meg is erődítették. Halottaikat kőszekrényes sírokba temették. Egyedinek számít a kizárólag a Kovászna megyei Zabolából ismert zabolai kultúra, amely egy ismeretlen nagyállattartó, vándorló népességhez kötik.

A középső bronzkor hosszú békéje

Az i. e. 2. évezred első fele (középső bronzkor) a bronzkor klasszikus szakaszát képviseli. A korszak jellegzetességének számított a nagyméretű, védőárkokkal és földsáncokkal erődített települések elterjedése. A rézből készített eszközök végleg eltűntek a bronzeszközök javára. A bronzöntés fejlődésével párhuzamosan új típusú ékszerek és fegyverek (fokosok, kardok, tőrök, lándzsahegyek és karvédők) jelentek meg. A kor másik jellegzetessége az arany- és ezüstkincsek mind nagyobb elterjedtsége. A Kárpát-medence népei jelentős kulturális kapcsolatokat tartottak fenn a mükénéi kultúra régióival, mint ahogy azt a jellegzetes mükénéi típusú fegyverek, ékszerek, bronzedények, valamint a kerámia díszítőmotívumai mutatják.

Ekkor is zajlottak ugyan kisebb háborúk, de alapjában békésebb korszak következett, így hosszabb egy helyben lakásra tudtak az itt élők berendezkedni. Ezt a telepásatásokon felszínre került többrétegű falvak, az úgynevezett tellek (a korábbi kultúrák romjainak egymás fölé rétegződésével keletkező dombok) bizonyítják. Az egymásra rétegződött falvak házaiban többször megújított és újratapasztott agyagpadlókat tártak fel. A településeket földsáncok, árkok vették körül, védve az itt lakókat. Az ásatásokon háziasított állatok (szarvasmarha, sertés, juh, kecske, ló, kutya) csontjai mellett vadászott állatok (szarvas, őstulok) maradványai is előkerültek.

A tell-településeken hosszú évszázadokon át minden törés nélkül folytatódott az élet. A nagy sírszámú temetőkben nem ritka, hogy több száz, sőt néha több mint 1000 sír is előkerül (pl. Budatétény). Mind a településtörténeti adatok (hosszú idejű egy helyben élésre utaló tell települések), mind a nagy sírszámú temetők arra utalnak, hogy a korszakban igen jelentős demográfiai robbanás zajlott le: a népesség száma a korábbiakhoz képest megsokszorozódott.

A középső bronzkor legfontosabb Kárpát-medencei kultúrái: a Dunántúlon a zóki kultúra és az úgynevezett mészbetétes díszű edények kultúrája, az Alföldön a nagyrévi kultúra, hatvani kultúra, perjámosi kultúra, vatyai kultúra és a különlegesen szép edényeiről ismert szeremlei kultúra, valamint az erdélyi csomortáni kultúra és Wietenberg-kultúra.

A csíkcsomortáni erődített bronzkori település után elnevezett csomortáni kultúra hatására alakult ki a középső bronzkor jellegzetes erdélyi kultúrája, a Wietenberg-kultúra, amelynek népessége sűrűn lakta az egész Erdélyi-medencét, anélkül hogy túllépte volna annak határait. Településeik megtalálhatóak a folyók teraszain, a hegyvidéken, barlangokban egyaránt. Halottaikat elhamvasztották, és a hamvakat fedeles urnákban helyezték a földbe. Harcias népesség voltak, hagyatékukban gyakran fordulnak elő csatabárdok, mükénéi típusú kardok, valamint bronzból készített spirális karvédők.

A Kárpát-medencei középső bronzkor végét (i. e. 15-14. század) koszideri periódusna is nevezik Dunaújváros Koszider telepi lelőhelye után, ahol az úgynevezett koszideri kincseket találták.

A késő bronzkori népvándorlások nyomai

Az i. e. 2. évezred második felét állandó népmozgások, valamint az ezzel együtt járó etnikai-kulturális változások jellemzik. A Kárpát-medence területén keveredtek az úgynevezett Kárpát-Dnyeperi kultúrkörbe tartozó és a közép-európai jellegű kultúrák. A kutatók úgy tartják, hogy a korszak helyi népességeit trákok, illírek, valamint egyes iráni eredetű népcsoportok képviselik. Az i. e. 14. században a Kárpát-medence nagy részét a halomsíros kultúra Európa keletebbi, északabbi és nyugatabbi területeiről is ismert harcias, lótartó törzsei foglalták el. Ez a kultúra a nevét jellegzetes temetkezési módjáról kapta: halottaik sírja fölé kőből, földből halmot emeltek. Ettől az időszaktól kezdve a Kárpát-medence nagyobb részének története elszakadt a Balkántól, és kulturális fejlődése Közép-Európához kapcsolódott. A halomsíros kultúrát a vele lényegében rokon urnamezős kultúra követte (i. e. 12-9. század). Jellemző volt rájuk az égetéses rítus szerinti urnába temetkezés.

Ebben az időben érte el a bronzipar fejlődésének csúcspontját az egész Kárpát-medencében. A jobb és a nagyobb mennyiségben készülő mezőgazdasági bronzeszközök, a sokféle változatban készülő sarlók és balták intenzívebb földművelést tettek lehetővé. A virágzó bronzkereskedelem és a nagyarányú mezőgazdasági termelés lehetővé tette a vagyoni felhalmozást, erőteljesebbé vált a nemzetségi társadalom bomlása. A törzsek vezetői, a katonai réteg és az iparosok (elsősorban a bronzművesek) kiemelkedése és a falusi lakosságtól való elkülönülése egyre hangsúlyosabb lett. A vezető katonai réteg és a gazdagságot biztosító bronzművesek hatalmas földvárak sáncai mögött laktak. A földvárakon belül gyakran egy külön földsánccal védett magaslat, fellegvár volt. A földvárakat az egyszerű földművesek vízmenti domboldalakra települt falvai vették körül.

Csak Erdély tért el a Kárpát-medence többi részétől, mivel ez a terület az al-dunai és balkáni kultúrákkal szerves egységben fejlődött. A Noua-kultúra Brassó hasonló nevű negyedéről kapta a nevét, ahonnan először kerültek felszínre hagyatékai. A Noua-kultúra legnagyobb kiterjedése idején elfoglalta egész Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet. Szarvasmarha-tenyésztő népesség volt, akiknek életében a mezőgazdaság alárendelt szerepet töltött be. Tárgyi emlékeik, kő- és bronzedényeik gazdagabbak mint más egykorú kultúrák hagyatéka.

Vaskor

A vaskor közeledtével nem csak az ékszerek, de a fegyverleletek száma is megnő. Ekkoriban már élénk cserekereskedelem folyt és megjelent a pénzhasználat is, amit görög és makedón mintára vert pénzérmék és egy Szalacskán előkerült kelta pénzverő műhely maradványai is bizonyítanak.

Halstatti kultúra

A Kárpát-medencei bronzkort a vaskori halstatti kultúra követte (i. e. 8-5. század).

A hallstatti kultúra elnevezést általában a vaskor korai szakaszára alkalmazzák. Nevét a felső-ausztriai Hallstatt helységről nyerte, ahol a 19. században az első nagy kiterjedésű temetőjét tártak fel. A hallstatti kultúrára nagy anyagi és szellemi gazdagság jellemző. Erre utalnak a nagyméretű földvárak, a kiterjedt települések, néha több tucat kilogramot is meghaladó, elrejtett, úgynevezett raktárleletek, kincsleletek, valamint a gazdag melléklettel ellátott sírok. A vaseszközök már a periódus korai szakaszában megjelentek, de még csak alárendelt szerepet töltöttek be a bronzból készültek mellett. Általános elterjedésükre csak a hallstatti kultúra korszakának végén került sor. Az erdélyi Rétyen feltárt olvasztókemence és kovácsműhely a Kárpát-medence területéről ismert legkorábbi vasfeldolgozó központok közé tartozik. A hallstatti kultúra korszakának végén igen fontossá vált a görög kultúra hatása.

A terület első ismert népei

A Kárpát-medence első név szerint ismert népcsoportjai az illír törzsek közé tartozó pannonok és azalok, valamint a kelta szkordiszkuszok, tauriszkuszok (noriák), boiok (bójok), eraviszkuszok, ózok, kotinuszok (gotinok) és anartok (anartiusok) voltak. A pannonok és a szkordiszkuszok a mai Észak-Horvátország és Vajdaság területén, az azalok, boiok és eraviszkuszok a Dunántúlon, a tauriszkuszok a mai Burgenland vidékén, az ózok, kotinuszok és anartok pedig a mai Szlovákia területén és az Északi-középhegységben éltek. A kelták már nem csak elszórt falvakban laktak, hanem kisebb városokat is alapítottak, melyek lakossága részben a római hódítás után is megmaradt, a kelta eredetű helynevekkel együtt.

Az i.e. 1. évezred során az Alföld vidékére a lovasnomád szkíták törzsei (szigünnák és agatürszök), majd a római korban a velük rokon szarmaták (jazigok) költöztek, Erdély területét pedig a trák népek közé tartozó dákok lakták, akik a velük rokon al-dunai gétákkal közös királyságot alapítottak. A dákok és géták hatalma különösen Burebista dák király alatt nőtt meg, aki a Kárpát-medence népeit sorra uralma alá hajtotta.

Szkíták

Az iráni nyelvcsaládba tartozó szkíták (régi magyar nyelven szittyák, perzsául szakák) az i. e. 8. században telepedtek meg a délorosz sztyeppéken, ahol több törzsszövetségből álló nomád királyságokat hoztak létre. Egyes közösségeik az i. e. 7. század közepe körül betelepedtek a Kárpát-medencébe. Törzseik, amelyeket az ókori források alapján az szigünnákkal és agatürszökkel (görög Agaturszoi) lehet azonosítani, több évszázadon keresztül az Alföld és az Erdélyi-medence domináns népessége volt. Hagyatékukat Erdélyben például a csombordi szkíta temetők képviselik. Feltehetőleg sokáig új hazájukban sem hagytak fel nomadizáló életmódjukkal. A i. e. 6-4. évszázad során azonban a régészeti leletek a szkíták fokozatos eltűnésére, illetve a környező népekkel való összeolvadásukra mutatnak.

Kelták

A kelta korszakot a régészek La Téne-kultúrának is nevezik, a svájci Neuchâtel-tó partján levő La Tène településről nevezték el, ahol a 19. században egy különös, tóra épült települést tártak fel. A La Téne-kultúra kifejezést a keltákon kívül mindazon népekre is használják, akik a kelta kultúra befolyása alatt álltak, vagy hozzájuk hasonló fejlődésen mentek át, például a trákok. A kelták őshazáját a mai Franciaország területére helyezik, innen vándoroltak az i. e. 5. századtól Közép-Európa és Itália területére. Itáliában hamarosan összeütközésbe kerültek a felemelkedő római állammal. A rómaiak a kelta törzseket galloknak, Észak-Itáliát és a mai Franciaország területét pedig róluk Galliának nevezték.

Az i. e. 3. század-ra a Kárpát-medence egész területe a bevándorló kelta törzsek uralma alá került, a Dunántúlt, az Alföldet, a mai Szlovákia területét és Erdélyt is beleértve. Az első ismert Kárpát-medencei hatalmi központot a szkordiszkuszok hozták létre a régió déli részén, a mai Vajdaság és Északkelet-Horvátország területén. Nyugatabbra, a Keleti-Alpok (a mai Ausztria) térségében ugyanakkor a tauriszkuszok alapítottak egységes királyságot, amely a mai Burgenland vidékét és a Dunántúl nyugati részét is magában foglalhatta. A Kárpát-medence belső területein az első egységes törzsszövetség a boiok irányítása alatt jött létre az i. e. 2. században. A boiok eredetileg Észak-Itáliában éltek, de a rómaiaktól i. e. 191-ben elszenvedett katasztrofális vereségük után nagy részük a Kárpát-medence területére vándorolt. Elsősorban a Pelso-tó (vagyis a mai Balaton) mellett és a Kisalföldön telepedtek le. Itt lassanként ismét erős néppé váltak, és az észak-dunántúli, valamint a mai nyugat-szlovákiai terület törzseit (azalok, eraviszkuszok, ózok, kotinuszok, anartok) egységes uralom alatti szövetségbe szervezték.

A boi fémművesség termékei messzire eljutottak a térségben. A boiok központja az i. e. 1. században a mai Pozsony és Dévény volt. Valószínűleg Közép-Európa északabbi területeire is kiterjesztették hatalmukat, mivel egyes ókori források a mai Csehország és Dél-Németország területén is említik a boiok jelenlétét. Feltehetően az ő nevükből származik Csehország latin neve, a Bohemia (germán Bojhaemi). Egyes elméletekek a bajorok (latin baioarii) és Bajorország nevét is a boi népnévből eredeztetik.

I. e. 60 körül a boi királyság háborúba került keleti szomszédaival, a dákokkal. A dák-géta szövetséggel szemben a boiokat a háborúban nyugati szomszédaik, a tauriszkuszok segítették, Kritasiros királyuk vezetése alatt. A Patissos (Tisza) mellett folyt le a véres ütközet, és noha a boiok elszántan küzdöttek, Burebista lett a győztes. A boiok Kárpát-medencei hatalma ezzel megtört. Sztrabón görög történetíró szerint országukat a Balaton vidékén a dákok úgy elpusztították, hogy száz esztendeig csak úgy emlegették a területet, mint a „boiok pusztaságát” (desertum Boiorum).

Dákok

A vasművesség és a vasból készült szerszámok-fegyverek általános elterjedése, valamint az erőteljes társadalmi fejlődés, illetve a görög és a kelta kultúrával korán kialakított kapcsolataik révén a dákok az i. e. 1. század körül érték el műveltségük legmagasabb fokát. A Burebista alatt először egyesített törzsek erős államot hoztak létre, amely másfél évszázadon keresztül a térség meghatározó politikai erejét képezte. Az utolsó dák király, Decebal korában a dák államot a rómaiak csak két véres háborúval tudták meghódítani.

Településeik egész Erdélyben megtalálhatóak voltak. Léteztek több hektáros területeket magukba foglaló, árkokkal és sáncokkal erődített településeik is, amelyek törzsi központok lehettek. Az ókori források megemlékeznek vallásukról, többek között Zamolxis főistenről is. A kultusz céljaira nagyméretű kör vagy téglalap alakú, kőből vagy fából emelt szentélyek szolgáltak. A dák király székhelye Sarmizegetusa volt (Várhely, Hunyad megye). A dák ötvösművészet emlékei közé tartoznak a csíkszentkirályi és szörcsei ezüstkincsek, amelyek a hellenisztikus világgal való kulturális kapcsolatukat is bizonyítják.

Római kor

Pannonia és Dacia

Az i. e. 1. század során a Római Birodalom, amely addig csupán kereskedelmi kapcsolatban állt a Kárpát-medence népeivel, kiterjesztette a terület egy részére az uralmát. Augustus császár a hároméves pannoniai háború eredményeként i. e. 9-ben elfoglalta a Dráva-Száva-közét és a Keleti-Alpokat (a mai Ausztria), Claudius császár pedig i. sz. 46-50 között a római uralmat észak és kelet felé a Duna vonaláig terjesztette ki (római limes). A meghódított Kárpát-medencei területek a mai Észak-Szlovénia, Észak-Horvátország és Vajdaság mellett ekkorra tehát már a teljes Dunántúlt is magukba foglalták. Augustus a meghódított Kárpát-medencei területeket Illyricum tartomány részévé tette (Illyricum Inferius). Claudius viszont Pannonia néven új tartományt hozott létre a térségben, amely a meghódított Kárpát-medencei területeken kívül a mai Kelet-Ausztriára és Szlovénia területének nagy részére is kiterjedt.

Az újonnan elfoglalt illír-kelta lakosú területen számos virágzó római település jött létre. Az 1. század közepére Carnuntumban (Németóvár) és Aquincumban (Óbuda) már állandó katonai tábor épült. Az új tartomány fővárosa Carnuntum lett, Aquincum azonban még jelentősebb volt, és az 1. század végére 200 000 lakosú hatalmas várossá fejlődött.

A Pannoniában élő népek kultúrája keveredett a rómaival, és fokozatosan romanizálódtak. A korábban itt élő népek mellett az 1. században nyugat felől újabb kelta csoportok vándoroltak be. A római történetírók feljegyzéseiből a következő kelta törzsek nevét ismerjük: Amantini, Andizetes, Arviates, Azali, Belgites, Boii, Breuci, Catari, Colapiani, Colaetiani, Cornacates, Cytni, Eravisci, Hercuniates, Iassii, Latobici, Osi, Oteriates, Scordisci, Varciani, Volcae.

Traianus császár 103-ban szétválasztotta egymástól a tartomány keleti és nyugati felét. Az előbbiből Pannonia Inferior (Alsó-Pannonia) tartományt hozta létre Aquincum fővárossal, az utóbbit pedig Pannonia Superior-nak (Felső-Pannonia) nevezte el, ennek továbbra is Carnuntum maradt a székhelye.

A két fővároson kívül további nagyobb városok alakultak ki. Ilyenek voltak például a híres borostyánút mentén Poetovio (Ptuj), Sala (Zalalövő), Savaria (Szombathely), Scarbantia (Sopron) és Vindobona (Bécs), a többi fontos kereskedelmi útvonal mentén pedig Siscia (Sziszek), Mursa (Eszék), Cibalae (Vinkovce), Servitium (vagy Serbinum, Gradiška, Bosznia), Sirmium (Szávaszentdemeter), Taurunum (Belgrád-Zimony), Sopianae (Pécs), Brigetio (Szőny), Arrabona (Győr), Gorsium (Tác) és Gerulata (Pozsony-Oroszvár). Az élénk kereskedelem nyoma az ebből a korból feltárt rengeteg Italiából, Germaniából, Galliából származó lelet: szobrok, kerámiák, üvegáruk, nemesfémekből és borostyánból készült ékszerek, fém használati tárgyak.

Pannoniának a kereskedelmi jelentősége mellett nagy katonai szerepe is volt, mivel a Duna természetes határvonala mentén egyrészt az Alföldet és a mai Szlovákia területét ekkoriban elfoglaló szarmaták és nyugati germán törzsek, másrészt a mai Szerbia felől terjeszkedő dákok ellen védte a Római Birodalmat. A dákok legyőzése után Traianus császár a Kárpát-medence keleti felére is kiterjesztette a római uralmat, létrehozva Dacia provinciát. Dacián belül különösen Erdély játszott nagy gazdasági szerepet híres aranybányái és sóbányái miatt. A tartomány erdélyi részének legfontosabb városai Sarmizegetusa (Várhely), Ampelum (Zalatna), Apulum (Gyulafehérvár), Napoca (Kolozsvár), Porolissum (Mojgrád, Szilágy megye) és Potaissa (Torda) voltak.

A "barbárok"

A Kárpát-medence középső és északi területeit a rómaiaknak soha nem sikerült meghódítani, mivel a rómaiak által „barbároknak” nevezett törzsek sikeresen védelmezték szállásterületeiket. Az 1. századtól az eredeti kelta lakosságot az Alföldön a valószínűleg szkíta eredetű, indoiráni nyelvű szarmaták (jazigok és roxolánok), a Kárpát-medence északi hegyes területein pedig a nyugati germán (szvéb) törzsszövetséghez tartozó kvádok és markomannok váltották fel. A szarmaták kisebb-nagyobb falvainak nyomát a régészek százszámra tárják fel a Tisza és mellékfolyói partján.

A rómaiak valamennyi barbár nép ellen rendszeres hadjáratokat folytattak, sokszor magának a császárnak a vezetésével (pl. Marcus Aurelius pannoniai hadjáratai). Elrejtett kincsek bizonyítják, hogy 260 körül a szarmaták harcosai az Alföld felől betörtek Pannoniába. A barbár támadások Dacia 271-es kényszerű feladása után egyre gyakoribbá váltak. A 2-3. század között keleti germán törzsek, a gótok és vandálok vették birtokukba a dák területeket a mai Kárpátaljától Erdélyig. A 4. század végétől a római hadseregnek a szarmatákon és a korábban betelepült germánokon kívül a Kárpát-medencére zúduló újabb kelet-európai néptömegeket is fel kellett tartóztatnia, akik a hunok előrenyomulása elől menekülve jutottak el idáig.

A népvándorlás kora

Hun Birodalom, az ókor vége

A rómaiak először 409-ben Pannonia keleti felét voltak kénytelenek átengedni a hunoknak, de 433-ra az egész tartományt elveszítették. Ekkorra azonban már a hun törzsszövetség is kezdett felbomlani, osztálytársadalommá alakulni, ami meggyengítette erejüket. Bár Attila támadása megrázta a Római Birodalmat, 451-ben a catalaunumi csatában Aetius római hadvezér vezetésével legyőzték a hun sereget. Attila 453-as halála után a hunok birodalma szétesett, helyét egymással harcoló germán királyságok vették át.

Germán uralom, a korai középkor kezdete

A Kárpát-medence területét egy évszázadon keresztül a gótok, herulok, gepidák és longobárdok törzsei osztották fel egymás között. Végül 567-ben a kelet felől érkező lovasnomád avarok megsemmisítő vereséget mértek a germán törzsekre és átvették a terület felett az irányítást, amelyet mintegy 250 évre meg is tartottak. A germán törzsek Itáliába menekültek. (A Pó-síkságon letelepedő longobárdok nevéből származik Lombardia tartomány neve.)

Az Avar Kaganátus és a szlávok

Az avarok elsősorban az Alföld területén éltek. A régészek különösen sok avar kori sírt tártak fel Szeged és Szentes környékén. A Kárpátok völgyeibe (a mai Szlovákia és Erdély vidékére), valamint a Dunántúlra ugyanakkor a szlávok törzsei költöztek, akik az avaroknak határőrnépekként szolgáltak.