I. világháború
Az I. világháború 1914-től 1918-ig tartott. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásáért indult. Bár valamennyi résztvevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négy évnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. A területszerzés illúziója is szertefoszlott – az Osztrák–Magyar Monarchia területe zsugorodott össze a legnagyobb mértékben.
Előzmények
Gyarmatok
A 19. század végén a gyorsuló ütemű termelés (mely elsősorban a tudomány és technika mind újabb vívmányainak volt köszönhető), együtt járt az expanziós tendenciák erősödésével is: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése volt a cél. Ebből az időből származik az imperializmus kifejezés is: a gyarmat, vagyis impérium megszerzésére, kiterjesztésére utaltak vele.
Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, melynek nem voltak gyarmatai: ilyen volt Ausztria-Magyarország, a Balkán államai, Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezett, illetve – a gazdaságilag kevésbé értékes, bár területileg kétségkívül fajsúlyos – Grönland révén Dánia. Jelentős afrikai – és egy kisebb óceániai – gyarmatterületet tudott magáénak Németország, de Olaszország, és Spanyolország is fontos Észak-Afrikai területeket birtokolt. Ugyanakkor például Oroszország (amely a Fekete-tenger felől is ki akart jutni a világtengerekre), Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni. A világháború előestéjén a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be
Szövetségek
 Szövetségi rendszerek az I. világháború kitörésekor
Ugyanakkor 1914-re már kialakultak azok a szövetségi rendszerek is, melyek később a világháború eseményeit is meghatározták. 1892. augusztus 17-én orosz-francia katonai egyezmény született, melyet kiegészített az 1904. április 8-án megkötött francia-angol egyezmény, az Entente Cordiale, azaz „szívélyes viszony” (melyből később az antant hatalmak kifejezés is született) ami valójában nem szövetséget jelentett, csupán annyit: a felek vitás esetekben egyeztetni próbálnak.
A másik oldalon - már csak a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is - Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia, valamint a világháborúban később az antant oldalán belépő Olaszország hármas szövetsége állt. A két, birodalmi alapon szerveződő tömb közötti összecsapás a levegőben lógott ugyan, de a szövetségi rendszereken belüli érdekkülönbségek fenntartották az egyensúlyt.
Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagy-szerbiai álmokat dédelgető szerbek számára elfogadhatatlan helyzet volt, a két ország viszonya megromlott. Számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják a vitatott területeket. A társaságokat - burkoltan - támogatta a szerb kormány is. Noha Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére, s ebben nem is kellett csalódniuk. Szócikk:Antant hatalmak az első világháborúban
Szócikk:Központi hatalmak
Merénylet, hadüzenet
1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy délszláv hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal egyébként épp az volt a célja a Monarchiának, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja - egy katonatiszt - megsérült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette a trónörököst és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmut von Moltke német vezérkari ezredes kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!
"Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke műveinek szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam.
A gondviselés másként határozott. (...)
Mindent megfontoltam és meggondoltam.
Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára."
Ferenc József kiáltványából
Moltke terve az volt, hogy míg a német haderő néhány nap alatt lerohanja Franciaországot, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és a szerb erőket. Franciaország után pedig a német csapatok is Délnek illetve Keletnek fordulnak, és együttes erővel legyűrik a szláv seregeket. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német hadvezetés arra kötelezte a belga kormányt, hogy járuljon hozzá, hogy a német haderő Belgiumban tartózkodjon, s onnan közelítse meg Franciaországot. Belgium ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. Ez volt a brit hadüzenet kiváltó oka, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot Nagy-Britannia és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, Augusztus 12-én Franciaország és Nagy Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba).
Olaszország, Románia, Bulgária és az USA semleges marad.
Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A magyar katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már itthon lesznek.
A háború évei
1914
Nyugati front: Augusztus 4-én a német haderő megindította a támadást - Belgiumon át - Párizs irányába. (Schlieffen-terv) Szeptember 3-án elérték a Szajna egyik mellékfolyóját, a Marne-t: Párizs innen mindössze 20 kilométerre volt. Szeptember 5-én kezdődött a francia ellentámadás, amely megállította a német előrenyomulást, s visszaszorította a császárság csapatait jóval a Marne folyón túlra. A németek gyors nyugati hadisikerrel számoló, valamint a franciák rajnai előrenyomulást remélő haditerve az állóháború kialakulásával összeomlott. 1914 őszén a nyugati fronton északi átkaroló hadműveletekbe kezdett mindkét fél. Megkezdődött a Versenyfutás a tengerhez, mely szintén kudarcba fúlt: Dunkerque és Oostende között a front északi szakasza is megmerevedett. Az év végén az állóháború nyitányaként lezajlott az I. Ypres-i csata, amely nem hozott változást a fronthelyzetben.
Keleti front: Az eredeti német haditerv azzal számolt, hogy a teljes haderőt a nyugati frontra tudja csoportosítani. Azzal Moltke is tisztában volt, hogy a Monarchia egymaga nem bír el az orosz és szerb hadsereggel, de arra számítottak, hogy az oroszok csak lassan tudnak majd felfejlődni, és mire Keleten komolyabbra fordul a helyzet, már kezükben lesz a francia kapituláció. Nem így történt: az oroszok gyors galíciai és kelet-poroszországi előretörésének megakadályozására még Párizs elérése előtt át kellett csoportosítaniuk csapatokat a keleti frontra. Ez is oka volt annak, hogy a francia ellentámadás meg tudta akasztani a német előrenyomulást. Augusztus 28-30-án a németek már jelentős hadisikert értek el a keleti fronton: a Paul von Hindenburg vezette 8. német hadsereg Tannenberg-nél megsemmisítette a 2. orosz hadsereget, majd szeptember 6 és 15. között a Mazuri tavaknál érzékeny csapást mért az 1. orosz hadseregre. Az osztrák-magyar haderő Galíciában eközben feltartóztatta az orosz előrenyomulást. Emlékezetes magyar hadi siker volt az orosz csapatok feltartóztatása Limanovánál (Lengyelország) az 1914 december 4-én kezdődő csatában. A döntően magyar katonák által folytatott küzdelem több mint egy hétig tartott (jellemző momentum, hogy a Nádasdy-huszárezred katonái a lóról leszállva szurony nélküli karabéllyal küzdve szorították vissza a jobban felszerelt oroszokat). A jelentős túlerővel szemben küzdő magyarok komoly véráldozattal, de végül a Kárpátok hágói mögé szorították az ellenséget. A limanovai csata emlékét egy fővárosi utcanév is őrzi. A háború azonban még nem dőlt el: a frontvonalak a Kárpátok tövében éppúgy megmerevedtek, mint nyugaton.
Balkáni front: Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege augusztusban, októberben és decemberben is támadásokat indított Szerbia ellen. A rossz tervezés és az utánpótlás hiánya miatt az első két támadás teljes kudarccal végződött, míg a harmadik támadás eredménye is csupán Belgrád rövid időre való elfoglalása volt. Az háború kevésbé ismert mozzanata, hogy a császári és királyi haderő a Bosznia szerb anyanyelvű lakosságán torolta meg szerbiai kudarcait. Szlavóniában és Boszniában kivégzésekre, falvak kiürítésére került sor. A szerb hadsereg sikerei ellenére teljesen kimerült és erejének végére érkezett 1914 decemberében.
Törökország hadba lépése: Az Oszmán Birodalom kormánya a "fegyveres semlegesség" híve volt; így kívánta magát a harci cselekményektől távol tartani. Az uralkodó Ifjú Törökök mozgalma számára fontos volt, hogy országuk nagyhatalmi státuszát fegyveres úton erősítsék meg. Enver pasa nyomására Törökország csatakozott A Monarchia és Németország szövetségéhez. 1914 októberében a török hadiflotta orosz tengerparti városokat lövetett. November elején az Antant államai hadat üzentek Törökországnak, amely így a Központi Hatalmak oldalán lépett a világháborúba. November 23-án brit csapatok szálltak partra az Arab-öböl északi szegletében és elfoglalták Bászra városát. Ezzel megnyílt a mezopotámiai front.
Szócikk:Törökország hadba lépése (1914)
Harcok Németország gyarmatain: Az afrikai német gyarmatokat csak kisszámú helyőrség biztosította. Togót néhány nap alatt teljesen elfoglalták a britek. Kamerunt is minden oldalról támadás érte. A kisszámú német helyőrség a francia gyermati csapatok elől az őserdőbe menekült, ahol a világégés végéig folytatták kis háborújukat. 1914 decemberére a namíbiai német helyőrség helyzete tarthatalanná vált a Dél-Afrikából érkező brit erőkkel szemben, hamarosan letették a fegyvert. Egyedül a mai Tanzániában vették fel sikerrel a németek a harcot. Lettow-Vorbeck tábornok nagyszerűen kidolgozott gerillataktikájának köszönhetően a németek gyarmatukat 1918 végéig tartani tudták. Októberben ausztrál csapatok szállták meg Új-Guineát, Naurut és a Salamon szigeteket. Japán a Marshall-szigeteket és Palaut egy ultimátumban követelte. A szigeteket Németország harc nélkül átadta az ázsiai hatalomnak. Japán szintén szemet vetett a kínai szárazföldön fekvő Kiacsu városra, melynek német helyőrsége azonban csak másfél hónapos ellenállás után tette le a fegyvert.
1915
 Leuven, Belgium, 1915
A nyugati fronton továbbra is állóháború zajlott. Németországot az oroszországi hadjárat kötötte le, ezért nyugaton csak az év elején kísérletezett támadással. Az antant átvette a nyugati kezdeményezést; hiábavaló áttörési kísérletek zajlottak Arrasnál és Champagne-ban. Az antant őszi nagy támadásait a nyugati front déli és északi szakaszán is elhárították a németek. A világtörténelem során először vetettek be harci gázt - mindkét oldalról. A helyzet ugyanakkor koránt sem volt kiegyenlített: míg a német katonák száma 1915 májusában 1,9 millió volt, az antant 2,4 milliós sereggel védte a frontvonalat, s a helyzet később sem javult: júliusra az 1,8 milliós német haderővel az antant 2,8 milliós serege állt szemben.
Keleti front 1915 májusában a német és az osztrák-magyar seregek Galíciában Gorlicénél áttörték az orosz frontvonalat és júliusig előrenyomultak a Baltikumig, elfoglalva annak jelentős részét, valamint az addig terjedő lengyel területeket.
Balkáni front Az antant megkísérelte a Balkánt szövetségi rendszerébe illeszteni, ezért demonstratív támadást indított a Dardanellák ellen, ahol az egész éven át folyó harcokban súlyos katonai és politikai vereséget szenvedett. Bulgária 1915 szeptember 6-án írta alá a szövetségi szerződést a Monarchiával és a császársággal, majd október 7-én a Monarchia csapataival közösen foglalta el Szerbiát, Montenegrót és Albániát - a szerb hadsereg maradéka a Görögországhoz tartozó Korfu szigetére menekült. A balkáni helyzet bonyolult viszonyaira jellemző, hogy a névleg semleges Görögország tiltakozott ugyan a 150 ezres szerb haderő Korfura szállítása ellen, s tudni lehetett, hogy a görög kormányfő erőteljes antant-párti politikát folytat, azonban a görög király közben folyamatosan egyeztetett a császársággal. Az antant balkáni megjelenése közelítette Olaszországot az Antanthoz.
Szócikk:Bulgária hadba lépése (1915)
Olasz front 1915 május 23-án Olaszország is belépett a háborúba méghozzá az antant oldalán, ugyanis Franciaország és Nagy-Britannia ígéretet tett, hogy győzelem esetén megkaphatja Dél-Tirolt, Triesztet, az Isztriai félszigetet, Dalmáciát és Albánia egy részét. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Olaszország ne tartsa magát a Németországgal és a Monarchiával korábban megkötött hármas szövetséghez. Igaz, ezzel kapcsolatban a császárságnak sem lehettek illúziói, hiszen III. Viktor Emánuel olasz király már a világháborút megelőző politikai manőverek során határozottan nem forszírozta a szövetség szorosabbra fűzését. Az osztrák-magyar haderő 1915 nyarán Isonzó-nál hatalmas erőfeszítések árán feltartóztatta az olasz csapatokat.
Szócikk: Olaszország hadba lépése (1915)
1915 tehát a központi hatalmak éve volt: míg a nyugati front nem mozdult, Galíciában, a Balkánon és Olaszországban egyaránt hadi sikerek jellemezték az évet.
1916
 Az Invicible csatacirkáló
A keleti és a balkáni frontokon elért sikerek után a német hadvezetés arra számított, hogy az oroszoknak idő kell, amíg a veszteségeket kiheverik, tehát a nyugati frontra koncentrálhatnak. 1916. február 21-én megindították a támadást Verdun erődje ellen. Az volt az elképzelés, hogy ha gyorsan elfoglalják az erődöt, az antant visszafoglalási kísérletei során felőrlik a francia haderő jelentős részét. A terv azonban nem vált be: az erőd gyors elfoglalása helyett tíz hónapos állóháború alakult ki. A decemberig tartó ostrom során 550 ezer francia és 450 ezer német katona veszett oda, vagy szenvedett maradandó sérüléseket.
1916 júniusában a keleti fronton is fordult a hadiszerencse: az oroszok egy váratlan ellentámadással áttörték a frontvonalat. Augusztus 27-én Románia csatlakozott az antanthoz, és megkezdte Erdély elfoglalását, miután korábban a szövetségeseiktől az az ígéretet kapta, hogy csaknem a Tiszáig tolhatja az ország határait.
Szintén júniusban indult az angolok jól előkészített csatája a Somme folyónál. A hadtörténet során először itt vetettek be a tankot, ám a novemberig zajló küzdelem nem okozott áttörést: a németek kivédték a támadást. A keleti fronton a német, osztrák és magyar haderő megállította az orosz előretörést, sőt, Erdélyben is visszaverték a román támadást és elfoglalták Bukarestet. Noha 1916 végén a korábbi állásokhoz képest jelentős változás nem történt - azaz egyik hadviselő fél sem ért el jelentős sikert, a központi hatalmak ereje felőrlődött, s kezdett megmutatkozni az antant fölénye.
Ferenc József 1916. november 21-én elhunyt. Utóda IV. Károly aki törekedett a békekötésre, ajánlattal fordult az antanthoz, kezdeményezését azonban visszautasították.
1916. november 7-én az Amerikai Egyesült Államok elnökét Woodrow Wilsont négy évre újraválasztották. Nem kis részben gazdasági okokból Wilson békepárti volt, s kísérletet tett a a háború lezárására. December 18-tól folyamatos jegyzékváltások történtek: az Egyesült Államok és a központi hatalmak, valamint az antant államai között. A béketeremtésre irányuló kísérleteket egyik fél sem utasította el, de a követelések egymásnak ellentmondó akaratot tükröztek. Tény: amennyiben a Monarchia elfogadja az 1917 elején az antanttól kapott békejegyzéket, különösebb területi veszteség nélkül lezárható lett volna a háború, ugyanakkor Németország számára elfogadhatatlan feltételek is szerepeltek a jegyzékben: Elzász-Lotaringiáról és a lengyel területekről le kellett volna mondani.
1916 a tengeren
1916-ban mindkét oldal komolyan fontolgatta a hadiflotta bevetését. Noha a háború elsősorban a szárazföldön folyt, nem volt jelentéktelen a német flotta szerepe az Északi-tengeren. A brit remények szerint a Balti-tenger feletti hatalom átvétele végre megteremtette volna az összeköttetést Oroszországgal, és akadályozni tudta volna az áruszállítást Skandinávia és Németország között.
A németek számára is fontos lett volna az Északi-tenger blokádjának feloldása. Ugyanis az angolok már a világháború kezdetén lezárták a Skót-partoktól a kontinens felé terjedő vizeket, elvágva ezzel Németországot a gyarmataitól. A blokád feloldására kieszelt német taktika kimerült abban, hogy megpróbálták az egyes angol hajókat elszakítani köteléküktől, s a part felé csalva megsemmisíteni azokat, illetve a tengerről igyekeztek lőni az angol partokat. Ez azonban hosszú távon nem vezetett eredményre, sőt, a britek folyamatosan gyarapították a blokádban részt vevő hajók számát.
A németek és az angolok végül 1916. május 31-én és június 1-jén vívták meg a világháború legnagyobb tengeri csatáját a dán Jylland-félsziget közelében (ez a legnagyobb egybefüggő szárazföldi területe Dániának). A csatában - mindkét részről - több, mint 250 hajó vonult fel. A jyllandi csatában hozzávetőleg másfélszer annyi brit hajó vett részt, mint német, s különösen nagy volt az angol erőfölény a csatahajók terén. A több szakaszban zajló tengeri ütközet során mindkét flotta jelentős veszteségeket szenvedett, a hadászati eredmény ugyanakkor döntetlen lett: igaz, hogy az angol veszteség a túlerő ellenére is számottevő volt (6000 brit tengerész és tiszt veszett oda, míg a németek embervesztesége 4500 fő volt), a blokád megmaradt. Ugyanakkor - a német erkölcsi győzelmen túl - az angolok számára az is világossá vált, hogy soha nem tudnak szabad utat kialakítani a Balti-tenger irányába. A másik oldalon a német flotta vezetése az angol túlerővel való szembesülés után többet már nem próbálkozott nagyobb harcba bocsátkozni az angol felszíni flottával.
1917
 A háborús Európa 1917 elején
1917. január 22-én Wilson újabb koncepciót ismertetett az amerikai szenátussal, mely már emlékeztetett az egy évvel későbbi híres wilsoni 14 pontra. Ugyanebben a hónapban Németország korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett. A cél az volt, hogy Angliát elvágják a tengerentúli (amerikai) utánpótlási útvonalától. Noha korábban bebizonyosodott, hogy az akkori német tengeralattjáró flotta képtelen lenne a teljes blokádot fenntartani, mégis meghirdették a veszélyes háborút. Ennek következménye volt, hogy megelégelve az elsüllyesztett amerikai kereskedelmi hajók miatti veszteségeket, április 23-án az Amerikai Egyesült Államok az antant oldalán belépett a háborúba. Ettől kezdve hatalmas mennyiségű hadianyagot és kétmillió katonát szállított az USA Európába. Egyetlen reménysugár csillogott már csak a központi hatalmak előtt: ha a forrongó Oroszország kiesik a háborúból, a megszűnő keleti frontról átvezényelt csapatokkal eldönthető a háború kimenetele, mielőtt az amerikaiak felfejlődnek. A Monarchia tehát minden haderejét az olasz frontra irányíthatta: október 24-én megindult a XII. isonzói csata, novemberre az osztrák-magyar csapatok áttörték az olasz vonalat és előrenyomultak a Piave folyóig. A nyugati fronton ugyanakkor jelentős változás nem történt.
Időközben 1917. június 15-én a király felkérésére lemondott a háború legfőbb támogatójának számító Tisza István, s - alig két hónapra - Esterházy Móric lett a miniszterelnök. Esterházy utóda (1917. augusztus 20-tól) Wekerle Sándor lett, aki immár harmadszor alakíthatott kormányt. Wekerle azonban Tisza-féle politika folytatójaként a német szövetség - és a háború folytatásának - a híve volt.
1917. június 29-én hadba lép az antant oldalán Görögország, ami a balkáni front újranyitásával fenyegetett. 1917 - kevésbé jelentős - eseményei még: 1917. március -én Bukarest mellett aláírták az előzetes békeszerződést Romániával, mellyel semlegesítették az országot, s a központi hatalmak szabad átvonulási lehetőséget kaptak az országon az oroszokkal szembeni támadásokhoz. 1917. december 6-án az addig az orosz birodalom részének ismert Finnország kikiáltotta függetlenségét, melyet mind az antant, mind a szovjethatalom elismert, Németország ugyanakkor külön szerződést kívánt kötni, mert csak azzal tudta volna az érdekszférájába vonni a finneket.
1917–1918: forradalmak Oroszországban
Oroszországban 1917. március 12-én (a pravoszláv naptár szerint február 27-én) győzött a polgári forradalom, s 15-én lemondott II. Miklós orosz cár is. Egészen novemberig tartott a hatalomért folyó, hol politikai, hol fegyveres harc a polgári erők és a bolsevikok között. 1917. november 6-án este jól szervezett fegyveres felkelés tört ki, amelynek során egy nap alatt, november 7-ére (a pravoszláv naptár szerint október 25-re) elfoglalták Szentpétervár legfontosabb középületeit, így többek közt az ideiglenes polgári kormánynak otthont adó Téli Palotát is. Mivel a bolsevik, mensevik (szociáldemokraták) és az eszer (parasztpárti) hatalom nem állt biztos lábakon, s belső ellentétek is feszítették az új rendet, mihamarabb véget akartak vetni a háborúnak. 1917. december elején fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd 22-én Breszt-Litovszkban megkezdődtek a béketárgyalások. A tárgyalásokat heves viták után megszakították, mire a német hadsereg újabb támadást indított, s elfoglalta Észtországot. Újabb fegyverszünet után 1918. március 3-án Oroszország aláírta a békeszerződést, melynek értelmében lemondott a Baltikumról, Belorussziáról és Ukrajna egy részéről. Noha a keleti front ezzel megszűnt, sem az antantnak, sem a központi hatalmaknak nem kedvezett az oroszországi baloldali fordulat, ezért 1918 márciusában brit csapatok szálltak partra Murmanszkban, áprilisban a japánok megszállták Vlagyivosztokot, májusban pedig a németek a Kaukázus egy részét. Nyáron Odesszában francia és görög csapatok szálltak partra, a Szibérián keresztül hajóval Franciaországba utaztatni kívánt cseh és szlovák sereg pedig fellázadt és kozák csapatokkal együtt elfoglalta az Urál és Szibéria egy részét. 1918 végén azonban Németország világháborús vereségével megszűnt a német haderő jelenléte, 1919-re pedig az antant is kivonta csapatait Oroszországból.
1918
1918-ban Németország a mindent eldöntő legnagyobb áttörésre készült. Miután megszűnt - vagy legalábbis kevésbé veszélyessé vált - az orosz front, a németek átcsoportosíthatták haderejük egy részét Franciaországba. Noha hadászati szempontból az 1918-as nyugati német támadás igen jól megtervezett volt, a hadvezetés egész egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt a szempontot, hogy az antant mind gazdaságilag, mind a hadieszközök és az emberállomány terén egyaránt jelentős túlerőben van. Noha a német hadiipart 1918-ban már csúcsra járatták, például tüzérségi fegyverekből annyit tudtak csak előállítani, mint az angolok - és akkor ehhez még hozzá kell számolni a megviselt, de teljesítőképes francia hadiipar teljesítményét, no meg a háborúba frissen belépett Amerika Európába szállított hadieszközeit. 1918 elején a nyugati fronton 4 millió német katona állt szemben az antant 5 milliós (és folyamatos utánpótlásban részesülő) hadseregével. A német légiflotta az antanténak a háromnegyedét tette ki, német tankból pedig csak néhány tucat volt a több száz angol, amerikai és francia harckocsival szemben. Ilyen erőviszonyok közepette indult meg a mindent elsöprőnek szánt német támadás március 21-én. A terv az volt, hogy elszigetelik egymástól az angol és a francia harcvonalat, majd megsemmisítik a francia haderőt. A több szakaszban zajló támadássorozat végül az eredeti tervtől eltérő irányban folyt, gyakorlatilag a La Manche csatornától Reimsig tartó front teljes szélességében, s noha területi nyereséget hozott, kivéreztette és feldarálta a német hadsereget. Június közepére a németek kénytelenek voltak felfüggeszteni a támadásokat, mivel arra sem maradt erő, hogy a megszerzett területeket megtartsák, ráadásul a francia és az angol harcvonalat sem sikerült teljesen elszigetelni egymástól.
Az antant végső csapása
Július közepén, mikor a német támadás végleg kifulladt, a császári csapatok visszahúzódtak a Marne folyó mögé, hogy erős védőállásokat építsenek. Július 18-án azonban megkezdődött az antant ellentámadása. A francia, brit - és most először jelentősebb mértékben amerikai - katonák gyakorlatilag elsöpörték a német védelmet. Ezzel a elveszett mindaz a német területi nyereség, ami a tavaszi hadjárat egyetlen pozitív hozadéka volt. A frontvonal közepe táján, Amiensnél augusztus 8-án indult a második antant támadás, ami néhány óra alatt nemhogy áttörte a német vonalat, hanem mögé kerülve be is kerítette a császári csapatok számottevő részét. Ez volt a német hadsereg "fekete napja". A front más szakaszain is hasonló sikereket értek el az antant csapatai, a németek számára az egyetlen reményt az jelentette, ha visszavonulnak és megerősített védelmi állásokat építenek ki. Szeptember 26. és 28. között az antant három támadást indított, melyet a németek csak lassítani tudtak, de megállítani nem. Szeptember 28-án már gyakorlatilag a legfelsőbb német hadvezetésben is eldőlt, hogy fegyverszünetet és békét kell kérni, mert az antant csapatait feltartóztatni nem lehet.
Békekötések
 Az antant ígéretei és az antant szövetségeseinek területi követelései
1918. március 3-án az orosz hatalom különbékét kötött a központi hatalmakkal, ami a Breszt-litovszki béke néven vált ismertté.
1918 őszén a központi hatalmak sorra fegyverszünetet kértek: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország, november 3-án a Monarchia, november 11-én Németország. 1918. november 11-én Németországgal a compiégne-i erdőben egy vasúti kocsiban írták alá a fegyverletételt.
Az első világháborút lezáró békesorozatot Párizs környéki békéknek nevezzük. A békekötéseken csak a győztes államok képviselői vehettek részt:
- Georges Clemenceau (Franciaország)
- David Lloyd George (Nagy-Britannia)
- Woodrow Wilson (Egyesült Államok)
- Vittorio Emanuele Orlando (Olaszország)
1919. január 18-án sor került a versailles-i békekonferencia megnyitására.
A konferencia valójában öt nagy kérdés köré szervezte tevékenységét:
- Németország
- az Osztrák-Magyar Monarchia (illetve utódállamai)
- Szovjet-Oroszország
- az összeomlott Török Birodalom
- Németország gyarmatai
Hátország
Magyarország
Politika
1914-ben Tisza István miniszterelnök a háború hírére azonnal nemet mondott. Látta, hogy a magyar-román határ sebezhető, s Románia csak arra vár, hogy ürügyet találjon Erdély és a Tiszántúl birtokba vételére. Korábbi, realista meglátása ellenére Tisza később mindvégig kitartott a a háború végsőkig való folytatása mellett. Ennek érdekében a termelés fokozását, a sztrájkok kíméletlen letörését szorgalmazta. Politikája azonban előremenekülés volt: nem a győzelembe vetett hit, hanem a vereség következményeitől való félelem irányította a politikust. 1914-ben oly nagy volt a háború iránti vágy, hogy az ellenzék hallgatólagos megállapodást kötött a kormánnyal a harcok feltétel nélküli támogatottságáról. 1917-re azonban négy irányzat alakult ki: az egyik a Tisza-féle Nemzeti Munkapárt álláspontja volt, mely a háború folytatásához makacsul ragaszkodott. Ifjabb Andrássy Gyula és a trianoni diktátumot később kézjegyével ellátó Apponyi Albert is háborúpártiak voltak, de mérsékelt reformokat szorgalmaztak (pl.: választójogi reform). A szociáldemokrata és a radikális ellenzék komoly reformokat, földosztást és teljes körű választójogot szorgalmaztak, továbbá békekötést a korábbi határok figyelembevételével. Ennek az irányzatnak az élén Károlyi Mihály állt. A negyedik áramlat a szélsőjobboldalé volt, a nyíltan és mérték nélkül antiszemita jezsuita páter Bangha Béla vezetésével.
Társadalom, gazdaság
A négy éves háború ideje alatt a Monarchia területéről összesen 9 millió katonát szereltek fel - 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. a 3,4 milliós embertömegből 530 ezer veszett oda, 1,4 millió sebesült meg és több mint 830 ezer esett fogságba.
A mind újabb sorozások hamarosan súlyos munkaerőhiányhoz vezettek, a nők munkába állítása ellenére a termelékenység csökkent. A kenyérgabona termelése például a békeidőkhöz képest 1916-ra a kétharmadára, 1918-ra a felére esett vissza. 1915-ben bevezették a kenyérjegyet, 1916-tól rekvirálások folytak, a háború végére pedig 900 üzem katonai irányítás alatt állt. Az infláció nőtt, a feketézés elképesztő méreteket öltött, a reálbérek pedig 50-70 százalékkal csökkentek - mindez persze leginkább a kiskeresetűeket, a munkásokat, mesterembereket és a kishivatalnokokat sújtotta.
Életképek a háborúból
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A világháború fontos személyei
- Ferenc József (1830–1916) osztrák császár, magyar király
- IV. Károly (1887)
- II. Vilmos német császár
- Tisza István (1861–1918) Magyarország miniszterelnöke
- Woodrow Wilson (1856–1924) az Egyesült Államok elnöke
- Georges Clemenceau (1841–1929) francia miniszterelnök
- David Lloyd George (1863–1945) brit miniszterelnök
- Helmut von Moltke (1848–1916) a német vezérkar főnöke
- Ferdinand Foch (1851–1929) francia vezérkari főnök
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Orosz Birodalom
Franciaország
Egyesült Királyság
Ausztrália
Kanada
India
Új-Zéland
Újfundland
Dél-Afrika
Olaszország
Románia
USA
Szerbia
Portugália
Kína
Japán
Belgium
Montenegró
Görögország
Örményország
Német Birodalom
Osztrák-Magyar Monarchia
Oszmán Birodalom
Bulgária
