Nero
Nero márványportréja
Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus, születési nevén Lucius Domitius Ahenobarbus, másik nevén Nero Claudius Drusus Germanicus (Antium, 37. december 15. – 68. június 9.) a Julius–Claudius-dinasztia utolsó római császára (uralkodott 54. október 13-tól haláláig), Claudius mostohafia, Caligula unokaöccse, Cnaeus Domitius Ahenobarbus és az ifjabb Agrippina gyermeke volt. Zsarnoki tettei és hírhedt művészi ambíciói révén Nero a legismertebb ókori uralkodók egyike.
Előkelő származás
Atyja, a történetírók által rossz természetűnek, kapzsinak és kegyetlennek leírt Cnaeus Ahenobarbus az előkelő köztársasági Domitia gens sarja volt: attól fogva, hogy Kr. e. 192-ben Cnaeus Domitius Ahenobarbus megszerezte a consuli címet, nem volt olyan fiúleszármazottja a Neróig vezető vonalon, aki ne viselte volna a köztársaság legelőkelőbb magistraturáját. A császárrá tett Lucius apja 32-ben töltötte be ezt a tisztséget.
Édesanyja, az ifjabb Agrippina Germanicus és az idősebb Agrippina lánya és Caligula nővére volt, így ősei között egyaránt számon tarthatta anyai ágon Agrippát és Augustust, apai ágon pedig Marcus Antoniust és Livia Drusilla császárnét.
Egy erős anya
Nero anyja, Agrippina sokáig irányította a fiát
Agrippina 40-ben özvegyült meg, majd fivére egy földközi-tengeri szigetre száműzte fiával együtt. Claudius trónra lépésével térhetett haza, és a befolyásos Caius Sallustius Crispus Passienus felesége lett, ám második férje is meghalt valamikor 44-47 között. Nagybátyja, Claudius végül 49-ben őt választotta negyedik feleségéül, és Agrippina mindent megtett a fia hatalmának biztosításáért: a császár lányát, Octaviát eljegyezte a kis Luciusszal, illetve adoptáltatta a fiát a befolyásolható Claudiusszal. Nevelőül Senecát választotta sokra hivatott gyermeke számára. Claudius vér szerinti fiát, Britannicust igyekezett háttérbe szorítani és elszigetelni, többek között azzal, hogy az immár Nero néven szereplő fia idő előtt felölthette a nagykorúságot jelző tógát. Végső lépésként pedig nem habozott megmérgezni idős férjét, amikor elérkezettnek látta az időt a trón megszerzésére fia számára. Claudius temetésén az új uralkodó mondott beszédet.
Hármas kormányzás
Az alig 17 éves Nero első beszédében kijelentette, hogy csak a külügyekkel kíván foglalkozni, a belügyek irányítását meghagyja a senatus számára. Ebből természetesen nem sok valósult meg, de úgy tűnt, hogy a testületre nem várnak újabb, Tiberius vagy Caligula korát idéző vérveszteségek. Ennek hármas biztosítéka is volt: a fiatal uralkodót ekkor még Agrippina, Seneca és a praefectus praetorio, Sextus Afranius Burrus tartotta kezében. Nem is csoda, hogy a császár uralkodásának első évei nyugalomban teltek. Egyetlen rangos áldozata volt ennek az időszaknak: Nero 55-ben végzett a potenciális veszélyt jelentő mostohatestvérével, Britannicusszal. Az aerarium fokozottabb ellenőrzése ellen tiltakozó senatorokat (pl. Faustus Sulla, Lucius Junius Silanus Torquatus) sem végeztették ki, mindössze vagyonukat kobozták el, és száműzték őket.
A keleti határ
A fiatal Nero
Alig halt meg Claudius, az addig békés keleti határvidéken hadmozdulatok kezdődtek, melynek római részről a kiváló hadvezér, Cnaeus Domitius Corbulo volt a főszereplője. Miután a parthus Vologeses király az ütközőállam, Armenia élére fivérét, Tiridatest nevezte ki, megszegte a még Augustus és IV. Phraates közt létrejött szerződést, ami az állam uralkodója megkoronázásának jogát a rómaiak számára garantálta. 55-ben azonban Vologeses harc nélkül visszakozott, mert fiával kezdett belháborúba.
58-ban Tiridates kihasználva, hogy a római haderő nem állt készen, újból támadást indított az immár Tigranes, Nagy Heródes zsidó király unokája uralta Armenia ellen, és kisebb győzelmet aratott az öt legiót felvonultató rómaiak ellen az Eufráteszen. A siker azonban nem bizonyult tartósnak: a kaukázusi törzsekkel szövetségben és a hürkánok lázadásától megtámogatva Corbulónak még abban az évben sikerült bevenni az egyik armeniai fővárost, Artaxát és 59-ben a másikat, a Tigrisen túl eső Tigranocertát. Győzelmei elismeréseképpen az addig Cappadocia élén álló Corbulót Syria helytartójává tették.
62-ben tört ki az újabb konfliktus: Vologeses ismét megkoronázta Tiridatest, és megkezdte Tigranocerta ostromát. Mivel az északi hadak római parancsnoka még nem érkezett meg, Corbulo megegyezett a parthusokkal: a rómaiak kivonultak Armeniából, cserébe Vologeses és Tiridates is felhagyott az ostrommal. Az év nyarán érkezett meg az északi hadseregcsoport vezetője, az előző év consulja, Lucius Caesennius Paetus. Ő betört Armeniába, míg Corbulo délen, az Eufráteszen kelt át. Paetus azonban csapdába került Arsamosata környékén, és mire Corbulo odaért, két legiója már megadta magát. Tiridates gyakorlatilag uralta Armeniát, ám a téli tárgyalások során a még mindig erős pozícióban levő rómaiak nem akartak békét kötni.
63-ban Corbulo ismét Armeniába vonult, immár négy legióval. A parthusok tisztában voltak a támadóerő nagyságával, ám a rómaiak sem akartak tovább harcolni a sivatagban. Tiberius Julius Alexander vezetésével még a döntő összecsapás előtt megszületett a békeszerződés. Ismét Róma joga lett az armeniai király kinevezése, ám Tiridates megőrizte trónját – mindössze el kellett látogatnia a rivális birodalom fővárosába, ahol Nero 66-ban megkoronázta.
Az Armenia, így közvetve a Selyemút ellenőrzéséért folyó háborút igazából egyik fél sem nyerte meg, azonban Rómában fantasztikus győzelemként tüntették fel. Még Janus templomának kapuit is bezárták, jelezve a teljes béke beállását.
Nero önállósodása
Nero azonban nehezen tűrte, hogy irányítsák. Hatalomvágya – valószínűleg Burrus és Seneca támogatásával – először hatalmaskodó anyja ellen irányult, azonban Agrippina három merényletkísérletet is túlélt, többek között azt is, amikor egy elsüllyesztendő hajóra tették. Végül Nero nyíltan, katonáival gyilkoltatta meg. Állítólag utolsó kérése az volt, hogy a méhét szúrják át, ami életet adott Nerónak. Nem sokkal ezután Claudia Octavia is hasonló sorsra jutott, hogy Nero elvehesse szíve új választottját, Poppaea Sabinát.
Burrus 62-ben halt meg, elképzelhető, hogy természetes halállal. Seneca egymagában nem bírt elég befolyással neveltjére, így jobbnak látta visszavonulni. Ezzel azonban csak három évre nyert haladékot: 65-ben megvádolták, hogy részt vett egy császár elleni összeesküvésben, és öngyilkosságot követtettek el vele. (Ugyanebben az évben ölte meg dührohamában szeretett feleségét, a terhes Poppaeát, akit egy veszekedésük alkalmával hasbarúgott. 66-ban vette feleségül harmadik, utolsó asszonyát, Statilia Messalinát.) Nero hatalma 25 éves korára korlátlanná vált.
Egyeduralom
Összeesküvés, megtorlás
Nero, amint Apollo képében a lírán játszik
Burrust Ofonius Tigellinus váltotta a praefectus praetoriói rangban, aki készséggel teljesítette ura egyre több áldozatot követelő parancsait. A Tiberius korát idéző felségsértési perek, vagyonelkobzások összeesküvéshez vezettek, melyet Calpurnius Piso vezetett, ám felgöngyölítették (65). A megtorlásnak számos áldozata volt, köztük Seneca és eposzköltő unokaöccse, Marcus Annaeus Lucanus, vagy a republikánus Thrasea Paetus. Az apolitikus, ám a császári féltékenységet sikeres hadvezetésével kiváltó Corbulo is ekkor vesztette életét Korinthosz kikötőjében.
„Néró, a véres költő”
Mivel az előkelő rétegek körében elveszítette bázisát, dús juttatásokkal igyekezett megnyerni a plebs támogatását: növelte az ingyenélelem és a cirkuszi látványosságok mennyiségét. Nero kezdettől fogva előadói babérokra vágyott, így nem egyszer megesett, hogy saját szerzeményeivel lépett fel. Ugyan nem volt kiemelkedő tehetség, a közönség jól átgondolt érdekében kénytelen volt ünnepelni őt, amivel azonban csak elmélyítették művészi ambícióit.
Mindez azonban nem bizonyult elégnek a közutálat elhárítására. A nagy dobra vert külpolitikai siker, Tiridates római megkoronázása is csak félsiker volt. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy amikor 64. július 18-ról 19-re virradó éjjel Róma nagy része kigyulladt, a monumentális építkezést fontolgató uralkodót vádolták meg. Suetonius és Cassius Dio szerint a Trója kirablása című eposzt szavalta színpadi öltözékben, míg a lángokban gyönyörködött. Nem sokat javított a népszerűségén, hogy megnyittatta palotáit a fedél nélkül maradók előtt, és minden addiginál több pénzt áldozott a nép megsegítésére, mivel a hirtelen adódott lehetőséget kihasználva elkezdte építtetni új palotakomplexumát, a Domus Aureát, ez viszont azt a szóbeszédet eredményezte, miszerint ő maga volt a gyújtogatás okozója. Ez nem valószínű: a tűzeset (melyre 69-ben Vitellius és 80-ban Titus alatt is volt példa) inkább a zsúfolt, faszerkezetű bérkaszárnyák tűzveszélyességének tudható be. Erre utal az is, hogy az újjáépítés során igyekeztek téglaépületeket emelni.
A császár a közhangulatot bűnbak felmutatásával próbálta lecsillapítani, és választása a kis keleti szektára, a keresztényekre esett. Az ellenük indított megtorlásnak – tulajdonképpen az első keresztényüldözésnek – lett áldozata többek között Szent Péter is. Nero valószínűleg ezzel sem érte el, hogy megenyhüljenek iránta alattvalói.
Hellas és Iudaea
Az uralkodó művészi hajlamainak kielégítése mellett talán támogatókeresési célokat is szolgált a 66-67-es görögországi „turné” – Nero ugyanis valóságos előadássorozatot tartott hellén ajkú alattvalóinak. Még az olimpiai játékokon is indult, ahol egyedüli indulóként megnyerte a kocsihajtást. Ennek örömére adómentessé tette Achaia provincia lakosságát, ami nagy kiesést jelentett a kincstár számára.
Egy idős senator, Titus Flavius Vespasianus, Claudius britanniai veterán hadvezére egy alkalommal elbóbiskolt Nero előadása alatt. Csak az mentette meg, hogy megérkezett a hír: a zsidók fellázadtak Palesztinában, és a császár hasznosabbnak látta úgy eltávolítani a környezetéből, hogy neki – a trónra veszélytelennek tűnő, idős, alacsony sorból származó tisztnek – adta a zsidó háború parancsnokságát. A császár uralkodása végéig Vespasianus a tartomány vidéki területeinek nagy részét megtisztította, és 68-ban hozzáfogott Jeruzsálem ostromához. Az őt ideküldő uralkodó azonban nem érte meg a város bevételét.
A bukás
Nero asa, rajta a császár portréja és az Ara Pacis (Lugdunum, 66 k.)
68. márciusában Gallia Lugdunensis provincia legatusa, a gall származású Caius Iulius Vindex a római nép és a senatus nevében fellázadt Nero ellen. Miután ezt a lázadást a lojális Lucius Verginius Rufus, Germania Superior helytartója leverte, áprilisban Lucius Clodius Macer africai és Servius Sulpitius Galba hispaniai helytartó is felkelést indított, ami – bár a két legkomolyabb európai hadseregcsoport, a rajnai és a dunai nem reagált – Nero uralmának összeomlását vonta maga után. Galba közeledtének hírére még a praefectus praetorio, Caius Nymphidius Sabinus is elhagyta.
A történtek hatására a senatus bátorságra kapott, és anyagyilkossága ürügyén június 8-án halálra ítélte az uralkodót. Nero menekülés közben, másnap öngyilkos lett. Utolsó mondata Cassius Dio szerint úgy hangzott: „Iupiterre, micsoda művész vész oda velem!”. Suetonius ellenben úgy tudja, hogy a földön vérében fekvő császár haldokolva megpillantott egy elfogására érkezett centuriót, ám azt hivén, hogy a megmentésére érkezett, azt dadogta: „ez az igazi hűség”.
Nero utóélete
Nero halálát követően több, mint egy évig tartó polgárháború kezdődött, ami 69-ben, a négy császár éve végén Vespasianus győzelmét vonta maga után. Ebben az időben a köznép sok helyen, de elsősorban az uralma alatt privilegizált, majd megbuktatása után ismét közönséges tartománnyá visszaminősített hellén vidéken komolyan gyászolták a császárt. Erre a népszerűségre apellálva legalább három ál-Nero lépett fel az elkövetkező években: egy mindjárt Galba idején, a másik Titus alatt, a harmadik – és a parthusoktól kapott támogatás miatt legveszélyesebb – pedig Domitianus korában.
Ettől eltekintve a köztudatban Nero emléke – amit a senatus hivatalosan is elátkozott (damnatio memoriae) – kegyetlen zsarnokként maradt fenn. Ezt a képet közvetíti az utókor felé a korabeli források többsége. A Iulius–Claudius-dinasztia utolsó uralkodója megítélése a kereszténység diadala is sokat rontott: nem véletlen, hogy egyes apokrif iratokban volt vagy eljövendő Antikrisztusként ábrázolják.
Személyisége számos későbbi alkotót ihletett meg: szerepel a Legenda aurea történeteiben, illetve Geoffrey Chaucer és Giovanni Boccaccio is írt róla, a modernebb időkben pedig többek között Kosztolányi Dezső, aki egy egész regényt szentelt neki (Néró, a véres költő). Henryk Sienkiewicz a keresztényüldözés kapcsán ír a császár koráról Quo Vadis? című, később megfilmesített regényében.
Vespasianus
Titus Flavius Vespasianus (uralkodott 69. december 21. - 79. június 24. között) a Flavius dinasztia megalapítója, Róma kilencedik császára.
Családja, ifjúsága
Vespasianus 9. november 17-én született Rente városkában, Róma városától északra, szabin területen. Apja, Flavius Sabinus lovagrendű adószedő volt, anyja Vespasia Polla ugyancsak lovagrendű családból származott, akinek bátyja szenátor lett, mint ahogy Vespasianus és bátyja Sabinus is.
Pályafutása
40ben lett praetor és további előlépéseket ért el, mint Claudius minisztere és felszabadított rabszolgája Narcissusnak a pártfogoltjaként. Érdemeket szerzett, mint légióparancsnok, Claudius britanniai partraszállása idején 43-44-ben, ahol kiérdemelte a győzelmi jelvényeket (ornomenta) és két papi címet. Konzul 51-ben lett, majd 63-ban Africa prokonzuljává választották. Szolgálati idejét nem pénzszerzésre használta fel, ezért igazgatása dicséretet érdemelt, viszont elszegényedett s a csődtől csak bátyja Sabinus mentette meg, házának és birtokainak elzálogosítása árán. Néró kíséretének tagjaként a 66-ban Achaeában látogatáskor kegyvesztett lett, mert a császár éneklése közben elaludt. 67-ben kinevezték Judaea helytartójának azzal, hogy verje le azt a felkelést, amit a zsidók az első római háborúnak neveztek. 68 közepén engedelmességre kényszerítette a tartományt Jeruzsálem és néhány félreeső erőd kivételével. Amikor értesült Néró öngyilkosságáról, leállította Jeruzsálem ostromát és elismerte Galba trónra lépését. Néró halála után összefogott Szíria kormányzójával Gaius Licinius Mucianussal és Galba meggyilkolását követően egy felkelés lehetőségét tervezték, de elismerték Vitelliust császárnak. Megnyerték támogatónak Egyiptom kormányzóját Tiberius Julius Alexandert. Hármuk közül csak Vespasianus alapíthatott dinasztiát, mert volt két fia: Titus és Domitianus, ezért a helytartók megegyeztek abban, hogy őt jelölik a császári bíborra. 69 júliusában az egyiptomi légiók, majd a szíriai és a Judaeában tartózkodó seregek is felesküdtek Vespasianusra, aki azonban Keleten maradt, mert innen ellenőrizni tudta a Róma városába irányuló gabonaszállításokat.
Harc a császárságért
69 augusztusában a dunai légiók is csatlakoztak Vespasianushoz. A pannóniai légiók vezetője a gall származású Primmus nyugati irányba vonult, nem várta meg a felkelés vezetőinek utasításait ls vereséget mért Vitellius híveire, majd Róma ellen vonult. Vitelliust december 20-án meggyilkolták, másnap Primus bevonult Rómába és a szenátus megerősítette Vespasianus trónra lépését. Mucianus Rómába érkezett és bírálta Primust kegyetlenkedése miatt. Most már Mucianus felelt a Városért, és kivégeztette Vitellius fiát és még több zúgolódót. Vespasianus 70 októberébe tért vissza a fővárosba, második fiát Titust hátrahagyva Jeruzsálem ostromára. Marcianust kitüntette és 76-ban bekövetkezett haláláig a császár fontos tanácsadója volt.
Császársága
Vespasianus érne
A polgárháború befejezését Vespasianus nagy jótéteményének tartották és ennek tiszteletére a Temlum pacist építeték. Pénzverésével a béke visszaállítását hangsúlyozta, minden lehetőséget meg kellett ragadnia a közvélemény támogatása érdekében. A hadsereg megtartotta vezető szerepét. Titus leverte a zsidó felkelést, lerombolta a Templomot és csak Maszada tartotta magát 73-ig. Döntő győzelmet arattak a légiók a gall-germán felkelés felett Cerealis vezetésével. Átcsoportosította a birodalom csapatait annak érdekében, hogy akik Vitelliust támogatták ne kerüljenek kulcspozícióba. Felszámolt néhány dunai és rajnai tábort, melyek politikai veszélyt jelentettek nagyságuk miatt hatalmára. Néhány kisebb felkeléstől eltekintve a birodalom területén nyugalom volt. Vespasianus nem engedte, hogy alábecsüljék katonai kiválóságát, engedélyezte, hogy Imperátorként köszöntsék. Trónra lépésének idejét nem a szenátusi elismerés időpontjára tette, hanem 69 július elejére, amikor a légiók először kiálltották ki császárnak, amivel kifejezte, hogy a hadsereget tekinti hatalmi bázisának ls nem a szenátus. 73-74-ben felélesztette a censori hivatalt és azt magának foglalta el. Nagy körültekintően járt el a pénzügyek terén, mivel egy polgárháború miatt elszegényedett birodalmat örökölt. Növelnie kellett a készleteket, de a császári hivatal kiadásainak növelését nem hárította át a provinciákra, éberséget tanúsított a csalások leleplezésére, de nem tudta elkerülni az adók kíméletlen emelését. Sok anekdota keringett fukarságáról, de elkezdette a Colosseumépítését. Császárként keményen dolgozott, nagy gondot fordított bírói feladatinak ellátására. A személye körüli biztonsági óvintézkedések enyhék voltak, állandóan hangsúlyozta viszonylag alacsony származását. Szüksége volt munkájában segítségre, így amellett, hogy Mucianus tanácsadóként segítette, egyre jobban támaszkodott 39-ben született idősebb fiára: Titusra, aki első feleségétől Flavia Domitillátol született. Hangoztatta szándékát, hogy új dinasztiát akar létrehozni, mely szándékát a konzervatívok hevesen bírálták, mert hiányolták a család tekintélyét. Összességében Vespasianus sok ellenséget szerzett. Ezek közül kiemelkedett Helvidius Priscus, akit durva kritikái miatt először számüzte, majd 75ben, (állítólag: sajnálkozva) kivégeztette. Veszélyesebb volt négy évvel később az az összeesküvés amit két idősebb szenátor (akik a császár közpnti személyzetéhez tartoztak) szőtt, a császár megölésére. (Caecina Alienus és Eprius Marcellus ) Titus tanácsára mindkettőjüket kivégezték. Vespasianus 79-ben belázasodott és a szülőhelyéhez közeli Aquae Cutiéiae nevű gyógyfürdő helyre vonult vissza, ami nyári pihenőhelye volt. Itt hunyt el, 79 június 24-én. Uralkodása alatt kezdték építeni Rómában a Colosseumot, de megynyitását 80-ban már nem érte meg.
Colosseum Rómában
Kortársai Vespasianusról
Suetonius erős tagbaszakadt férfinak írja le, akinek mindig furcsa, feszült kifejezés volt az arcán. Kitűnő egészségét havi egynapos koplalással őrizte meg. Barátai faragatlan humorát fárasztónak tartották, melynek középpontjában az a kissé zsugori eljárás állt, ahogyan a pénzt teremtette elő az állam számára. Titus szót emelt például az ellen az adó ellen, amit apja a városi nyilvános vizeldékre kivetett. Vespasianus feleletül átnyújtott neki egy pénzdarabot ami ebből az adóból származott, s azt kérdezte: „van szaga?” amikor Titus elismerte, hogy nincs, az apja folytatta: „Pedig a vizeletből származik.” A beszámolók szerint halálos ágyán is tréfálkozott, azt mondta: „Ó, jaj, azt hiszem, isten lesz belőlem!” („Vae, puto deus fio”.)
Marcus Aurelius
Marcus Aurelius
Marcus Aurelius (121. április 26-tól 180. március 17-ig élt, 161-től 180-ig uralkodott a Római Birodalomban. Marcus Aurelius Catilius Severus néven született. Házasságkötésekor felvette a Marcus Annius Verus, uralkodóvá válásakor pedig a Marcus Aurelius Antonius nevet. Ő volt az utolsó az "Öt jó császár" közül.
Apja Annius Verus, Antonius Pius feleségének fivére, anyja Domitia Lucilla. Előkelő hispániai család fia, aki a császári ház rokonságához tartozván, már kisgyermek korában Hadrianus kedveltje volt.
138-ban Antonius Pius Lucius Verussal együtt adoptálta, majd a következő években magas tisztségeket töltött be és feleségül vette a császár lányát.Fogadott apjának hű és meghitt barátjaként osztozott a császári hatalomban.
Társuralkodás
Amikor Antonius 161 március 7-én meghalt, Marcus Aurelius zökkenőmentesen és osztatlan támogatással vette át a hatalmat, azzal a feltétellel, hogy Lucius Verus lesz a társuralkodója. A közös uralkodást többek között a katonai igény indokolta, mivel Macus Aurelius uralkodásának egész időtartama alatt háborúkat viselt a birodalmat kívülről támadó különböző ellenségekkel. A csapatok vezényletét nagytekintélyű személyre kellett bízni, de maga a császár nem védhette egyidejűleg a német és a párthusi frontot. Tábornokot sem nevezhetett ki a római légiók vezényletére; a korábbi népszerű katonai vezetők mint például Julius Caesar és Vespasianus arra használták a katonaságot, hogy megdöntsék a fennálló hatalmat és magukat tegyék meg császárnak. Marcus Aurelius úgy oldotta meg a problémát, hogy Verust elküldte a keleti légiók élére. Verus elég tekintélyes volt hogy biztosítsa a csapatok lojalitását, de elég hatalmas volt ahhoz, hogy keveset nyerjen Marcus Aurelius megdöntésével. A terv bevált; Verus hűséges maradt a 169-es hadjáratban bekövetkezett haláláig. Ez a társcsászárság halványan emlékeztetett a római köztársaság politikai berendezkedésére, amely nem engedte meg, hogy egyetlen személy birtokolja a legfőbb hatalmat.
Háborúk
Uralkodása szakadatlan háborúkkal telt el. A támadó parthusok elleni nagy hadjáratot (162-166) tábornokai sikerre vitték. A sereget vezénylő Verus jutalma egy diadalmenet lett. A hazatérő sereg pestist hurcolt magával, amely az egész birodalomban szörnyű pusztítást végzett. Eközben a Dunán átözönlő germán törzsek Észak-Itáliáig törtek előre és csak súlyos harcok árán sikerült őket visszaverni. A győzelem emlékét Marcus Aurelius oszlopán örökítették meg. 169-ben Lucius Verus meghalt, Marcus Aurelius pedig egyedüli uralkodóként fogott hozzá Pannonia problémájának megoldásához. A hadi költségek fedezésére elárvereztette a császári kincstárat és nagy készültséggel indult Pannoniába, ahol 170-től 174-ig a markomannok és kvádok, 175-ben pedig a jazigok ellen vívott győzelmes harcokat. Már közel állt ahhoz, hogy a Dunától északra és keletre új tartományokat létesítsen, amikor Avidius Cassius lázadása a pannoniai hadszintér elhagyására a keleti tartományokba kényszerítette. 177-ben újabb határsértések ismét a Dunához szólították.a terület teljes pacifikálását ezuttal sem fejezhette be, mert 180-ban rövid betegség után meghalt.
Írásai
Amíg 170 és 180 között hadjáratban volt, Aurelius megírta Elmélkedéseit, melyet saját iránytűjének és fejlődésének eszközéül szánt. Logikus észjárása ellenére a jegyzetei a sztoikus filozófiára és szellemiségre jellemzőek. Az Elmélkedéseket ma is becsben tartják, mint a szolgálat és kötelesség emlékművét. Mint filozófus nem alkotott újat, de elmélkedései napjainkig a világirodalom legolvasottabb írásai közé tartoznak. Aurelius a mű 12. fejezetét Solva-ban – a mai Esztergomban – és környékén írta.
Marcus Aurelius és a keresztények
Biztosra vehető, hogy Marcus Aurelius üldözte a keresztényeket vallásuk miatt és néhányat halálra is ítélt: Justinianus vértanú volt az egyik. Nincs viszont értékelhető adat az üldöztetés kiterjedéséről illetve az áldozatok számáról.
Kapcsolat Kínával
A Hou Hanshu (a Késői Han-dinasztia története) beszámol a Kínába küldött első római követekről, akiket egy római császár küldött. Az érkezés dátuma (166)alapján valószínűsíthető, hogy ez a császár Marcus Aurelius lehetett. (A másik lehetőség Antonius Pius, de ő már 161-ben meghalt. A bizonytalanság abból adódik, hogy a kínai forrás "An Tun"-ként hivatkozik a császárra, de ez fakadhat abból is, hogy Marcus Aurelius az elődei iránti tiszteletből felvette az ő nevüket is.) A küldöttség délről érkezett, tehát valószínűleg tengeri úton, orrszarvútülköt, elefántcsontot és teknőspáncélt hozott ajándékba. A küldöttség 166-ban ért el Luoyang kínai fővárosba, ahol fogadta őket Huan császár. Mindenesetre, mivel római oldalról semmilyen feljegyzés nem erősíti meg a küldöttség létét, az is elképzelhető, hogy a "követek" kereskedők voltak, akik Aureliustól függetlenül indultak útnak.
Halála
Marcus Aurelius 180 március 17-én halt meg, a markomannok és kvádok ellen indítodd hadjáratban, Vindobona (a mai Bécs) városában. Hamvait hazavitték Rómába és Hadrianus mauzóleumában (a mai Angyalvár) nyugszanak.
Utódai és történelmi öröksége
Lelkiismeretes, önzetlen, alkotmánytisztelő uralkodó volt. Nem rajta múlott, hogy uralkodása végére a pestis és a súlyos háborúk következtében a birodalom erőforrásai kimerülőben voltak. Az utódlást sikerült ugyan fia, Commodus, számára biztosítania, akit még életében társuralkodójává választott (177). A választás azonban elég balszerencsés volt, mert Commodus sem a politikában, sem a hadviselésben nem volt járatos; ezenkívül önző is volt. Sok történész úgy véli, hogy Róma hanyatlása Commodus alatt kezdődött. Ezért gyakran úgy tartják, hogy Aurelius halála volt aPax Romana vége.
Marcus Aurelius szobra a Capitoliumon
I. Constantinus
Konstantin bronzszobra az angliai Yorkban, közel ahhoz a helyhez, ahol csapatai császárrá kiáltották ki
Uralkodása |
306. július 25 - 337. május 22 |
Teljes neve |
Gaius Flavius Valerius Aurelius Constantinus |
Címei |
IMPERATOR CAESAR FLAVIVS CONSTANTINVS PIVS FELIX INVICTVS AVGVSTVS |
Születése |
kb. 272. február 27 |
|
Naissus |
Halála |
337. május 22 |
Előző uralkodó |
Constantius Chlorus |
Következő uralkodó |
II. Constantius, II. Constantinus, Constans |
Felesége |
Minervina (?-307) Fausta Flavia Maxima (307-326) |
Utódai |
Crispus II. Constantius II. Constantinus Constans |
Dinasztia |
Constantinus dinasztia |
Apja |
Constantius Chlorus |
Anyja |
Helena |
Gaius Flavius Valerius Aurelius Constantinus, más néven I. Constantinus vagy Nagy Konstantin, a görög katolikus és görögkeleti egyházban Szent Konstantin (272. február 27. –337. május 22.), római császár, akit csapatai 306. július 25-én kiáltottak ki augusztusszá és ettől kezdve uralmát a Római Birodalom egyre nagyobb részére, majd egészére kiterjesztve egészen haláláig uralkodott.
Európában ma leginkább a 313-ban kiadott milánói ediktumról (amely a Római Birodalomban elsőként tette törvényessé a keresztény vallást) és a 325-ben tartott első niceai zsinatról ismert; mindkettő fontos lépést jelentett a kereszténység elterjedésében. Lactantiustól és Caesareai Eusebiustól kezdve napjainkig sokan őt tartják az első keresztény császárnak, bár hite felől kétségek merülnek fel, mivel csak halálos ágyán vette fel a kereszténységet.
Élete, uralkodása
Konstantin Naissus (ma Niš, Szerbia) városában született, Moesia Superior provinciában, 272 vagy 273 február 27-én. Apja Constantius Chlorus római hadvezér, anyja Constantius Chlorus első felesége, Helena, egy kocsmáros lánya. 292 körül Konstantin apja otthagyta az anyját, hogy elvegye Flavia Maximiana Theodorát, Maximianus nyugat-római császár lányát vagy örökbefogadott lányát. Theodorától Konstantin apjának még hat gyermeke született, köztük Julius Constantius.
Konstantin kolosszusának feje a Musei Capitoliniben, Rómában
Az ifjú Konstantin Diocletianus császár nikomédiai udvarában szolgált, miután apját 293-ban kinevezték a Diocletianus által létrehozott tetrarchia egyik caesarjának. 305-ben lemondott Diocletianus és Maximianus is, azaz a tetrarchia mindkét augustusa, és Maximianus-t Constantius követte a nyugati birodalomrész augustusaként. Jóllehet a tetrachia négy vezetője közül Constantiusnak és Maximianusnak is volt egy törvényes fia (Maximianusnak Maxentius), azonban egyikük sem kapott pozíciót a hatalomátadás során. Helyettük Severust és Maximinus Daiat nevezték ki ceasarokká. Ezután Konstantin Nikomédiából Galliába utazott, hogy csatlakozzon apjá seregéhez. Constantius azonban egy a piktek ellen vezetett hadjárat során megbetegedett és 306. július 25-én Eboracumban (ma: York) meghalt. Az alemann származású Chrocus és a Constantius emlékéhez hű csapatok azonnal augustusszá kiáltották ki Konstantint.
A tetrarchia rendszerében Konstantin augustusszá történő kikiáltásának megkérdőjelezhető legitimációja volt. Constantiusnak is csak ceasart lett volna joga kinevezni, így Konstantin (illetve Konstantin csapatai) megsértették a 305-ben Diocletianus által felállított rendszert, amikor Konstantint augustusszá nyilvánították. Ezért Konstantin Galeriushoz, a keleti birodalomrész augustusához fordult, hogy ismerje el őt a nyugati birodalomrész augustusaként. Galerius azonban csak a ceasari címben erősítette meg őt és Severust nevezte ki a nyugati birodalomrész augustusának.
Konstantin kezdetben a birodalom nyugati részét, azaz Britanniát, Galliát, a germán provinciákat és Hispaniát tartotta uralma alatt. Ennélfogva ő rendelkezett a birodalom egyik legnagyobb hadseregével is, ami a fontos rajnai határszakasz mentén állomásozott. Jóllehet Gallia volt a leggazdagabb tartományok egyike, ez a provincia sokat szenvedett a harmadik évszázad válsága során. Sok terület elnéptelenedett és több város is romokban hevert. Galliában töltött évei során, 306 és 316 között, Konstantin folytatta apja erőfeszítéseit annak érdekében, hogy a Rajna mentén megerősítse a határt és a gall provinciákat újjáépítse. Ezidőtájt Trier volt a főhadiszállása.
Miután császárrá (augustusszá) kiáltották ki azonnal visszatért Galliába, hogy elfojtsa a frankok felkelését. Ezt a hadjáratot 308-ban egy újabb hadjárat követte a frank törzsek ellen. Ezután a győzelem után kezdett bele egy híd építésébe a Rajnán Köln magasságában, ami azt a célt szolgálta, hogy a folyó jobb partján is állandó hídfőállást hozzon létre. Egy 310-ben vezett újabb hadjáratot Maximianus felkelése miatt félbe kellett hagynia. Konstantin 313-ban vívta utolsó háborúját a Rajna határán, amikor Italiából visszatért és ekkor is győzelmet aratott. Konstantin fő célja a stabilitás elérése volt, és ezt a lázadó törzsek ellen vezetett azonnali és kegyetlen büntetőexpedíciókkal próbálta elérni. Ezek az expedíciók a birodalom katonai erejének demostrálására szolgáltak meghódítva a Rajna birodalomhoz tartozó partján elő törzseket és lemészárolva a hadifoglyokat az arénákban tartott játékok alkalmával. Ez a stratégia sikeresnek bizonyult: a rajnai határ mentén Konstantin további uralkodása alatt viszonylagos nyugalom volt.
A tetrarchia belső konfliktusaiban Konstantin megpróbált semleges maradni. 307-ben Maximianus császár (aki 305-ben történt lemondását megváltoztatva nem sokkal korábban visszatért a politikai színtérre) felkerest Konstantint, hogy megszerezze Konstantin támogatását a Maxentiusnak Severus és Galerius ellen vívott háborújában. Konstantin feleségül vette Maximianus Fausta nevű lányát, hogy a szövetséget megpecséljék és Maximianus augustusszá nyilvánította Konstantint. Azonban Konstantin megsem avatkozott be Maxentius oldalán a polgárháborúba. Maximianus, miután nem sikerült fiát lemondásra bírnia, 308-ban visszatért Galliába. Egy Carnuntumban tartott megbeszélésen Diocletianus, Galerius és Maximianus még ebben az év találkoztak, ahol Maximianust újra lemondásra kényszerítették és Konstantint megint csak ceasarnak ismerték el. 309-ben Maximianus fellázadt fogadott fia ellen, amíg Konstantin a frankok elleni hadjáraton volt. A lázadást gyorsan elfojtották és Maximianust vagy megölték vagy öngyilkosságra kényszerítették. Mind Konstantin, mind pedig Maximinus Daia elégedetlen volt a neki jutattot ceasar címmel és Licinius kinevezésével, és ennek következtében ellenszegültek és kinevezték magukat augustusszá, amit 310-ben Galerius is elismert, így hivataloson négy augustus volt egyidőben. Galerius 311-ben bekövetkezett halálával az utolsó olyan ember is eltávozott, akinek elég hatalma a tetrarchia rendszerének fenntartásában és így a rendszer gyorsan összeomlott. A hatalmi harc kiújult: Konstantin Liciniusszal lépett szövetségre, míg Maximinus Daia pedig Maxentiushoz közeledett, jóllehet utóbbit hivatalosan még mindig trónbitorlónak tekintették.
312 elején Konstantin csapataival átkelt az Alpokon és megtámadta Maxentiust. A Turin és Verona mellett zajlott csatákban gyorsan meghódította Italia északi részét és Róma felé nyomult előre. Ott a Ponte Milvio melletti csatában legyőzte Maxentiust és ezáltal a teljes Nyugat-Római Birodalom augustusa, azaz császára lett. A következő években fokozatosan konszolidálta riválisaival szemben meglévő katonai fölényét a tetrarchia összeomlása során.
313-ban találkozott Liciniusszal Milánóban, hogy a szövetségüket megerősítsék azáltal, hogy Licinius feleségül vette Konstantin Constantia nevű féltestvérét. Ezen a találkozón egyeztek meg az úgynevezett milánói ediktum kiadásáról is, ami hivatalosan is teljes toleraciát biztosított a birodalomban minden vallás számára, beleértve a kereszténységet is. Ez a találkozó azonban félbeszakadt, amikor Licinius hírt kapott arról, hogy riválisa, Maximinus Daia átkelt a Boszporuszon és betört Licinius területére. Licinius hazatért és végül legyőzte Maximinus Daiat, megszerezve ezáltal az ellenőrzést a Római Birodalom minden keleti területe felett. A két győztes császár között azonban megromlott a kapcsolat és vagy 314-ben, vagy 316-ban Konstantin és Licinius Cibaleanál már egymás ellen csatáztak. Ez az csata Konstantin győzelmét hozta, majd 317-ben a Campus Ardiensis-i csatában újra összacsaptak, de ezután megállapodást kötöttek egymással, amiben Konstantin fiait Crispust és II. Konstantint, valamint Licinius fiát Licinianust ceasaroknak nevezték ki.
320-ban Licinius visszavonta a vallásszabadságra tett kijelentéseket, amit 313-ban a milánói ediktumban deklaráltak, és újabb keresztényüldözésbe kezdett. Ez ürügyet adott Konstantin számára az újabb polgárháborúra, ami 324-ben ért tetőfokára. Licinius, akit gót zsoldosok segítettek, képviselte a múltat és az ősi pogány hitvallást. Konstantin és a vele szövetséges frankok a labarum keresztény zászlaja alatt mentek csatába. Mindkét oldal vallási hátteret adott a csatának. Konstantin seregét létszámban feltehetőleg felülmúlta Licinius serege, de Konstantin embereit a vallásos lelkesédés fűtötte, így győzelmet arattak Adrianoplenál, Hellespontnál és Chrysopolisnál is. Licinius vereségével és egy évvel később bekövetkezett halalával (Konstantin elleni összeesküvéssel vádolták meg és kivégezték) Konstantin lett a teljes Római Birodalom egyetlen császára.
Licinius veresége a régi Róma számára a vég kezdetét jelentette és a Kelet-Római Birodalom számára pedig ez jelentette a kezdetet. Bizánc vált kultúra megörzésének és a prosperitásnak a központjává. Konstantin újjáépítette Byzantium városát és elnevezte Nova Romanak, azaz az új Rómának, létrehozva itt is római mintára a szenátust, a polgárok intézményeit, és az új várost a Krisztus keresztjének mondott kereszt védte. A régi istenek alakjait a keresztény jelképek kezdték felváltani, illetve ezekhez kezdtek egyre hasonlóbbakká válni. Aphrodite templomának helyén épült meg az Apostolok Székesegyháza. Konstantin halála után Nova Romat átnevezték Constantinopolisra (magyarul Konstantinápolyra, azaz Konstantin városára).
326-ben Konstantin bíróság elé állíttatta majd kivégeztette legidősebb fiát, Crispust egy hamis vád alapján, miszerint Crispusnak viszonya lett volna Konstantin második feleségével Faustával. Néhány hónappal később, amikor rájött, hogy a hamis vádak forrása Fausta volt, őt is kivégeztette.
Eusebius azt írja, hogy Konstantin csak röviddel 337-ben bekövetkezett halála előtt keresztelkedett meg.
Konstantin és a kereszténység
Konstantin megtérése (Rubens)
Korabeli bronzszobor Konstantinról
-
Fő szócikk: Konstantin és a kereszténység
Konstantin leginkább arról ismert, hogy ő volt az első római császár, aki felvette a kereszténységet, bár lehetséges, hogy továbbra is hitt korábbi hitében. Társcsászárával, Liciniusszal ő engedélyezte elsőként a keresztény vallás gyakorlását (religio licita – engedélyezett vallás). Bár csak a halálos ágyán keresztelték meg, egyes források szerint már korábban áttért a keresztény hitre – a legenda szerint egy jelnek köszönhetően: a Milvian-hídi csata előtt, 312. október 28-án, mikor katonáival menetelt, egy kereszt jelent meg előtte az égen, e szavakkal : „E jelben győzni fogsz!” (In hoc signo vinces). Később álmában azt az utasítást kapta, hogy új jelet tegyen a zászlóira (labarum).
A Konstantin és Licinius által kiadott milánói ediktum (313) eltörölte a kereszténység gyakorlásáért korábban kirótt büntetéseket, melyek miatt rengetegen szenvedtek mártírhalált. Az egyház elkobzott vagyonát is visszaadta.
Az ediktum után a keresztények előtt új lehetőségek nyíltak meg, versenghettek a pogány rómaiakkal a cursus honorumban a magas kormányzati pozíciókért, és a társadalom is jobban befogadta őket. Új templomokat szentelhettek fel, a keresztény püspökök pedig nyilvánosan állást foglaltak, ahogy más vallások képviselői nem merték volna.
Mindezek miatt a kereszténységen belüli ellentmondások, melyek már a 2. század közepén felmerültek, nyílt ellentétekké fajultak, és gyakran erőszakba torkolltak. Konstantin Istentől elrendelt kötelességének tekintette a vallási zavargások elsimítását, és 314-ben összehívta az arles-i zsinatot a donatisták ellen, majd az első ökumenikus zsinatot: az első niceai zsinatot (325. május 20. - július 25.) Ezek célja az volt, hogy rendet tegyen több, a korai kereszténységet zavaró tankérdésben (arianizmusó, kvatrodecimanizmus). 321. március 7-én a vasárnapot rendelte a heti pihenőnapnak (CJ 3.12.2). A pápának adományozta a lateráni palotát, elrendelte a Születés temploma, a Szent Péter-bazilika, a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika, az Hagia Sophia, a mai Basilica di San Lorenzo fuori le Mura, a Szent Sír Temploma és a |