Marne-i csata

A Marne-i csata az első világháború nagy csatája volt, amely 1914. szeptember 5. és 9. között vívtak egymással Franciaország, Nagy-Britannia illetve a császári Németország csapatai.

Előzmények

Németország meghátrál - a nyugati front helyzete 1914. szeptember 9-én.

1914 augusztusában a német haderő megerősített jobbszárnya a Schlieffen-tervnek megfelelően betört Belgiumba és átkaroló támadásba kezdett a francia-német határvidéken felsorakozó antanterők ellen. A német hadak a Brüsszel-Charleroi vonalat elérve délnek fordultak és elkezdték Párizs megközelítését. A Metzet és Elzászt nagy erőkkel (sikertelenül) támadó francia erők kétségbeesve próbáltak meg kihátrálni a bekerítésből. A francia parancsnokság kivonta a határvidékről és a francia-belga határ vonalára küldte az 4., 5. és 9. francia hadsereget, illetve a brit expadíciós haderőt. A német csapatok útjának elrekesztésére igyekvő csapatok azonban nem tudtak ellenállni a nagy erejű német támadásnak. A hadvezetés augusztus 25-én általános visszavonulást rendelt el, úgy tervezvén, hogy a Somme folyónál védekező állást vehetnek fel.

Németország Párizs kapujában

A német támadás lendülete azonban túljutott a Somme-on. A francia ellencsapások mindössze egy-egy napig tudták a front egy rövidebb szakaszán feltartani a számbeli fölényben lévő németeket. Mindezek mellett a francia seregek visszavonulása terv szerint haladt. Sikerült a visszavonuló katonák között fegyelmet tartani és a hadi felszerelést menteni.

A német támadás a nyár utolsó napjaiban átjutott az Aisne folyón. Augusztus 30-án elesett Compiégne, 31-én Reims. Szeptember 1-jén a németek elérték a Marnet. Szeptember 2-án a francia kormány elmenekült Párizsból és ostromállapotot hirdetett ki a fővárosban. Ugyanezen a napon elkezdték a főváros férfilakosságának mozgósítását. Az Elzászból érkező csapatokat a fővárostól nem messze, a Marne folyótól északra állították fel. Szeptember 2-án a francia vezérkar megállíttatta a csapatok visszavonulását és elkezdte a védelmi vonal kiépítését a Marne déli partján. Szeptember 4-én a német betörés elérte legnagyobb mélységét. A Marne-on átkelő csapatok majdnem 200 kilométer mélyen nyomultak be Franciaországba. Szeptember 4-én az 1. német hadsereg felderítői jelezték, hogy Meaux városka templomtornyából látják az alig 20 kilométernyire lévő Eifel-tornyot.

Francia ellentámadás

A katonákkal tömött taxik a frontra indulnak; Párizs 1914

Moltke elgondolása szerint a német csapatoknak tovább kellett üldözniük a franciákat és a briteket dél felé. Moltke célja a francia főerők megsemmisítése volt, Párizs bevétele csak ezután következett. Moltke azonban nem számolt hadseregének jobb szárnyán a 6. francia hadsereg megjelenésével. Azt az ütőképes alakulatot a mozgósított és elszánt párizsi lakosság, illetve az Elzászból kivont friss csapatok alkották.

1914. szeptember 5-e a fordulat napja. A német csapatok létszámbeli hátrányban voltak a franciákkal szemben. A közel egy hónapja taró támadás és folyamatos harcok miatt a csapatok kimerültek, az utánpótlási vonalak hosszúra nyúltak. Moltke túl mélyen nyomult be Franciaországba. Hadseregének jobbszárnyát fedezetlenül hagyta, pontosan ott, ahol a francia 6. hadsereg elhelyezkedett. Az 1. német hadsereg helyzetét nehezítette, hogy balszárnyán elszakadt a 2. német hadseregtől és a résbe francia csapatok nyomultak be. Az 1. német hadsereg egy zsákba jutott, melynek jobb oldalán a friss 6. francia hadsereg, frontját pedig az ellenálló brit és francia erők alkották. A Marne-on való átkelés közben megindult a indult meg a francia ellentámadás.

Moltke hátvédnek csak kisszámú alakulatot rendelt, melyet a francia 6. hadsereg támadása azonnal elsöpört. Emiatt súlyosan összekülönbözött a csapatokat a csatatéren vezető Kluck tábornokkal. Az 1. német hadsereget a teljes bekerítés fenyegette. Szeptember 6-án a német alakulatok folytatták átkeléseiket a folyón, miközben jobbszárnyuk ellen folyt a francia támadás. Párizsból újabb alakulatok érkeztek.

Szeptember 7-én Kluck tábornok csapatait megfordítva a Párizsból érkező támadás megállítására indult. Ezzel az 1. és 2. német hadsereg közötti rés tovább tágult. A résbe az ellentámadásra induló 5. francia hadsereg tört be és a [[Marne]-nak szorította az 1. német hadsereg balszárnyát. A német csapatok helyzete kritikusra fordult a Párizstól keletre fekvő térségben. Megszakadt a kapcsolat Moltke luxemburgi főhadiszállásával. A Reimstől délre tevékenykedő 3. német hadsereg vezérkarában majdnem mindenkit tífusz fertőzött meg.

Szeptember 8-ára Moltke teljesen össszezavarodott, nem látta át a harctéri helyzetet. Csapataitól elszakadva kiadta a parancsot a visszavonulásra az Aise folyó vonaláig.

Szeptember 9-én az 1. német hadsereg utolsó alakulatai is visszajutottak a Marne északi partjára és megkezdték a visszavonulást észak felé. A marne-i csata Németország vereségével zárult.

A csata következményei

A német hadsereg a következő napokban teljesen visszavonult a Marne vonalától. Szeptember 11-én Moltke Franciaországba utazott, ahol találkozott parancsnokaival. Itt döntés született, hogy a Verduntől nyugatra elhelyezkedő két német hadsereget is visszavonják az Aise vonaláig. 12-én az összes német alakulat elérte az Aise vonalát és védekező harcállásokat építettek a folyó északi partján.

A Marnei csatában végkép szertefoszlottak a német hadvezetés azon törekvései, hogy a franciákat a Schlieffen-terv alapján legyőzzék. A francia haderő visszavonult és elveszítette az ország területének mintegy 10%-át, ereje azonban nem tört meg. Moltke a csata után elveszítette befolyását a felső hadvezetésben, a kudarcot a meggondolatlanul hosszúra nyúlt előretörésének tulajdonították.

Mulhouse-i csata

A Mulhouse-i csata 1914 augusztus 9-én kezdődött és ez volt az I. Világháborúban az első németek ellen intézett, francia támadás. A csata fő célja az volt, hogy visszafoglalják Elzász-t, amelyet a franciák elvesztettek az 1870 és 1871 közt dúló Francia-Porosz háborúban. Augusztus 7-én, reggel a francia sereg hamar elfoglalta a francia-német határon fekvő Altkirch városát. Az ezt követő napokban a francia sereg a Rajna felé vonult, és bevette Mulhouse-t is. A támadás gyors sikere óriási ünneplést váltott ki Franciaországban, de Augusztus 9-én a németek ellentámadást indítottak. Mivel a franciák képtelenek voltak koncentrált védelmet kialakítani, kénytelenek voltak kivonulni Mulhouse-ból.

Ortigarai csata

Az ortigarai csata
Konfliktus: Olasz front (I. Világháború) Időpont: 1917 június 10. - június 25. Helyszín: Trentino (Dél-Tirol) térsége Eredmény: Visszavert olasz támadás
Szembenálló felek
Olaszország	Osztrák-Magyar Monarchia
Parancsnokok
Luigi Cadorna	Arz von Staussenberg
Szembenálló erők
300 000 ember, 1600 löveg	100 000 ember, 500 löveg
Veszteségek
26 000	9000

Az ortigarai csata 1917. június 10-től június 25-ig tartott az olasz és a Monarchia csapatai között. A csatára Dél-Tirolban, Trentinoban került sor, az Asiago-fennsíkon. A csata elnevezése az egyik közeli magaslatról, az Ortigara hegyről kapta a nevét, mivel ennek birtoklásáért folytak a legvéresebb összecsapások.

Előzmények

A sikertelen X. isonzói csata után az olasz haderő nem az Isonzónál, hanem az Alpoknál próbált előretörni, hogy visszaszerezze Asiago és Trentino tekintélyes területeit. A támadás az antant 1917-ben közösen elfogadott tervének részét képezte, miszerint az antant hatalmaknak minden frontvonalon egyszerre, nagy létszámú haderőt felvonultatva kell kikényszeríteniük a központi hatalmak összeomlását. Az olasz fronton ez két támadást jelentett: a X. isonzói csatát, melyet azonaban a Monarchia erői visszavertek és egy Trentinoban tervezett támadás, mellyel, Dél-Tirolba törtek volna be. Az elvesztett X. isonzói csata nem okozta az olaszok számára a tervek megváltoztatását, így sor került az ortigarai csatára.

A csata

Az olasz haderő bár majdnem háromszorosa volt a Monarchia erőinek mégsem tudott döntő csapást mérni a monarchiabeli csapatokra és ezáltal áttörni a frontvonalon. A Monarchia az Asiago körüli magaslatokat már 1916. júniusában elfoglalta, így majdnem egy évnyi ideje volt arra, hogy megerősítse a frontvonalát, védelmi állásokat építsen ki. Ráadásul a június 10-én megindult olasz támadás nem érte felkészületlenül a Monarchia csapatait, a meglepetés erejére nem lehetett támaszkodni. Mégis az olasz veszteségek rendkívüli nagy száma, és a támadás kudarca elsősorban magának az olasz hadsereg nagy létszámának volt köszönhető. Az Alpok kis völgyeiben egy 300 000 fős hadsereg nem tudott úgyanúgy mozogni mint síkvidéken. A néhány km-es frontszakaszon előfordult az, hogy az olasz katonák csak vonultak előre, de nem tudtak harcolni a Monarcia erőivel, mivel a harcoló felek csak egy kis sávban érintkeztek, az olasz haderők többsége, mint utóvéd vonult erőre és ténylegesen nem vett részt a harcban.

II. piavei csata

A II. piavei csata
Konfliktus: Olasz front (I. világháború) Időpont: 1918. június 15. - június 22. Helyszín: Piave folyó, Olaszország Eredmény: Döntő antant győzelem
Szembenálló felek
Olaszország Franciaország Nagy-Britannia	Osztrák-Magyar Monarchia
Parancsnokok
Armando Diaz	Arz von Straussenberg Conrad
Szembenálló erők
58 olasz hadosztály 6 francia hadosztály 5 brit hadosztály 7550 löveg 524 repülőgép	57 hadosztály 6833 löveg 280 repülőgép
Veszteségek
87500 halott és sebesült	35000 halott 90000 sérült 25000 fogságba esett

A II. piavei csata döntő győzelmet jelentett az I. világháborúban, az olasz fronton harcoló antant csapatok számára. Az antant győzelem szétzilálta a Monarchia hadseregét, közvetlen előmozdítója volt a Monarchia összeomlásának.

A haderők

A Caporettói áttörés után az olasz csapatok irányítóját, Luigi Cadorna tábornokot menesztették, helyére Armando Diaz került. Olaszországba 1917 őszén és telén antant csapatok érkeztek, így: francia, angol hadosztályok, egy jelképes nagyságú amerikai erő, és egy propagandisztikus célú, csehszlovák önkéntesekből álló önálló egység. Az antant csapatok nagyobb számban állomásoztak a térségben, mint a Monarchia erői, a német csapatokat átirányították a nyugati frontra. A Monarchia fegyverzeti ellátottsága rendkívül silánynak volt mondható, rendkívül kevés utánpótlást kaptak a hátországból. A hadsereg élelmiszerrel való ellátottsága minimális volt.

A támadás előkészítése

Az Osztrák-Magyar Monarchia a Caporettói áttörés során döntő győzelmet aratott az olasz haderők felett, ám az I. piavei csata során nem sikerült előretörnie vagy bekerítenie az olasz és antant főerőket. A tél beálltával 1917. december 2-án leállították az I. piavei offenzívát. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése elkezdte a tervek kidolgozását egy 1918. júniusában történő Olaszország elleni támadás véghezvitelére. A Monarchia a keleti fronton felszabadult erőit az olasz frontra helyezte át, ám a keleti frontról érkező katonákban nagyon nagy volt az ellenállás a háború további folytatásával szemben, nem akartak tovább harcolni. Arz von Straussenberg, a Monarchia új hadvezetője, mindenképpen támadni akart, holott a csapatok ellátmánya és morálja katasztrófális szinten volt. Május 28-án Svetozar Boroević, a piavei hadseregcsoport parancsnoka a támadás elhalasztását javasolta, de véleményét nem fogadták meg.

A csata

A támadás június 15-én kezdődött Dél-Tirolban, Conrad tiroli hadseregcsoport parancsnok Verona elfoglalását tűzte ki célul. Diaz tábornok pontosan ismerte a Moanarchia csapatainak támadási idejét: június 15. éjjel 3:00. Az olasz csapatok felkészülten fogadták a Piavén átkelő monarchiabeli csapatokat, az előrenyomuló csapatok nagy veszteségeket szenvedtek a lövegek és a puskák lövéseitől. Miközben északon az olasz csapatok visszaszorították Conrad hadseregét, Boroević csapatival délen tört előre, az Adriai-tenger partvonala mentén, szintén 1918. június 15-én. A Piavén ugyan sikeresen átkeltek a Monarchia csapatai, ám az olasz ellentámadások és az utánpótlási hiányosságok következtében a támadás június 17-én összeomlott. A visszavonuló monarchiabeli csapatokra pedig egy újabb teher hárult: a megáradt Piave fólyon a visszavonulás lelassult, megakadt. Az antant csapatok kihasználták a kedvező alkalmat és 1918. június 18-án ellentámadást indítottak Boroević csapatai ellen. Az ellentámadás hatalmas vérveszteségekkel járt a Monarchia oldalán. Június 22-én Diaz csapatai visszafoglalták a Piavetől nyugatra fekvő területeket és leállították az ellentámadást.

Eredmények

Osztrák-Magyar Monarchia

A II. piavei csata az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó nagy offenzívája volt az I. világháborúban. A kudarc felgyorsította a Monarchia erőinek összeomlását, vereségét. A hátországban elégedetlenségi és háborúellenes tiltakozások söpörtek végig. A II. piavei csata azt jelentette a Monarchia számára, mint amit a Caporettói áttörés Olaszországnak. Világossá vált, hogy minél tovább tart a háború, annál erősebbek lesznek az olasz fronton állomásozó antant csapatok. A Monarchia hadvezetése belátta, hogy Olaszország megtörése és elfoglalása nem lehetséges. Kérdéssé vált, hogy van-e értelme tovább harcolni Olaszország ellen, vagy kiegyezésre, fegyverszünetre kell törekedni.

Olaszország

Az antant csapatok először értek el döntő győzelmet az olasz fronton 1915. óta, ez a győzelem lehetővé tette, hogy a XI. isonzói csata óta először, újból támadást intézzenek az olaszok a Monarchia ellen. A gyors támadás csak azért nem indult meg, mert a nyugati frontról nem tudtak elegendő antant csapatot az olasz frontra szállítani és a visszavonuló monarchiabeli csapatok újból megerősítették pozícióikat a Piave mentén. Az olaszok és a térségben állomásozó antant csapatok egyelőre nem támadtak és várták, hogy a nyugati frontról erősítés érkezzen egy nagyszabású, antanttámadáshoz, mellyel kikényszeríthetik a Monarchiától a fegyverszünetet.

Sardarapati csata

Sardarapati csata (I. világháború)
A kaukázusi front. Harcok Örményországban.
Konfliktus: Kaukázusi front (I. világháború) Időpont: 1918. május 22. – 1918. május 26. Helyszín: Sardarapat Eredmény: Örmény győzelem
Szembenálló felek
Örményország	Oszmán Birodalom
Parancsnokok
Movses Silikyan
Szembenálló erők
	12,000
Veszteségek

A sardarapati csata a kaukázusi front egyik csatája volt az I. világháborúban, mely az Oszmán Birodalom és a független Örményország erői között zajlott le 1918 májusában, Sardarapat városához közel. A csata örmény győzelemmel ért véget.

Előzmények

A Breszt-Litovszki békeszerződés aláírása után két hónappal az Oszmán Birodalom elhatározta, hogy támadást intéz orosz-örmény területek ellen. A törökök a megvert Orosz Birodalom romjaiból még nagyobb területeket szerettek volna kiszakítani, így az Oroszországnál maradt örmény területekre is igényt formáltak. 1918 májusában a 4. török hadsereg egységei átkeltek az orosz-török határon és megkezdték Alexandropol (napjainkban Gyumri) ostromát. Az Oszmán Birodalom célja elsődlegesen a független Örményország megsemmisítése volt, másodsorban pedig orosz területek megszerzése. A központi hatalmak érthetően ellenezték az önálló török akciót, mivel az nyilvánvalóan megsértette a Breszt-Litovszki békeszeződésben foglaltakat. Németország megtagadta a katonai tanácsadáat a törököknek a hadjárat során. A törökök által megtámadott területekre százezerszámra érkeztek 1918 előtt örmény menekültek, akik a törökök által indított örmény népirtás elől menekültek Oroszországba.

A csata

A török erők három részre tagozódtak, így támadták meg Örményországot. Alexandropol elfoglalása után az oszmánok az Ararát-hegy felé fordultak és folytatták tovább az előrenyomulást. Az Ararát-hegy környékén lévő Sardarapat (ma Armavir) városában kb. 6000 örmény katona gyűlt össze, és május 22. és május 26. között Movses Silikyan vezetésével megverték a többszörös túlerőben lévő török sereget.

Eredmények

Bár az egyik támadó török sereget megverték az örmények, a másik két oszmán hadsereg mégis előrenyomult Örményországba, és május végére az örménylakta területeket nagyrészt elfoglalták. A Bash Abaran melletti csata mentette csak meg Örményországot attól, hogy teljesen elfoglalják a törökök. 1918. júniusában Örményország békét kötött az Oszmán Birodalommal, mely azt eredményezte, hogy a független örmény állam megszünt, Örményország déli része török megszállás alá került, míg az északi része német védnökség alá került.

Az Oszmán hódítás következménye

A központi hatalmakat felháborította az Oszmán Birodalom viselkedése, a békeszerződés megszegése, és az örmény népirtásról való tudomásszerzés. Az egykori Orosz Birodalom területén lévő, 1918-ban törökök által elfoglalt Örményország északi részét német védnökség alá helyezték, német védelmet kapott a törökökkel szemben. Németországot a német segítség megtételében azonban nemcsak az örmény népírtás megakadályozása vezette, hanem a Kaukázusban lévő olajmezők feletti felügyelet is. 1918 októberében, miután Németország fegyveszünetet kötött, Örményország újból deklarálta a függetlenségét és elszakadt az Oszmán Birodalomtól.

Sarıkamişi csata

A sarıkamışi csata (I. világháború)
A kaukázusi front.
Konfliktus: Kaukázusi front (I. világháború) Időpont: 1914. december 29. – 1915. január 2. Helyszín: Kaukázus Eredmény: Döntő orosz győzelem
Szembenálló felek
Orosz Birodalom	Oszmán Birodalom
Parancsnokok
Voroncsov tábornok Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics	Enver pasa
Szembenálló erők
100 000	90 000-190 000 között
Veszteségek
35 000	77 000-175 000 között

A sarıkamışi csata során az Orosz Birodalom döntő győzelmet aratott az Oszmán Birodalom hadserege fölött a Kaukázusban az I. világháborúban. A hatalmas véráldozatokkal járó csatát a törökök azóta is Sarıkamış Faciası - sarıkamışi tragédiának hívják.

Előzmények

Az Oszmán Birodalom belépése a központi hatalmak oldalán az I. világháborúba azt eredményezte, hogy az Orosz Birodalmat délen - Dardanellák, Kaukázus - elvágták az antant hatalmaktól. Az orosz erőknek immár két fronton kellett harcolnia: a keleti fronton és a kaukázusi frontvonalon. Az Orosz Birodalmat nem érte váratlanul az ottomán támadás, 1877 óta, amikor az oroszok megszerezték az Oszmán Birodalomtól Karsot, fel voltak készülve egy esetleges török revansra. A török hadicélok is Kars és Batumi elfoglalására korlátozódtak, mindenképpen szerették volna visszaszerezni az egykori kaukázusi területeiket.

Haderők a térségben

Az oroszok már a török hadüzenet idején is mintegy 100 000 fős hadsereget állomásoztattak a Kaukázusban, így egyelőre nem volt szükség erősítésre. A hadsereg parancsnoka Illarion Voroncsov-Daskov tábornok volt. A kaukázusi frontról 1914 végén orosz csapatokat vontak át a keleti frontra a megerősödő német és monarchiabeli csapatok támadásainak megállítására. Mikor a török csapatok a Kaukázus térségébe érkeztek már Judenics vezérkari főnök vezette a kaukázusi orosz csapatokat Sarıkamış védelménél. Ekkor a létszám már csak 60 000 fő volt. A török csapatokat Enver pasa, háborús miniszter irányította a térségbe. Az egész 3. török hadsereg a Kaukázusba érkezett, létszáma 95 000 és 190 000 fő között mozgott. Enver pasa személyesen irányította a hadsereget. A dezertálások száma igen magas volt, a tél beállta miatt és az utánpótlási nehézségek miatt tömegesen fagytak meg a katonák. A 3. hadsereg létszáma 1914. végére mintegy 80 000-re csökkent.

A csata

1914. december közepén Enver pasa csapatai benyomultak a Kaukázusba, Örményországba, elérték Sarıkamışt. Enver terve az volt, hogy azonnal megtámadják a sarıkamışi orosz erődöt. Liman von Sanders, a Német Birodalom katonai tanácsadója veszélyesnek tartotta az akciót, és megpróbálta a pasát meggyőzni arról, hogy a támadás kivitelezhetetlen. Enver azonban hajthatatlan volt. Az orosz hadvezetésben is vita volt arról, hogy továbbra is védeni kell-e sarıkamışt, vagy vissza kell vonni az orosz erőket. Voroncsov tábornok a hadsereg visszavonulását akarta, míg Judenics Sarıkamış megvédése mellett érvelt és az orosz csapatok végül a térségben maradtak. A török csapatok 1914. december 29. és 1915. január 3. között érkeztek meg Sarıkamış városához. Az először megérkezett török hadosztályok nem várták be a hadsereg többi részét, hanem rögtön támadást indítottak az oroszok ellen, akik így könnyen megverték a kimerült és kisebb létszámú hadosztályokat. Az oroszok egymás után verték meg a szakaszosan támadó török seregeket, a törökök végzetes hibát követtek el abban, hogy nem totális támadást készítettek elő. A koordinálatlan török csapatok végül január 4-én befejezték a támadást és a hegyekbe vonultak vissza, ahol utánpótlás nélkül, a fagyos téli időjárásban tömegesen haltak meg.

Eredmények

A török veszteségek ismeretlenek, a hivatalos török források szerint 60 000 ember halt meg, de ez túl alacsony szám, egyes vélemények szerint akár 175 000 ember is meghalhatott, ha a 3. török hadsereg számát 190 000 emberre becsüljük. A veszteségek elsősorban az utánpótlási nehézségek, a téli időjárás, és a rossz ruházat miatt következett be. Az orosz erők vesztesége maximum 35,000 fő lehetett. A hatalmas véráldozat miatt a törökök a Kaukázus térségében a háború további szakaszában csak nagyrészt védekezésre álltak át, a további támadásokat elkerülték. A 3. török hadsereg megsemmisült. Judenicsot a győzelem után kinevezték a kaukázusi orosz csapatok főparancsnokának, ő vezethette 1915. nyarán a támadást Erzincan és a Van-tó térsége ellen. Enver pasa lemondatta a 3. török hadsereg formális vezetőjét, Hafiz Hakkit a csata után, míg maga Enver is tekintélyt vesztett a szultán előtt a vereség után. 1915 májusában Enver pasa, hogy a közvélemény haragját elkerülje a vereség miatt, meghirdette az örmények elleni polgárháborút, melynek eredménye az Oszmán Birodalomban élő örmények tömeges lemészárlása, az örmény népírtás lett.

Második tannenbergi csata

A második, nem kevésbé nevezetes Tannenbergi csatára 1914. augusztus 27.-30. között került sor. Az Orosz hadsereg, mint egy harapóba fogva, egyszerre támadta meg Kelet-poroszországot délről és keletről, Szamszonov illetve Rennenkampf tábornok vezetésével. A német stratégia lényege a Szamszonov vezette hadsereg csapdába ejtése volt. Tannenbergnél a német erők 90 000 ezer orosz katonát ejtettek fogságba. A fogságba esést elkerülendő Szamszonov tábornok önkezével vetett véget életének. Rennenkampf tábornok seregei, akiknek késlekedése nagymértékben okozója volt Szamszonov teljes vereségének, nem sokkal később a Mazuri tavaknál szenvedett súlyos vereséget a német hadseregtől. Ez a második Tannenbergi csata a központi témája a nobel-díjas Alekszandr Szolzsenyicin 1914 agusztusa cimű regényének (1972)

Van-tó melletti csata

Van-tó melletti csata (I. világháború)
A kaukázusi front.
Konfliktus: Kaukázusi front (I. világháború) Időpont: 1915. augusztus 19. – 1915. augusztus 25. Helyszín: Van-tó Eredmény: Döntő ottomán győzelem
Szembenálló felek
örmény lázadók	Oszmán Birodalom
Parancsnokok
Szembenálló erők
Veszteségek
12,000

A Van-tó melletti csata a kaukázusi front egyik csatája volt az I. világháborúban az Oszmán Birodalom és a lázadó örmény csapatok között. A csatára 1915 augusztusában került sor, a Van-tó (Törökország) térségében, az ottománok döntő győzelmet arattak az örmények felett.

Előzmények

1915 ápriliában a Van-tó körüli lakosság - döntően örmények - fellázadtak az Oszmán Birodalom ellen és elfoglalták Van városát. Saját kormányzati szervezetet állítottak fel, irányításuk alá vonták a vidéket. 1915 májusában az orosz csapatok bevonultak Van városába és átvették a hatalmat. 1915 augusztusában a malazgirti csata miatt az oroszok elvonultak a térségből észak és keleti irányban. Van városa és az örmények magukra maradtak. A török csapatok hamarosan a város határához értek és megkezdték a település ostromát, hogy így folytsák el az örmény lázadást a Van-tó környékén.

A csata

Az oszmán erők közeledésének hírére minden környékbeli örmény férfit 18 és 25 év között behívtak a városban lévő orosz erődbe, hogy ott felfegyverezzék őket és kiképezzék védőharcra. A törökök augusztus 15-én érkeztek a város határába, ekkor már több ezer helyi örmény volt felszerelve fegyverrel a városban. Augusztus 16-án megkezdődött az ostrom, augusztus 19-én a török csapatok benyomultak a városba, házról-házra kellett harcolniuk, az örmény ellenállás igen erős volt. A város elfoglalása augusztus 25-re befejeződött, de még néhány napig súlyos harcok voltak egyes városnagyedekben továbbra is.

Eredmények

Az I. kara killissei csata után nem egész egy hónapon belül az Oszmán Birodalom seregei visszafoglalták az oroszoktól-örményektől Van városát. Az örmény ellenállás egyik fészkét felgyújtották, lerombolták, a város védői nem ismerték el hadifoglyoknak, így tömegesen végezték ki őket. Van város ostroma után az örmény népirtás még nagyobb méreteket öltött az Ottomán Birodalomban. Az orosz csapatok augusztusban nem nyújtottak segítséget a Van-tó környéki örményeknek, csak 1915 szeptemberében foglalták vissza újból Van városát az oroszok.

Verduni csata

A verduni csata az I. világháború egyik fontosabb csatája volt a nyugati fronton. A csata a német és a francia csapatok közt zajlott, 1916. február 21-től december 19-ig, Verdun-sur-Meuse közelében, északkelet Franciaországban. A csata több mint negyedmillió halottat és körülbelül félmillió sebesültet eredményezett. Ez volt az I. világháború leghosszabb és második legvéresebb csatája a Somme-i csata (1916) után.

Háttér

Miután a németeknek nem sikerült gyors győzelmet aratniuk 1914-ben, patthelyzet alakult ki a nyugati fronton. A állóháború beállása után egyik oldalnak sem sikerült áttörést elérnie.

1915-ben minden áttörési kisérlet - a németek Ypres-i, a brittek Neuve Chapelle-i, a franciák Champagne-i - meghiúsul, de a veszteségek óriásiak.

Vittorio Venetó-i csata

A Vittorio Venetói csata
Konfliktus: Olasz front (I. világháború) Időpont: 1918. október 24. - november 3. Helyszín: Piave folyó, Vittorio Veneto település, Olaszország Eredmény: Megsemmisítő erejű olasz győzelem
Szembenálló felek
Olaszország Franciaország Nagy-Britannia	Osztrák-Magyar Monarchia
Parancsnokok
Armando Diaz Lord Cavan	Svetozar Boroević
Szembenálló erők
Veszteségek
38,000	300,000

A Vittorio Venetói csata, vagy másnéven a III. piavei csata az antant és az olasz csapatok döntő győzelme volt az Osztrák-Magyar Monarchia seregei fölött az I. világháborúban az olasz fronton. A monarchiabeli csapatok megsemmisítő vereséget szenvedtek, és a Monarchia megbízottai fegyverszünetet kötöttek Olaszországgal, ezáltal a Monarchia befejezte részvételét az I. világháborúban.

A Monarchia csapatai

Az Osztrák-Magyar Monarchia támadását (II. piavei csata) az olasz és antant csapatok sikeresen megállították 1918. június 22-én. A Monarchia számára egyértelművé vált, hogy az olasz fronton nem tud győzelmet kierőszakolni, Olaszország elfoglalása többé már nem sikerülhet. A kifáradt, utánpótlásban szegény Isonzó hadtest és az osztrák-magyar 6. hadsereg már nem bírhatott ki még egy antant rohamot. A Tirolban állómásozó 10. és 11. hadtest szintén legyengült, harcra képtelennek mutatkozott, a parancsmegtagadások és lázadások megsokszorozódtak. A többnemzetiségű hadtestek kezdtek szétbomlani, a magyarok a hazaszállításukat követelték, a szláv nemzetiségű katonák pedig nem akartak tovább harcolni a Monarchiáért. A Monarchia hadserege a széthullás szélén állt, a hadvezetés pontosan tudta, hogy egy új antant rohamnak nem fognak bírni ellenállni és az olasz front összeomlik.

Olaszország és az antant hadereje

Az olasz hadvezetés és a térségben állomásozó antant csapatok hadvezetése a II. piavei csata után már támadó terveket készített elő a Monarchia olasz frontja ellen. A jól felszerelt, egyre inkább javuló morálú olasz csapatok Olaszország javára billentették a mérleg nyelvét. Az olasz főparancsnok, Armando Diaz eredetileg október 16-ra tervezte az antant támadást, de az időjárás miatt ezt október 24-re halasztották.

A Monarchia belső állapota

1918. októberére a Monarchia belső államegysége nagyrészt szétesett, megszűnt. A délszlávokat már október eleje óta a Zágráb székhelyű Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa képviselte, mely Tanács október végén ideiglenes alkotmányt fogadott el és kormányzati szervet alakított, létrehozta a Szerb-Horvát-Szlovén Államot. Az október 14-i Csehországban kibontakozó általános sztrájk után a cseh tartományokban már Prága irányította a kormányzati folyamatokat. A magyar Országgyűlés október 16-tól csak mint perszonálunióként tekintett a Monarchiára. A Monarchia államegysége tehát még az olasz támadás és a Balkán felől érkező antant csapatok a Monarchia államhatáraihoz érkezése előtt megszűnt. Az uralkodó, IV. Károly október 25-én kinevezte Andrássy Gyula grófot a Monarchia külügyminiszterévé. A minisztériumban összeállították a fegyverszüneti küldöttséget, mely küldöttség készen állt arra, hogy az antant csapatok minden feltételét elfogadják.

A csata

Október 24-én megindult az olasz csapatok támadása Tirol és Piave térségében, ám a kisebb támadásokat a Monarchia csapatai még vissza tudták verni. Október 26. éjjelén az olasz főerők hidfőket létesítettek a Piave folyón és megkezdték a támadást. A támadás központja Vittorio Veneto településhez közel volt, e falu után nevezték el a támadást Vittorio Venetonak. Október 29-én a hidfőktől támadást indítottak a Monarchia védőállásai ellen, több helyen áttörték az olasz frontot. A Monarchia csapatai rendezetlenül vonultak vissza a frontvonalról. A Monarchia kudarca teljes volt.

A Monarchia fegyverszünete

Október 29-én a Monarchia fegyverszüneti küldöttsége utasítást kapott arra, hogy minél előbb lépjen kapcsolatba az olasz hadvezetéssel és kérjen fegyverszünetet. Október 29-én az olasz hadvezetés átvette a Monarchia azonnali fegyverszüneti kérelmét, de tárgyalásra nem került sor a felek között. A fegyverszüneti küldöttség október 31-én eljutott Padova városába, az olasz főparancsnokság székhelyére. Szintén ezen a napon Párizsban a Legfelsőbb Haditanács ülésén megegyezés jött létre a résztvevő felek között a Monarchiának szánt fegyverszüneti feltételekről. November 3-án a Monarchia küldöttsége aláírta az fegyverszüneti okmányt, ami a Padovai fegyverszünetként került be a történelembe.

Következmények

A Vittorio Venetói csata az olasz front utolsó csatája volt, mely szétzilálta a Monarchia hadseregét és egyben szétbomlasztotta magát a Monarchiát is. A fegyverszünet aláírása után több mint 360,000 monarchiabeli katona esett hadifogságba. A Monarchia hátországa kimerült, a sztrájkok, lázadások megsokszorozódtak. A délszlávok, csehek kiszakadtak a Monarchia területi egységéből, a szlovákok, románok, lengyelek szintén a Monarchia elhagyását tervezték. Az ausztriai tartományokban elégedetlenségi hullám söpört végig, mely a Habsburg Monarchia széthullását eredményezte és IV. Károly leváltásához vezetett. Magyarországon Budapesten az őszirózsás forradalom elsöpörte a királyság intézményét, kikiáltották Magyarország függetlenségét. A Monarchia széthullott, miközben egyre nagyobb számban érkeztek meg a frontvonalakról a sebesült, legyengült katonák. Németország utolsó szövetségese is kidölt a sorból, Németország egyedül maradt az antanttal szemben.

Olaszország győztesen került ki a háborúból, az nagy emberveszteség és az ipari sztrájkok miatt azonban nehéz jövő felé nézett a kimerült ország.

I. Ypres-i csata

Hiábavaló vérontás Ypresnél - A nyugati front helyzete 1914 novemberében.

Az Első Ypres-i csata az első világháború egyik nagy csatája volt a francia-brit antantszövetség és a német császári csapatok között 1914 októberében és novemberében. E csatában alakult ki először a konfliktus során ún. "állóháború".

Előzmények

Az 1914 októberében a nyugati fronton lezajlott versenyfutás a német csapatok számára taktikai győzelemmel, de stratégiai vereséggel zárult. A németek képtelenek voltak elérni céljukat, hogy a Csatorna Angliához közel eső partvidékét elfoglalják. A belga-francia-brit csapatok szilárd védelmi vonalat alkottak a tengertől 50-60 kilométer távolságban.

Az antantcsapatok megelőzték ugyan a Csatorna partjainak német kézre kerülését, de csapataik a két hónapig tartó folyamatos visszavonulás, harc és átcsoportosítások következtében teljesen kimerültek és összezavarodtak. Akadozott az utánpótlás, az angol katonák francia parasztok házait fosztogatták. Angliából és afrancia gyarmatokról azonban folyamatosan érkezett az utánpótlás és a friss csapatok, így a helyzet lessan normalizálódott.

Franciaország belsejében a németek komoly védelmi vonalat képeztek az Aisne folyó vonalán. Ezért az antant hadvezetése úgy gondolta, hogy a tengerpart közelében, a még meg nem erősített vonalaknál elért áttöréssel átkarolhatja a német jobbszárnyat és visszavonulásra kényszerítheti a Franciaországba augusztusban mélyen benyomuló német csapatokat. A tervet nehezítette, hogy az Antantal szemben az Antwerpen ostromát kipihenő és hadianyaggal bőven ellátott csapatok álltak.

A német hadakat vezénylő Falkenhayn továbbra sem adta fel a Csatorna partjára való kijutás tervét. Nem akarta megvárni, míg a Flandriában is megerősödnek az antant erői, ezért egy áttörési kísérlet mellett döntött. A kiszemelt helyszín Ypres (németül: Ypern) városa volt. A várostól északra a belga hadsereg próbálta védeni hazája utolsó szegletét a németekkel szemben, míg a várost magát a harcoktól nagyon meggyengült francia egységek védelmezték. Yprestől délre helyezkedett el brit expedíciós hadsereg, melyben a kimerült angol alakulatokat Indiából érkező csapatokkal erősítettek meg.

Az I. Ypres-i csata

Az első német támadás

Október 12-én a 4. és 6. német hadseregek megindították frontális támadásukat az Yprestől északra felálló belga csapatok ellen. A németek minden tekintetben erőfölényben voltak, mégsem tudtak áttörést elérni. Ennek oka a belgák elszánt védekezése, és a francia-brit csapatokkal egyeztetett haditerve. A csata közben jelentős francia erősítés érkezett, hozzájárulván a végletekig kimerült csapatok tehermentesítéséhez. A támadás elől az Ostende-ben székelő belga kormány a franciaországi Le Havre-ba menekült. A belgák nagyon súlyos veszteségek árán tartották a frontot; csapataik 35%-a vérzett el ebben ez egy csatában. A német támadás a nagy vérveszteség ellenére eredménytelen maradt. Október 20-án az antant kibontakozó ellentámadása miatt a német támadást leállították.

Az antant ellentámadása

A nyugati frontra októberben jelentős angol és francia erősítések érkeztek. Az angol csapatok október 20-án Yprestől délre ellentámadásba mentek át. A támadás eredményeképpen a német erők felhagytak a belga vonalak elleni támadással és csapataikat sietve a brit támadás megállítására csoportosították át. Németországból is folyamatosan érkeztek a friss csapatok, javarészt fiatalokból, egyetemistákból álló, alapkiképzésen sem átesett önkéntes katonákkal. A tapasztalatlan de lelkes németek óriási vérveszteség árán Lagermarck belga falunál megállították a brit betörést. A britek offenzívája elakadt, majd az október 28-án bekövetkezett újabb német támadáskor visszatértek kiindulási állásaikba.

A második német támadás

Október 28-án a németek újabb -ezúttal sikeres- támadást kíséreletek meg Yprestől északra a belgák ellen. A kétségbeesett belgák október 29-én Nieuwportnál kinyitották a Ijzer folyót a tengertől elválasztó zsilipeket. A tenger 15 km mélységben és 3-5 kilométer szélességben elöntötte a flandriai síkot, elárasztván a frontot áttörő németeket. November 1-én Flakenhayn csapatai a Yprestől délre is áttörték a brit frontvonalat és több kilométer mélyen behatoltak az angol állások mögé. Az ügyesen elhelyezett francia-brit tartalékok azonban szétverték a német támadóéket. November 11-re a németek Yprestől délre is kiindulási állásaikba kényszerületek vissza. Németország hamarosan csapatokat vont ki a nyugati frontról, hogy a keleti fronton kialakult veszélyes orosz támadást megállítsa. Az időjárás ezután annyira elromlott, hogy a parancsnokok mindkét oldalon felhagytak a támadások kivitelezésével.

Következmények

A harcoló felek először szembesültek az állóháború következményeivel. A csata során addig elképzelhetetlen, napi több ezer fős veszteségeket szenvedett mindkét fél, miközben a frontvonalak lényegében mozdulatlanok maradtak. Az állóháború kimerítette a csapatokat, próbára tette a hátországot és ellenkezőjére fordította a közvélemény háborúpártiságát. Az I. Ipres-i csatának hadászatilag (a küzdő feleket ért veszteségektől eltekintve) semmiféle következménye nem volt. A németek 130.000, az antant 108.000 főt veszítettek a csata 20 napja alatt. A német támadást követő 3 hónapnyi folyamatos csatározások annyira kimerítették mindkét felet, hogy tavaszig a nyugati fronton (egy-két csetepatétól eltekintve) felhagytak a kezdeményezéssel.

A Lagermack-mítosz

A berlini Lagemack-emlékmű

A brit támadást a német 4. hadsereg fiatal önkéntesekből álló alakulatai verték vissza. Alapkiképzés nélkül vetették harcba a fiatal egyetemistákat, akik ezrével estek el a brit pregőtűzben. A tapasztalatlan katonák gyakran egymást lőtték agyon a ködös atlanti partvidéken. A hárországban hamarosan elterjedt a nézet, hogy a fiatalokat egyszerűen ágyútölteléknek használták a már-már áttörő britek ellen.

A német harci propaganda azonban fordítani igyekezett a hatalmas vérveszteség okozta csalódottságon. A fiatalokat a hazaszeretettől fűtött hősöknek festették le, akik fegyverrel a kézben haltak meg a német hazáért. A lagermarcki csata elesettjeit példaként állították a német fiatalok elé. A későbbi náci propaganda valóságos mítoszt szőtt a lagermarcki események köré. A valódi történéseket elferdítve kialakították a "lagemarcki szellemiséget", amely a nácik ifjúságképének alátámasztására szolgált. 1943-ban az egyik SS hadosztály a Lagermarck nevet kapta. A mítosz a nácizmus megszűnése után is tartotta magát. Jelenleg is létezik Berlinben a Lagermarck-emlékterem és Bréma egyik főutcája a belgiumi település nevét viseli.

II. Ypres-i csata

Németország harmadik áttörési kísérlete északon - A nyugati front helyzete 1915-ben

A II. Ypres-i csata az első világháború egyik nagy csatája volt 1915. április 22-től május 25-ig a Flandriában védekező francia-brit csapatok és a támadó császári Németország alakulatai között.

Előzmények

Németország 1914-'15 telén nagyon kellemetlen helyzetbe került a keleti fronton. Az oroszok elleni küzdelemben minden erejére szüksége volt, ezért a nyugati fronton nem lépett fel támadólag. A franciák által erőltetett tél végi offenzívát a német hadsereg viszonylag könnyedén kivédekezte. A keleti fronton is hamarosan javulni kezdett a helyzet, ezért a német főparancsnokság megegyezett egy újabb nyugati offenzíva elindításáról. A támadás helyszínéül a Csatorna partját választották ki. A német hadvezetés 1914-ben kétszer (Versenyfutás a tengerhez, I. Ypres-i csata is kísérletet tett a Csatorna déli partjának elfoglalására, hiába. Most harmadszor is tervbe vették az antant frontjának áttörését és csapatainak délnyugati irányból való bekerítését. Céljuk volt még Belgium hadseregének végső legyőzése is. A Flandriai front túloldalán Nagy-Britannia és egyre növekvő számban Kanada csapatai ásták be magukat. Az 1914-es őszi események óta a brit hadsereg javarészt pihent és megpróbálta kiheverni a veszteségeit. Kiképzett önkéntesek jöttek Angliából és megérkeztek az első gyarmati csapatok is. A britek a front mentén szilárd erődrendszert építettek ki. Márciusban támadást kíséreltek meg az Ypres-től délre fekvő Neuve Chapelle-nél, mely során megszerezék az ún. 60-as magaslatot. Franciaország az I. Champagne-i csata kudarca miatt kiábrándult volt. Alakulatainak morálja alacsony volt, a kezdeti háborús lelkesedést a hihetetlennek tűnő veszteségadatrok gyorsan lehűtötték. Erősítésül a gyarmatokról rendeltek vissza csapatokat. Flandriában a honi francia alakulatok mellett az idegenlégió és a gyarmati országokból toborzott zsoldosok védték a frontot.

A német támadások

Németország négy helyen, négy nagyerejű csapással próbálta meg átszakítani az antant frontvonalát. 1914. április 22-23.: Gravenstafel.
1914. április 22. - május 4.: St Julien
1914. május 8-13.: Frenzenberg
1914. május 24-25.: Bellewaarde

A támadás első szakaszában a németek támadást intéztek az ún. 60-as magaslat ellen. A környező vidéket uraló magaslat visszaszerzése kulcsfontosságú volt a csata sikeres megvívásához a németek számára, ezért a csata első szakaszában ennek bevételére törekedtek.

A frontszakaszon a németek gáztámadásokkal és az azokat követő rövid gyalogsági rohamokkal próbáltak meg áttörést kicsikarni. A létszámfölényben lévő antant-erőket meglepte a g