Nagy Károly

Nagy Károly szobra Frankfurtban

Nagy Károly (kb. 742 vagy 747 – 814. január 28.) frank király volt 768 és 814 között és Lombardia királya 774 és 781 között. Imperator Augustusszá koronázta III. Leó pápa Rómában 800 karácsonyán, ezért őróla tartják, hogy megalapította a Német-római Birodalmat, az ősi Nyugatrómai Birodalom utódját. Hódításokkal megszilárdította és kiterjesztette a birodalmát Nyugat-Európa legnagyobb részére, és jelenleg őt tartják mind Franciaország, mind Németország alapítójának.

Nagy Károly, Albrecht Dürer festménye

I. Nagy Károly, frank király

• Karl I., der Große (németül)
• Carolus Magnus , Karolus Magnus (latinul)
• Charlemagne (francia/angolul)

III. Henrik

III. Henrik egy 1040 körüli miniatúrán

III. Henrik császári pecsétje

III. Henrik (1017. október 28 - 1056. október 5.) a Száli-házból származó uralkodó, 1039-1056 között német király, 1046-1056 között német-római császár.

Élete

Henrik 1017-ben született II. Konrád német-római császár és Gizella fiaként, vagyis még azelőtt, hogy apját 1024-ben királlyá választották volna. Széles körű képzésben részesült és módszeresen felkszítették az uralkodásra; már korán részt vett az apja által tartott tanácskozásokon.

1027 - 1042 között Bajorország hercege, 1038 - 1045 között sváb herceg volt. 1028. április 14-én apja német királlyá koronáztatta; a szertartást Pilgrim von Köln püspök végezte Aachenben. 1038 őszén Burgundia királya lett. 1039 apja utódjaként trónra lépett.

Lengyelországban a II. Konrád ellen viselt háború, illetve II. Mieszko Lambert lengyel fejedelem halála után zavaros helyzet alakult ki. I. Břetislav cseh herceg megpróbálta kihasználni a helyzetet és cseh vezetés alatt egy szláv birodalom kialakítására törekedett. Elfoglalta Sziléziát és Kis-Lengyelországot, kifosztotta Nagy-Lengyelországot, földig égette Gnieznot és elrabolta Szent Adalbert ereklyéit, amelyeket Prágába vitetett. Henrik azonban, apjához hasonlóan a lenygelek mellé állt és három oldalról, Meissen, Bajorország és Ausztria felől támadott a csehekre. Sikerült Břetislavot rákényszerítenie, hogy kivonuljon Lengyelországból és elismertetnie a német fennhatóságot.

Magyarországon I. István király 1038-ban meghalt és Orseolo Péter, Otto Orseolo velencei dózse fia foglalta el a trónt. A magyarok azonban elűzték és helyette Aba Sámuelt választották királynak. Henrik Magyarországra támadt és a ménfői csata után sikerült az elűzött Pétert visszahelyeznie a trónra, aki cserében elismerte hűbérurának.

1046-ban a Sutri-ban tartott zsinaton a cluny reformokkal összhangban elmozdította mindhárom pápát VI. Gergely, IX. Benedek és III. Szilveszter) és helyettük egy német püspököt ültetett az egyházfői trónra. A császár jelöltje 1046. december 25-én II. Kelemen néven lépett hivatalba és rögtön császárrá illetve császárnővé koronázta Henriket és második feleségét, Aquitániai Ágnest. II. Kelemen után még további három pápa köszönhette hivatalát III. Henriknek: II. Damasus, IX. Leó és II. Viktor.

Henrik kétszer nősült. Első felesége Dániai Gundhild volt, Nagy Knut dán király lánya, akit 1036 júniusában vett el. Gunhild 1038-ban halt meg, Henrik pedig 1043-ban ismét megházasodott. Második feleségétől, Aquitániai Ágnestől hat gyermeke született.

Henriket fia, IV. Henrik követte a trónon. Judit nevű lánya Salamon magyar király felesége lett, majd Salamon halála után I. Ulászló Herman lengyel fejedelemhez ment nőül.

Henriket a speyeri dómban temették el, a szívét pedig a goslari Ulrich-kápolnában őrzik.

Öröksége

III. Henrik személyében a világi (regnum) és szellemi (sacerdotium) hatalom összefonódott. Egyrészt erősen kötődött a birodalmi egyház eszméjéhez és az egyházat hatalmi tényezőként használta. Ez megnyilvánult a püspökök kinevezésében, illetve a pápák leváltásában és trónra helyezésében. Másrészt a mélyen vallásos Henrik komolyan magáévá tette a cluny reformokat, elítélte a szimóniát, elhatárolódva ezáltal apjától, és kiállt a cölibátus és az Isten békéje mellett. Kiszabadította a pápaságot a római nemességgel való összefonódásból és egyetemessé tette. Ezzel azonban létrehozta azt a problémát, amellyel fiának, IV. Henriknek meg kellett küzdenie az invesztitúraharcok idején.

Utódai

• Dániai Gunhilddal kötött első házasságából:
  • Beatrix, Quedlinburg és Gandersheim apátnője
• Aquitániai Ágnessel kötött második házasságából:
  • Adelheid, szintén Gandersheimban és Quedlinburgban volt apátnő
  • Gizella
  • (Sváb) Matild, Rudolf sváb herceg felesége
  • IV. Henrik német-római császár
  • (Bajor) Konrád, Bajorország hercege
  • Judit, Salamon magyar király felesége

V. Henrik

IV. Henrik átadja a hatalmat fiának, V. Henriknek

V. Henrik sírja a speyeri dómban

1108-ban Henrik háborúba lépett Könyves Kálmánnal, Álmos herceg oldalán. Miután azonban III. Boleszláv lengyel fejedelem megtámadta Szvatopluk herceget, Henrik cseh szövetségesét, Henrik visszatért Lengyelországba. Itt azonban a głogówi csatában vereséget szenvedett.

Henrik folytatta az apja által elkezdett invesztitúraharcot a pápai hatalom ellen. 1110 és 1116-ban kétszer megtámadta Itáliát, közben 1111-ben két hónapig fogva tartotta II. Paszkál pápát és tizenhat bíborost.

1114-ben Henrik feleségül vette Matildot I. Henrik angol király lányát. Gyermek nem maradt utánuk.

I. Rudolf

I.I. Rudolf (17. századi rézmetszet)

I. Rudolf, Habsburg Rudolf (1218. május 1. – Speyer, 1291. július 15.) német király, a Habsburg-család első jelentős tagja. 1273. október 1-jétől haláláig uralkodott. Apja IV. Albert Habsburg gróf, anyja Heilwig (Hedvig) kyburgi grófnő.

A Habsburg-birtokok növelése

Rudolf nagyanyja, Ágnes – II. (Habsburg) Rudolf felesége – a Hohenstaufen dinasztiából származott, így a Habsburgok a 13. század elején a Hohenstaufokat támogatták a pápaság elleni küzdelemben. Ez magyarázza, hogy az egyébként birodalmi összehasonlításban jelentéktelen gróf unokájának keresztapja II. Frigyes német-római császár volt. A támogatás fejében kapott adományokkal növekedésnek indult családi birtokot II. Rudolf felosztotta két fia között. IV. Albert (tőle ered a család főága) az elzászi és észak-svájci birtokokat kapta, öccse III. Rudolf pedig a közép-svájciakat. Rudolf apja 1239-ben bekövetkezett halála után is folytatta a család addigi politikáját, II. Frigyes lelkes híve volt és részt vett hadjárataiban. Még II. Frigyes fia, IV. Konrád mellett is kitartott, amikor pedig az már csak egy volt az ellenkirályok között. Rudolf eközben más úton is növelte birtokainak számát. 1245-ben feleségül vette Gertrúdot Hohenberg grófjának örökösét, 1264-ben pedig unokaöccsének Kyburg grófjának halála után az ő birtokait is örökölte. Rudolf ezekkel a birtokszerzésekkel, ha nem is emelkedett a birodalom leghatalmasabb urai közé, az arisztokrácia második vonalában az egyik legjelentősebb birtokossá vált.

Rudolf királlyá választása

I. Rudolf (19. századi festmény)

II. Frigyes halála (1250. december 13.) után interregnum volt a birodalomban, több mint húsz évig nem volt olyan uralkodó, akit a fejedelmek jelentősebb csoportja elfogadott volna. X. Gergely pápa 1272 körül azonban komoly tevékenységbe kezdett, az interregnum felszámolása érdekében, mert újabb keresztes hadjáratot szándékozott indítani a Szentföldre. A birodalomban ekkor II. Ottokár cseh királynak volt a legnagyobb hatalma, de a választófejedelmek éppen ezért nem őt kívánták megválasztani, ellenjelöltjük azonban nem volt. A Zollern-családból (a később Hohenzollern nevet felvett családból) származó nürnbergi várgróf, III. Frigyes – Rudolf sógora – vetette fel először Rudolf jelölését és sorra járta a választófejedelmeket, hogy meggyőzze őket Rudolf megválasztásának előnyeiről. Így 1273. október 1-jén ellenszavazat nélkül választották meg Rudolfot német királynak és 1273. október 24-én Aachenben megkoronázták.

Rudolf uralkodásának jelentősége az, hogy felismerte, szakítania kell elődjei politikájával, tekintélyét nem itáliai beavatkozással, hanem Németországban kell megerősítenie. 1275 októberében Lausanneban találkozott a pápával és ünnepélyesen lemondott a Hohenstaufok hagyományos politikájáról és megígérte, hogy Itáliai ügyeibe nem fog beavatkozni, továbbá a korábbi egyházi adományokat jogosnak ismeri el.

A német uralkodónak csak akkor volt tekintélye és tényleges hatalma a birodalomban, ha nem csak király, vagy császár, hanem egyúttal valamely nagyobb tartomány ura is volt. Az addigi nagy német uralkodócsaládok azt a politikát követték, hogy családi hatalmukat építették ki, és erre támaszkodva tudtak tekintélyt szerezni, tehát kormányozni az egész birodalomban. A királyt választó fejedelmeknek azonban nem volt érdekük, hogy a birodalomnak erős uralkodója legyen és mindent megtettek annak érdekében, hogy a német királyok ne tudjanak nagy családi birtokot szerezni.

Az osztrák hercegség megszerzése

Rudolf saját hatalma megszilárdítása és családi hatalma megalapozása érdekében az osztrák hercegséget kívánta megszerezni. Az osztrák hercegséget 1156. szeptember 17-én I. Frigyes német-római császár adományozta a Babenberg-házból származó Jasomirgott Henriknek, a Babenberg-ház azonban 1246. június 15-én II. (Harcias) Frigyessel kihalt. Rudolf így az osztrák hercegséget olyan megürült birodalmi hűbérnek tekintette, amelyet visszakövetelhet és annak adományoz akinek akar. Az osztrák hercegséget azonban IV. Béla magyar király ellenében éppen Rudolf ellenfele, II. Ottokár szerezte meg 1260-ban, a kroissenbrunni csatában. Az 1274. november 19-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlésen Rudolf elérte, hogy felhatalmazást kapjon arra, hogy Ottokárt

IV. László és I. Rudolf találkozása a csatatéren. Than Mór olajfestményéről (1872) készült másolat (Neogrády Antal – 1894)

megfossza Csehországon és Morvaországon kívüli tartományaitól. Az erőviszonyok kezdetben Ottokárnak kedveztek, de a német királynak sikerült megszerezni IV. László magyar király szövetségét, így az ígért magyar támogatással már a siker reményében szállhatott szembe Ottokárral. 1276. november 21-én a feleknek még sikerült békét kötniük, de 1278 nyarára az ellentétek ismét kiéleződtek és 1278. augusztus 26-án a dürnkruti csatában Rudolf és IV. László csapatai döntő vereséget mértek Ottokár hadaira. A csatában Ottokár is életét vesztette.

1282. december 27-én Rudolf a cseh királytól megszerzett hűbéreket saját fiainak adományozta. 1283-ban egy családon belül kötött egyezségben ez úgy módosult, hogy az egész hűbérbirtokot Rudolf elsőszülött fia, Albert kapja.

Kun László halála után Rudolf Magyarországot is megürült hűbérnek nyilvánította és 1290. augusztus 30-án fiának, Albertnek adományozta. Rudolf arra alapozta igényét, hogy a tatárjárás idején IV. Béla katonai segítség fejében hűbérül ajánlotta fel Magyarországot. Rudolf nem vette figyelembe, hogy a tatárjárás idején II. Frigyes nem küldött segítséget IV. Bélának, így a felajánlás is semmissé vált. Albert végül nem lépett a kapott hűbér birtokába.

Rudolf halála

I. Rudolf sírja a speyeri dómban

Rudolf szokatlanul idős korban, ötvennégy évesen került a német trónra, ennek ellenére rendkívüli tetterővel és energiával uralkodott. Uralkodása alatt helyreállította a király tekintélyét, a birodalom belső békéjét és egyúttal megalapozta a Habsburgok családi hatalmát is. Mikor közeledni érezte a halált, Speyerbe lovagolt és ott halt meg. Az ottani székesegyházban temették el. A királyi hatalom öröklődését saját családján belül már nem tudta elérni, halála után a választófejedelmek Nassaui Adolfot választották királlyá. A Habsburgok csak – ismét magyar fegyverek segítségével – 1298-ban kerültek vissza a német trónra.

Gyermekei

1281. február 16-án első felesége meghalt, 1284. február 5-én feleségül vette IV. Hugó burgundiai herceg leányát Ágnest (más források szerint a hercegnő neve Izabella).

Első feleségétől született gyermekei: