Magyar történelem

A Magyar kokárda

Magyar történelem alatt a magyar nép és Magyarország történetét értjük. Magának Magyarországnak a létrejöttét a magyar törzsek Kárpát-medencei honfoglalásához köthetjük. Ettől kezdve több mint 1000 éven át Magyarország története a Kárpát-medence történetével volt azonos. A magyar államalapítástól egészen 1918-ig a magyar történelem egyben a Magyar Királyság történetét is jelentette, annak valamennyi (nem csak magyar) lakójával együtt. A Magyar Királyság több mint 900 éves történetének legnagyobb részében az egész Kárpát-medencét magában foglalta, ez alól csak a 150 éves török hódoltság kora, valamint Erdély 1540-1867 közötti különállása jelentett kivételt.

1918-tól, illetve hivatalosan 1920-tól (Trianon) Magyarország állami területe a Kárpát-medence középső részére korlátozódik. Ettől az időtől kezdve magyar történelem alatt tehát elsősorban a mai Magyarország területének történetét értjük. Emellett azonban a magyar történelem keretébe tartozik az 1920 óta a magyar államhatárokon kívül élő magyar kisebbségek, valamint a más országokban élő magyar emigráció története is.

A magyar történelem kiemelkedő személyei

A következő listák a magyar történelem államfőiről és kiemelkedő személyiségeiről szóló szócikkeket tartalmazzák.

A magyar történelem mérföldkövei

A fejezet célja a magyar történelmet leginkább meghatározó események, fogalmak időrendi bemutatása.

A magyarság kialakulása

A magyarok előtti népek történetéről lásd: Magyarország területe a honfoglalásig

A magyarság Ázsiából származó lovasnomád nép volt. Legkorábbi ismert hazájuknak a Volga vidékét tekinthetjük(Magna Hungaria). A 7-9. század között a Don folyó melletti Etelközben éltek.A besenyő támadások által kettészakított magyarság részben nyugatra, másrészt délre vándorolt.A nyugatra távozók 895-ben, a honfoglalás során az egész Kárpát-medencét birtokukba vették, a délre húzódók hozták létre Kummagyariát Magyar nevű fővárossal.(Fennállt 1396-ig) A 10. század első felében kalandozó hadjárataikkal rémületben tartották Nyugat- és Dél-Európát („A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”), aminek az augsburgi csata (955) vetett véget. Ezután a magyarok egyre jobban rákényszerültek a letelepedett életmódra, a földművelésre.

A középkori Magyar Királyság

Államalapítás

Géza fejedelem nyugat felé fordult, követeket küldött a német-római császárhoz, és keresztény papokat, hittérítőket kért tőle, de munkáját már fia, az „államalapító” I. (Szent) István fejezte be. István (akinek pogány neve Vajk volt) 1000-ben III. Ottó közbenjárására és biztatására koronát kért és kapott II. Szilveszter pápától, így a Magyar Királyságot a keresztény országok közösségéhez kapcsolta.

Pogányfelkelések és trónharcok sora után, a 11. század végén a népszerű lovagkirály, I. (Szent) László végleg megerősítette a keresztény magyar államot. Utódja, Könyves Kálmán katonai hódításának eredményeként a Magyar Királyság magába olvasztotta Horvátországot, és a két ország egészen 1918-ig perszonáluniót alkotott.

„Nemesi nemzet”

A főképp honfoglaló magyarok szabad jogállású leszármazottaiból alakult ki a társadalom uralkodó osztálya, a magyar nemesség, korabeli szóhasználattal a „magyar nemzet”, míg a honfoglalók által legyőzött népek utódaiból lett többnyire a szolgai jogállású osztály, akiket a késő középkortól kezdve jobbágyoknak neveztek. A középkori magyar nemesség létszáma rendkívül magas volt, kb. a lakosság 10%-a. Ehhez hasonló arányú nemességgel a történelemben csak Lengyelország rendelkezett, míg más európai országokban csupán 1-2% volt a nemesek számaránya.

A magyar nemesség nem volt vagyonhoz kötve, a magyar nemes szegény paraszti életmódú is lehetett, a különleges kiváltságok, az ezekhez társuló büszke öntudat és az úri cím akkor is megillették. A magyar nemesség előjogait elsőként az Aranybulla rögzítette 1222-ben. Az uralkodót a nemesség választotta, és az uralkodó jogtiprása esetén a nemesség nem tartozott neki többé engedelmességgel. A középkor során kialakuló Szentkorona-tan szerint az ország fölött valójában nem is emberi személy uralkodott, hanem maga a Szent Korona.

Tatárjárás

A Magyar Királyságot 1241–42-ben, a Mongol Birodalom nyugati terjeszkedése során Batu kán Kék Hordája szállta meg közel egy éven át, majd hirtelen elhagyták az ország területét. A tragédia során az ország lakosságának fele elpusztult vagy rabszolgaként elhurcolták. A megszállás idejét az adriai Trau várában átvészelő, „második honalapító”-nak is nevezett IV. Béla ezt követően rendelte el a kővárak építését az addig szokványos földvárak helyett. Magyarország szinte valamennyi várának alapja ebből a korból való. A középkori Buda vára is ekkor épült, bár a két királyi főváros ekkor még Esztergom és Székesfehérvár volt.

Nagyhatalmi korszak

1301-ben meghalt az utolsó Árpád-házi uralkodó, utána pár évig hatalmi harcok gyengítették az országot. Végül az Árpád-házzal leányágon rokon Anjou-dinasztia szerezte meg a hatalmat, és a 14. században ezt meg is tartották. Károly Róbert, az első Anjou-házi király központosította a királyi hatalmat. Fia, Nagy Lajos uralkodása alatt érte el az ország legnagyobb kiterjedését. Az Anjou-királyok fővárosa Visegrád volt.

A 15. században a Magyar Királyság Európa egyik jelentős nagyhatalma volt. Luxemburgi Zsigmond, majd Mátyás király uralkodása alatt az ország kulturális szempontból is felzárkózott a legfejlettebb országokhoz. Az ország fővárosa Buda lett, Mátyás híres királyi udvarával (reneszánsz korszak). Mátyást a Jagelló-házi királyok követték a trónon. Ekkor azonban már fenyegetett a török megszállás, ami a 16. században véget vetett az ország nagyhatalmi helyzetének és hosszú időre a függetlenségének is.

Újkor (16. század - 1918)

A török elleni harcok

1526-ban, a mohácsi csatában a törökök legyőzték a magyar nemesi hadsereget, a küzdelemben II. Lajos király és a nemesség jelentős része elesett. 1541 után a Magyar Királyság három részre szakadt: a mai Magyarország legnagyobb részére kiterjedő török uralom alatti országrészre, a mai Szlovákia és Nyugat-Dunántúl területét magába foglaló, Habsburg uralom alatti Királyi Magyarországra és a hol független, hol pedig a törököktől laza függésben álló Erdélyi Fejedelemségre. Ez a helyzet mintegy 150 évig állandósult. A magyar nemesség a török területekről a Királyi Magyarországra menekült. A török hódoltság alatt maradt magyar jobbágyok az Oszmán Birodalom Budai Vilajet nevű tartományának alattvalói, a budai pasa (vagy basa) és a földbirtokos, katonáskodó török urak (bégek) adófizetői lettek.

A Habsburg császárok a Királyi Magyarország területén fokozatosan az abszolutizmus elnyomó politikáját vezették be és megpróbálták a magyar nemességet mindinkább megfosztani évszázados jogaitól. Ez a Habsburgokkal szembeni nemesi ellenállást alakított ki. A törökökkel szemben a békés és a háborús korszakok váltakoztak, a török és a Habsburg területek között a végvárak rendszere alakult ki. A magyar nemesség a törökök elleni végvári katonáskodó életmódra rendezkedett be. A magyar vitézeknek a török túlerővel szemben tanúsított hősies helytállására példának említhető Eger, Drégelypalánk, Szigetvár és Esztergom védelme.

Erdélyi Fejedelemség

A 16. században szinte az egész magyarság a református (kálvinista) vallás híve lett, amely a Habsburgokkal való szembenállással is összekapcsolódó „nemzeti ügy” lett. Miközben Nyugat-Európában a kegyetlen vallásháborúk tomboltak, az első erdélyi fejedelem, János Zsigmond az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot. A reformáció erdélyi támogatása óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére is. Erdélyen kívül jelentős magyar kulturális központtá fejlődött a Rákóczi család sárospataki udvara és Debrecen mezővárosa is. A katolikus vallás csak a század végétől a Habsburgok által megindított erőszakos ellenreformáció eredményeként nyerte vissza fokozatosan a támogatottságát, a magyarság egészét azonban nem sikerült a kálvinizmustól eltéríteni. (A mai Kárpát-medencei magyarságnak is mintegy ötöde a református egyházhoz tartozik.)

A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt, az ország lakossága, elsősorban a magyar nemesek, a kollektív nemességet birtokló székelyek és a városi kiváltságokat élvező szászok a másik két magyar országrész lakosságához képest jómódban éltek. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba, aminek következtében az Erdélyi Fejedelemség nagyhatalmi rangra tett szert Európában.

Habsburg elnyomás

A török uralom alatti országrész települései ugyanebben a korban a háborús időszakok pusztításai miatt fokozatosan eltűntek a föld színéről, és a 17. század második felére a terület néhány önvédelemre berendezkedő mezőváros kivételével gyakorlatilag elnéptelenedett. A pusztulás okozója elsősorban nem is a törökök uralma volt, hanem a kegyetlen háborúk, különösen a Habsburgok által alkalmazott idegen zsoldoskatonák szüntelen gyilkolása, fosztogatása. A 17. század második felében Zrínyi Miklós hősies erőfeszítésekkel próbálta megszervezni a törökök magyar vezetéssel történő kiűzését az ország újraegyesítése érdekében, de a Habsburgok megakadályozták ebben, sőt 1664-ben talán meg is gyilkolták. Emiatt a Wesselényi-féle összeesküvés során a Királyi Magyarország nemessége 1670-ben a Habsburgok ellen fordult. A szervezkedést azonban leleplezték és a Habsburgok számtalan kivégzéssel és vagyonelkobzással szinte az egész magyar főnemességet megsemmisítették. Thököly Imre és Zrínyi Ilona vezetésével 1678-tól még egy próbálkozás történt a Habsburgok elleni szabadságharc megindítására a törökökkel szövetségben, azonban 1683-ban ez is elbukott.

A 17. század végére a Habsburg vezetés alatt álló keresztény seregek visszafoglalták a törökök által uralt területeket. Ettől az időtől a Magyar Királyság a Habsburg Birodalom része volt. Az ország fővárosa Pozsony lett. A függetlenség kivívására két jelentősebb kísérlet történt, a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc a 18. század elején, valamint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc.

Reformkor és szabadságharc

A nemzeti öntudatra ébredés nemcsak politikai, hanem kulturális síkon is zajlott. A 19. század első felében Széchenyi István által megindított nemzeti reformmozgalom időszakát reformkornak nevezzük. Erre az időre tehető a nyelvújítási mozgalom és a magyar nyelv irodalmi szintre emelése is, melynek betetőzéseként az 1844-es országgyűlésen a magyar lett az ország hivatalos nyelve.

A 1848-as nemzeti forradalom nyomán Batthyány Lajos vezetésével megalakult független magyar kormány az évezredes társadalmi berendezkedés gyökeres átalakítását vállalta magára. Így az áprilisi törvények megszüntették a nemesi kiváltságokat és a jobbágyságot. Miután a Habsburg-ház teljesen törvénytelen módon visszavonta az 1848-as magyar alkotmányt, Kossuth Lajos vezetésével függetlenségi háború kezdődött. Az 1848-as európai forradalmak sorában legtovább a magyar szabadságharc tartott ki, amelyet a Habsburgok csak Oroszország katonai segítségével tudtak leverni. A „népnemzet” újkori fogalma alapján, a reformkor és a szabadságharc küzdelmei, majd a szabadságharc bukását követő passzív ellenállás közösségkovácsoló évtizedei során alakult ki végleg a mai magyar nemzet.

A nemzetiségek

A Magyar Királyság mindig is több nemzetiségnek adott egyidejűleg otthont. A magyarság története a középkor óta közös volt például a Kárpátok között élő szlovákokkal és románokkal, a királyság „társnemzetét” jelentő horvátokkal, az iparos németekkel, a kereskedő zsidókkal és a vándorló romákkal. A török háborúk pusztítása után azonban a magyarajkú lakosság aránya minden korábbihoz képest drámaian lecsökkent, a nemzetiségek aránya pedig megnőtt. Az ország leginkább kiürült déli és középső területeire a 18. században tömegesen érkeztek a szomszéd országokból betelepített szerbek és németek (svábok), az országon belüli népességmozgás keretében pedig a horvátok, szlovákok, románok. A reformkor idején a Magyar Királyság nagyobb nemzetiségei sorában is a magyarokéhoz hasonló nacionalista mozgalom bontakozott ki. A magyar uralkodó osztály azonban elzárkózott a nemzetiségek függetlenségi igényeinek tárgyalásos rendezésétől, aminek tragikus következményeként a Habsburgok a nemzetiségek katonai erejét is szembe tudták fordítani a magyar szabadságharc ügyével.

„A boldog békeidők”

A szabadságharc leverését tömeges kivégzések és bebörtönzések, majd több mint két évtizedes diktatúra követte. Az Ausztriával történt kiegyezésre végül 1867-ben került sor, magyar részről Deák Ferenc vezetése alatt. Ezután a Magyar Királyság a dualista berendezkedésű Osztrák–Magyar Monarchia társországa lett. Az országban az alkotmányos királyi hatalom mellett, a társadalom viszonylag szűkebb körére korlátozódó (vagyoni alapú) parlamenti demokrácia született.

A dualizmus korának fél évszázadát „boldog békeidőknek” is nevezik. A korszak jelképe az uralkodópár volt: az 1867-1916 között uralkodó Ferenc József és közkedvelt felesége, Erzsébet királyné (Sisi). A korszakot a liberalizmus politikája jellemezte. Eötvös József vallásügyi miniszter 1868-as liberális reformjai keretében a világ első nemzetiségi törvényét és világszínvonalú népiskolai törvényt vezettek be. Az ország a következő évtizedekben az ipar, kereskedelem, a tudományok, művészetek, a társadalmi élet minden területén hatalmas mértékben fejlődött, jórészt behozva a nyugati országoktól való évszázados gazdasági és társadalmi lemaradást. 1873-ban Buda, Pest és Óbuda egyesítésével létrejött az új főváros. Budapest Európa leggyorsabban növekvő nagyvárosa lett, lakossága húsz év alatt megduplázódva milliósra nőtt.

A polgári osztály kialakulását segítette a nagyfokú asszimiláció, amelynek során a nemzetiségek egy része, különösen az ország németajkú lakossága magyarrá vált. A polgári fejlődésben külön megemlítendő a zsidóság szerepe, amely a liberális légkör következtében a 19. század második felében majdnem egymilliós tömegben vándorolt be az országba Kelet-Európából. Míg Nyugat-Európában erősen terjedt az antiszemitizmus, addig Magyarországon az 1895-ös XLII. törvény a zsidó vallás teljes egyenjogúsításáról rendelkezett.

A polgárság gyarapodása mellett azonban az iparosodás túl gyorsan lezajló gazdasági és társadalmi átalakulásai a paraszti osztály tömeges elnyomorodását eredményezték. A nincstelen agrárproletárok jelentős része a városokba vándorolt és a rohamosan fejlődő magyar gyáripar munkaerejét adva a munkások növekvő osztályába illeszkedett be. Az elnyomorodó falusiak másik része zsellér lett a kapitalizálódó mezőgazdasági nagybirtokokon. A nyomor előli menekülés útjaként a századforduló éveiben százezrek választották a kivándorlást is, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokba.

A Monarchia széthullása

Az I. világháborúban Magyarország Ausztria és Németország szövetségeseként, idegen érdekekért kényszerült többszázezres emberáldozatra az orosz és olasz frontokon. Az Osztrák–Magyar Monarchia vereségének közeledtével, 1918. október 23-án kitört az őszirózsás forradalom, és Károlyi Mihály vezetésével polgári demokratikus kormány alakult. November 13-án IV. Károly király eckartsaui nyilatkozatával a királyság intézménye megszűnt Magyarországon, és november 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot.

Legújabb kor (1918-tól)

1918-1920

A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok, Csehország, Románia és Szerbia igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre, és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az ország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi-kormány bukásához vezetett, és 1919. március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat. A fiatal Szovjetunió mintájára megszervezett Tanácsköztársaság uralma, a magyarországi proletárdiktatúra mintegy fél évig tartott. A kezdeti katonai sikerek után azonban a több irányból szorongató túlerővel szemben a kommunista hadvezetés is vereséget szenvedett. Magyarország egész területét megszállták a világháborút megnyerő antant-országok csapatai.

Trianoni békeszerződés

A korábbi Osztrák–Magyar Monarchia területe az I. világháború után számos utódállamra bomlott. A trianoni békeszerződés értelmében a volt Magyar Királyság területének közel kétharmada és magyar nemzetiségű lakosságának majdnem egyharmada a környező országokhoz került.

Horthy-korszak

A két világháború között Magyarország Horthy Miklós kormányzó által vezetett király nélküli királyság volt. Korlátozott parlamentáris demokráciát működtetett, körülbelül a dualizmus idején működő rendszert élesztette újjá. A politikai hatalom a nemesi úri középosztály kezében volt (a fő képviselői ezidőtájt Bethlen István és Teleki Pál), bár a 30-as évektől polgári származású elemek is feltűntek a palettán. A politikai vezetés hivatalosan meghirdetett célja a volt Magyar Királyság területeinek újraegyesítése, a területi revízió lett. A nagy gazdasági világválság hatására megerősödtek a szélsőségek - elsősorban a szélsőjobboldal - és az uralkodó rezsimen belül is megindult a jobbratolódás (ld. Gömbös Gyula és Imrédy Béla miniszterelnöksége, zsidótörvények).

Magyarország a magyar területi revízió politikáját támogató két országgal, először a fasiszta Olaszországgal, majd a legfontosabb gazdasági partner náci Németországgal kereste az együttműködést. Ez meg is hozta a várt eredményt: 1938-ban a Felvidéken, 1939-ben Kárpátalján, 1940-ben Erdélyben, 1941-ben pedig a Délvidéken valósult meg részleges területi revízió, újraegyesítés. A Tengelyhatalmak szövetségeseként 1941-ben Magyarország belépett a II. világháborúba.

II. világháború

A magyar csapatok hatalmas emberáldozatot hoztak a náci Németország Szovjetunió elleni háborújában a keleti fronton. Magyarország ugyanakkor a belpolitikájában is mindinkább teljesítette a német nemzeti szocialisták követeléseit. A zsidó, illetve zsidó származású lakosságot törvényekben fosztották meg állampolgári jogaitól, majd 1944-ben többszázezer embert küldtek a náci Németország koncentrációs táboraiba, ahol kínhalált haltak (holokauszt).

A német vereség közeledtével a Horthy-kormány megpróbált átállni a szövetségesek oldalára, a próbálkozás azonban elbukott, és a németek megszállták Magyarországot. Horthyt hamarosan lemondatták és a németek által támogatott nyilaskeresztes párt vette át a hatalmat. A nyilas terror vérengzésében a polgári lakosok ezrei vesztették életüket. 1944-45 telén a háborús front fokozatosan átvonult egész Magyarországon, a szovjetek kiűzték a németeket és megszállták az országot. A háború sok áldozatot szedett a lakosság soraiban, a legpusztítóbb Budapest ostroma volt.

A II. világháborúnak Magyarországon mintegy félmillió polgári és katonai áldozata volt a többszázezer magyar zsidón kívül. Az ország infrastruktúrája elpusztult, a nemzeti vagyon döntő részét a németek és a szovjetek elrabolták. Valamennyi visszacsatolt terület is végleg elveszett, és a magyar polgári lakosság ezután súlyos megtorlást szenvedett el a szomszéd országokban, Szlovákiában (állampolgárságtól való megfosztás, kitelepítés), Kárpátalján (deportálás, munkatábor) és különösen Vajdaságban. (Lásd lejjebb!)

1945-1956

Az ország lendületes újjáépítése és néhány éves többpárti parlamenti demokrácia után a Szovjetunió által támogatott kommunisták vették át választási csalással a hatalmat, és az országban egypártrendszert alakítottak ki. Az 50-es évek első felében Rákosi Mátyásnak és társainak a sztálinizmus mintájára kiépített totális diktatúrája alatt a politikai ellenségnek, illetve osztályidegennek nyilvánított emberek százezreit kínozták meg és végezték ki.

1956-ban forradalom tört ki, Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a népfelkelés sodrában szakított a Varsói Szerződéssel, kikiáltotta Magyarország semlegességét, és visszaállította a többpártrendszert. A forradalmat szovjet csapatok verték le, és új kormány alakult Kádár János vezetésével. Visszaállt a kommunista egypártrendszer. A forradalom leverése utáni néhány zűrzavaros nap alatt a lehetőséget megragadva mintegy százezren nyugatra emigráltak. Nagy Imrét és a forradalom néhány vezetőjét, valamint többszáz résztvevőjét a rezsim kivégezte, majd 1963-ban amnesztia következett.

Kádár-rendszer és rendszerváltás

A megtorlás kb. ötéves korszakát politikai enyhülés követte. A Szovjetunió által irányított politikai-gazdasági szövetség (KGST vagy „szocialista tömb”) többi országához képest a Kádár-rendszer a kommunista diktatúra egy viszonylag enyhe változatát alakította ki, amely a hidegháború évtizedei ellenére a nyugat-európai országokkal is bizonyos kapcsolatot tarthatott. Az ország konszolidálásához külföldi segélyeket is igénybe vettek, ami az 1973-as olajválság után Magyarország teljes eladósodásához vezetett.

A rendszerváltás 1989-ben következett be. Magyarország innentől kezdve a nyugati (európai) integrációra törekedett, ennek következtében 1999-ben tagja lett a NATO-nak, majd 2004. május 1-jétől az Európai Uniónak.

Romániai magyarok, 20. század

Az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését a Román Királysággal. A trianoni békeszerződés értelmében pedig Erdély mellett a Kelet-Alföld jelentős részét (az egykori Partium és Kelet-Bánság területét) is Romániához csatolták. Ezzel megkezdődött a kisebbségi sorba kényszerült magyarság asszimilációjára irányuló román politika, ami a II. világháború után még roszabb lett. Bár az 1920-as trianoni békediktátum kimondta, hogy ahol a magyarság aránya nagyobb mint 20%, ott az államnak etnikai autonómiát kell biztosítania számukra, ám ezzel nem törődtek. Számos magyar lett etnikai alapú jogfosztások, tulajdonelkobzás, sőt gyilkosság áldozata is, úgy hogy soha nem történt igazságtétel vagy a tettesek felelősségre vonása.

A II. világháború alatt Magyarországnak sikerült visszacsatolnia Erdély magyarlakta területeinek többségét, Észak-Erdélyt. A terület négy évig tartozott a magyar államhoz, a háború után azonban ismét visszakerült Romániához. A megtorlás időszakában a román soviniszták számos magyar embert öltek meg, gyakran elég volt, ha hallották, hogy valaki magyarul beszél.

1946-ban a román kommunista párt választási csalással átvette a hatalmat. Bár ettől kezdve a nemzetisége miatt nem gyilkoltak meg több embert, a kommunista ideológia alapján folyó üldözéseknek számos magyar is áldozatul esett. A sztálinizmus évei alatt sokakat börtönöztek be politikai okokból, a börtönökben gyakori volt a testi kínzás. 1956-ban a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával ismét többezer magyar személyt, főleg diákokat és értelmiségieket zártak börtönbe, sokakat ki is végeztek közülük. A Szovjetunió a két ország kommunista vezetésének egyezsége alapján 1958-ban kivonta megszálló csapatait az országból, és ezután enyhült a diktatúra.

1965-ben a hatalmat Nicolae Ceauşescu vette át, aki személyi kultuszt épített ki, fokozta a politikai elnyomást és nyíltan magyarellenes volt. Ugyanakkor Románia viszonylagos gazdasági fejlődésnek indult, és az 70-es években a keleti blokk gazdagabb országai közé tartozott. Ebben az időszakban tovább folyt Erdély és a Partium magyarlakta területeinek (Kolozs megye, Bihar megye, Maros megye, Szatmár megye, Máramaros megye) elrománosítása, ami nagyrészt sikerült is a 80-as évekre. A felhalmozott nagy államadósságok miatt a 70-es évek végétől Ceauşescu drasztikus megtakarító politikába kezdett, amelynek végrehajtásához totális diktatúrát vezetett be. Ennek két következménye lett: Románia Európa legszegényebb országai közé került, a diktátor pedig országa egész népének ellenségévé vált.

Az 1989-es forradalom magyar-román egyetértésben indult. Ám ez hamar szétfoszlott, amikor 1990. március 19-én Marosvásárhelyen etnikai zavargás tört ki, ami két román és három magyar ember halálával végződött. Az 1990-es években szerencsére csökkentek a magyarellenes atrocitások, ám még mindig havonta hallani híreket, hogy magyarokat bántalmaznak.

Szlovákiai magyarok, 20. század

A csehszlovák-magyar államhatárt nem etnikai, hanem stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontok alapján húzták meg. Így a trianoni békeszerződés értelmében mintegy 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű került a frissen kikiáltott Csehszlovákiához, a mai Kárpátalja területét is beleértve. Ezután a magyarok tízezreit utasították ki az országból, emlékműveiket lerombolták, nyelvüket másodrangú nyelvvé tették, iskoláik egy részét bezárták. Mindezek ellenére a két háború közötti szlovákiai magyarságnak voltak politikai pártjaik és jelentős kulturális szervezeteik, sajtójuk. A csehszlovák állam azonban 1938-39-ben a belső problémái és a náci Németország agressziójának következtében szétesett. Az 1938. november 2-án hozott első bécsi döntés alapján Magyarország 11 927 négyzetkilométernyi területet kapott vissza valamivel több mint 1 millió lakossal, akiknek 84%-a volt magyar. A visszacsatolást a magyar lakosság mindenütt kitörő örömmel fogadta, a háború azonban hamarosan a megpróbáltatások újabb sorát hozta számukra (Don-kanyari katasztrófa, holokauszt). A magyarság egy kis – mintegy 67 ezres lélekszámú – közössége ugyanakkor a fasizálódó Szlovák Köztársaságban élte át a második világháború éveit. Egyetlen politikai reprezentánsa a Magyar Párt volt, amelynek elnöke, Esterházy János a magyar kisebbség mindenki által elismert vezetőjévé vált.

A II. világháború után a északi Kárpát-medence nagyobb része ismét Csehszlovákia része lett, Kárpátalja területét viszont a Szovjetunióhoz csatolták (lásd lejjebb!) A szlovákiai magyarság ismét kisebbségi sorba kényszerült. A magyar lakosságot kollektív háborús bűnösöknek nyilvánították, megvonták tőlük az állampolgárságot és az ezzel járó jogokat, elkobozták földtulajdonukat, bezárták a magyar iskolákat, felszámolták a magyar sajtót és a magyar kulturális intézményeket, a magyar közvagyont pedig elkobozták. A magyarok ellen tömeges népbírósági pereket indítottak. Az 1947-49 között végrehajtott csehszlovák-magyar lakosságcsere-szerződés értelmében Magyarországról Szlovákiába többé-kevésbé önként áttelepült 60 257 szlovák személy, 76 616 magyart pesig erőszakkal telepítettek át Szlovákiából Magyarországra. 1946-47 telén ezenkívül mintegy 44 ezer magyar személyt, férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket Csehországba deportáltak, ahol mezőgazdasági kényszermunkát végeztettek velük, otthon maradt vagyonukat pedig szlovák jelentkezők számára utalták ki. Ezzel egyidőben zajlott az úgynevezett reszlovakizáció is. Ennek keretében 326 679 magyar személy szlováknak nyilvánította magát, hogy visszakaphassa állampolgárságát és elkobzott tulajdonát. Az 1950-es népszámlálás idején csupán 350 ezren vallották magukat magyarnak Szlovákiában.

Az 1989. november 17-én Csehszlovákiában kirobbant bársonyos forradalom új korszakot nyitott a szlovákiai magyarok történetében is. 1990-től fokozatosan kiszélesedtek a magyarság nemzetiségi jogai, és megkezdődött a kisebbségi intézményrendszer kiépülése. 1993. január 1-től Szlovákia független állammá vált, amelynek kormánya ismét a magyarság jogait korlátozó politikát folytatott. Ez az 1998-as választások eredményeképpen változott meg, amelytől kezdődően a Magyar Koalíció Pártja két választási időszakon keresztül is kormánytényezővé tudott válni. Az 1998-tól 2006-ig tartó időszak a magyar intézményrendszer fokozatos kiépülésének és a kisebbségi jogok lassú bővülésének az időszaka. A Szlovák Köztársaság Magyarországgal egy időben 2004. május 1-től az Európai Unió teljes jogú tagjává vált, s ez új távlatokat nyitott a szlovákiai magyarok előtt is.

Délvidéki magyarok, 20. század

A Délvidéken, vagyis a mai Szerbiában (Vajdaság), Észak-Horvátországban (elsősorban a Drávaközben) és Északkelet-Szlovéniában (Muravidék) élő magyarok a Trianoni békeszerződés következtében a Jugoszláv Királyság állampolgárai lettek. A Királyság a magyar középiskolákat megszüntette. Egyedül Belgrádban engedélyeztek egy úgynevezett magyar tanítóképzőt, amelyben a leendő magyar tanítók csak a magyar nyelvet és a hittant tanulhatták anyanyelvükön. A magyarlakta településeken hat elemit engedélyeztek magyar nyelven, de a "névelemzést" alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a szláv hangzású neveket viselők - annak ellenére, hogy ők magukat magyarnak vallották - szerb iskolába kellett, hogy járjanak. Így akarták az asszimilációt elősegíteni.

1941 tavaszán Bácskát visszacsatolták Magyarországhoz, Bánát pedig német fennhatóság alá került. A Bácskába bevonuló magyar hadsereget a magyarok felszabadítóként üdvözölték, amiért 1944-ben, a megtorlás napjaiban sokan életükkel fizettek.

1944 őszén megkezdődött a délvidéki magyarság elleni szervezett népirtás. A titói hatalom két hónapig katonai közigazgatást vezetett be. A délvidéki vérengzések alatt 35 000-45 000 ártatlan magyart helyben végeztek ki vagy koncentrációs táborban gyilkoltak meg. Az életben maradottak egy részét örökre száműzték otthonukból, a házaikba szerb és montenegrói családokat telepítettek. A titói hatalom tervszerű népirtása ellen a nyugati nagyhatalmak semmit sem tettek, és azóta sem történt soha igazságtétel.

A vajdasági magyarok a délszláv háború óta

A milosevicsi soviniszta rendszer hatalomra jutásával megkezdődött a délvidéki magyarság újabb tragikus kálváriája. Amikor kitört a délszláv háború, az akkori érdekszervezetük, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség kijelentette, hogy "ez nem a mi háborúnk, és mi, magyarok nem akarunk részt venni a délszláv viszályban". Ennek ellenére a magyar fiatalokat és katonaköteleseket a hadseregbe sorozták és a frontra vezényelték őket, méghozzá lakossági számarányukhoz képest nagyobb számban, legtöbbször fegyver nélkül, „golyófogónak”. Több mint 50 magyar vesztette életét ebben a háborúban.

A 90-es évek óta egészen máig folyik a magyarság politikai megfélemlítése. A Horvátországból elűzött szerbek a szomszédos Vajdaságba menekültek, ahol ugrásszerűen megnőtt a magyarellenes atrocitások száma, és még ma sem csökkentek a magyarellenes tettek, kijelentések. A Szerbia kormányát irányító demokratikus koalíció megtagadja mind a területi, mind a gazdasági vagy etnikai autonómiát a Vajdaságtól, míg ezt Koszovónak bármikor megadná, csak ne váljon független állammá. A magyarellenes tetteiről és kijelentéseiről a szerb politika pártok közül leginkább a Szerb Radikális Párt ismert, amely ma a legtámogatottabb politikai erő Szerbiában.

A horvátországi magyarok a délszláv háború óta

A szerb hadsereg a délszláv háború idején megszállta Északkelet-Horvátország területét, ahol létrehozták a Szerb Krajina nevű államot. A szerb katonai egységek több településen meggyilkoltak a horvátok mellett magyar polgárokat is. Magyarország segítséget nyújtott Horvátországnak a háborúban, amikor megnyitotta határait, ahol a horvát menekülők is távozhattak, mások pedig fegyvert szállíthattak a horvát hadseregnek. Az Ante Gotovina által vezetett horvát ellentámadás eredményeképpen eltörölték Szerb Krajinát és elűzték a szerbek nagy részét Horvátország ezen régiójából. A horvát politikai vezetés a háború alatti magyar segítség óta barátnak tekinti a magyar kisebbséget, ami ritka jelenség a Magyarországot körülvevő államokban. A Horvátország területén élő magyar kisebbséget ma nem érik atrocitások.