Romulus és Remus

Nőstény farkas táplálja Romulust és Remust

Romulus és Remus (Romulus: I. e. 771 körül - I. e. 717. július 5. körül)(Remus: I. e. 771 körül - I. e. 753. április 21. körül) Róma városának alapítói, a római mitológiában Rhea Silvia hercegnő és Mars, a háború istenének ikerfiaiként jelennek meg. A legenda, valamint Plutarkhosz és Livius szerint is Romulus volt Róma első királya.

Romulus egy vita során - mely arról folyt, hogy melyiküket támogatják az istenek abban, hogy megalapítsa a várost és a nevét adja neki - megölte Remust. Róma megalapítása után nem csak a hadsereget és a szenátust hozta létre, hanem a szabin nők elrablása során asszonyokat is hozott a városba. Így a szabinok és a rómaiak egy népcsoporttá olvadtak össze. Romulus volt az ősi Róma legnagyobb hódítója, rengeteg földet és népet hódított meg. Romulust halála után Quirinus néven istenként tisztelték. Ma már inkább mitológiai személynek tartják, akinek a nevét Rómából „vezették vissza”; a Róma jelentése folyó lehetett.

Élete Róma előtt

Mielőtt még megszülettek, Romulus és Remus nagyapja, Numitor és annak fivére, Amulius apjuk halála után megszerezték Alba Longa trónját. Numitor az elsőszülött jogán uralkodott, Amulius pedig a kincseket kapta meg, köztük azt az aranyat, amit Aeneas Trójából hozott. Mivel Amuliusé volt a vagyon, hatalma is erősebb volt, és letaszította Numitort a trónról. Viszont tartott attól, hogy Numitor lánya, Rhea Silvia gyermeket szülhet, ezért arra kényszerítette, hogy Vesta-szűz legyen.

Ám egy éjjel Mars, a háború istene eljött Rheához Vesta templomában. A lány nagyon szép és erős fiúikreket szült, akiket később Romulusnak és Remusnak neveztek el. Amulius dühében börtönbe záratta Rheát, az ikreket pedig sorsukra akarta hagyni. Szolgája felajánlotta, hogy megöli a két csecsemőt. A két gyermeket egy kosárba tette és a Tiberis partján hagyta. A folyó megáradt, és elsodorta a kosarat.

Az ikreket Tiberinus, a folyók istene mentette meg, és a Palatinus-dombon tette le kosarukat. Itt a két gyermeket egy nőstény farkas (latinul: lupa; így hívták a prostituáltakat is, ezért vannak, akik szerint ez arra utal, hogy egy asszony nevelte őket) nevelte egy fügefa alatt, és egy harkály táplálta őket; ezek Mars isten szent állatai. Romulust és Remust később Faustulus, Amulius egyik juhásza találta meg, és hazavitte őket. Faustulus és felesége, Acca Larentia sajátjukként nevelte az ikreket.

Ahogy növekedtek, egyre nyilvánvalóbbá vált nemesi származásuk. Mire felnőttek, férfiasak, bátrak, határozottak, merészek lettek. Kettejük közül Romulus bizonyult bölcsebbnek és ravaszabbnak; a szomszédokkal a legelőkről és a vadászatról folytatott beszélgetései során kiderült, hogy jobban szeret uralkodni, mint engedelmeskedni. Emiatt a velük egyenlő emberek és a szegények kedvelték őket, de a király hivatalnokait és bíráit semmibe vették, és nem törődtek ennek következményeivel. A nemesek életét élték, úgy szórakoztak, ahogy ők, de ennek ellenére nem voltak dologkerülők. Rendszeresen végeztek testgyakorlást és vadásztak, megvédték a földet a rablóktól, elfogták a tolvajokat, és bosszút álltak a gonosztevőkön. Ezek után Latium minden lakosa megismerte a nevüket.

Romulus és Remus tizennyolcadik születésnapján vita kezdődött Numitor és Amulius pásztorai között. Numitor néhány embere marhát lopott Amulius csordájából, mire Amulius emberei elégtételt követeltek. Romulus és Remus összehívta a pásztorokat, a tetteseket megölték, az ellopott állatokat pedig visszaadták. Numitor bosszúságára saját csapatukba vettek sok szegény embert és Numitor több rabszolgáját, mellyel kivételes bátorságról tettek tanúbizonyságot.

Míg Romulus az isteneknek áldozatot mutatott be, Numitor pásztorai megtámadták Remust és néhány barátját, majd kisebb csata tört ki. Mikor már mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett, a pásztorok foglyulejtették Remust és Numitor elé vitték, hogy az kiszabhassa a büntetést. Numitor nem bántotta Remust, mert félt Amuliustól. Ezért elment öccséhez, hogy elégtételt követeljen, mivel ő volt az idősebb, de a király szolgái inzultálták. Alba Longa lakosai Numitor pártján álltak, szerintük igazságtalanul sértették meg. Rávették Amuliust, hogy adja át Remust Numitornak, és tegyen vele azt, amit jónak lát.

Numa Pompilius

Numa Pompilius volt az ókori Róma második, egyértelműen mitikus uralkodója a római történetírás szerint. Állítólag Kr. e. 715-től 672-ig uralkodott Roma fölött.

Romulus király rejtélyes mennybemenetele után a Populus Romanus Numa Pompiliust választotta királynak. Numa békés uralkodó volt, mélyen vallásos ember, aki egyszer sem háborúzott 41 éves uralkodása alatt.

Tettei

Georges Dumézil elmélete szerint az ősi indoeurópai isteni funkciók közül az uralkodói/papi funkciót tölti be (az elmélet szerint a római istenségeknek nincsenek fontos mítoszaik, így a mitológiai funkciókat a római történetírók a legendás királyokra vezetták át).

Tullus Hostilius

Tullus Hostilius volt az ókori Róma harmadik uralkodója a római történetírás szerint. Léte és tettei történelmileg nem igazolhatóak, szerepe inkább mitikus jellegű.

Numa Pompilius halála után a római nép Tullus Hostiliust választotta királlyá, aki inkább Romulus hódító hagyományait követte, és háborúkat vezetett Alba Longa, Veii és a szabinok ellen. Mindeközben nem tisztelte az isteneket, akik ezért dögvészt bocsátottak Rómára. Mikor Tullus Hostilius imádkozni kezdett Jupiterhez, az egy villámmal agyonsújtotta.

Georges Dumézil elmélete szerint Tullus Hostilius tölti be a katona funkcióját az indoeurópai mitológiában.

Ancus Marcius

Ancus Marcius az ókori Róma negyedik uralkodója, egyben utolsó latin királya volt. Léte és tettei történelmileg nem igazolhatóak, elődeihez hasonlóan inkább mitikus szerepe van.

A harcias Tullus Hostilius halála után a nép Numa Pompilius unokáját, a békés természetű Ancus Marciust ültette Róma trónjára. Ancus Marcius a diplomáciát használta fegyveréül, sok kisebb települést győzött meg, hogy csatlakozzanak Rómához. A csatlakozókból jött létre a plebeiusok társadalmi csoportja a hivatalos római történelemfelfogás szerint.

Dumézil elmélete szerint Ancus Marcius tölti be a termelő indoeurópai mitológiai funkcióját. A módosított Köves-Zulauf/Németh elmélet szerint a római királyok uralkodási idejét grafikonra vetve tökéletes szinusz-görbét kapunk. Az elmélet alapján Anus Marcius a görbe tükröződési középpontja.

Tarquinius Priscus

Tarquinius Priscus volt az ókori Róma első etruszk királya, noha valójában félig korinthoszi görög származású volt. Mivel "félvér" származása miatt Etruriában nem várt rá fényes jövő, így a vegyes népségű Rómába ment. A Rüómába vezető úton egy sasmadár elragadta fejéről a kalapot, majd visszatette. Ezt úgy értelmezték, hogy maga Jupiter főisten tette őt meg királynak.

Tarquinius Priscus idején épült meg a Cloaca Maxima, mely lecsapolta a Róma hét dombját övező mocsarakat, s ezen a területen építették meg később a Forum Romanumot.

Servius Tullius

Servius Tullius a hatodik római király; a hagyomány szerint Kr. e. 578-534. között uralkodott, a Római Királyság élén.

Egy rabnő fia volt, kire Tarquinius Priscus (l. o.) és felesége Tanaquil isteni csodajelek folytán vetették szemöket, s akit utódjukká neveltek (a népetimologia ebből vezeti le a S. nevet). Később Claudius császár egyik beszédében értékesebb történelmi adat fordul elő S.-ra nézve, mely szerint Tarquinius Priscus idején egy Mastarna nevü etruriai ember vezette Rómába honfitársainak telepét, mely a Caelius hegyen ütött tanyát, mig maga S. Rómának királya lett. A későbbi hagyomány előtt S. oly tekintélyes vala, hogy Numa Pompiliuson kivül nincs a királyok sorában hozzá fogható. Nemcsak az istentisztelet rendszerének teljes kifejtése fűződik az ő nevéhez, hanem az adórendszer emléke is, mely egyfelől mint a társadalmi osztályok alapja, másfelől mint az általános hadkötelezettség egy nemének kulcsa, sok száz éven által S.-féle alkotmány néven volt ismeretes. A S.-féle alkotmány, hasonlóan a Solonéhoz, timokratikus volt, vagyis a legvagyonosabbak tartották a hatalmat kezükben. Ugyanezen beosztás volt a hadszervezet alapja is. A hagyomány lassankint az egész közjogot S.-ra vezette vissza, egyúttal pedig halálát is ugy irja le, hogy rokonszenves legyen. Állítólag S. két leányát Rarquinius Priscus fiai Lucius és Aruns vették feleségül, ezek közül Aruns neje Tullia sógorával Luciussal szőtt bűnös viszonyt, mire előbb mindketten megmérgezték házastársaikat, majd új házasságra lépévn, a patriciusok egy töredékével fellázadtak S. ellen és őt is megölték. Mi több, Tullia atyjának az utcán heverő holttestén keresztül kocsikázott, amiért azt a helyet Vicus Scelebratusnak nevezték.

Tarquinius Superbus

Lucius Tarquinius Superbus (*?; † ~ Kr. e. 495) volt az ókori Római Királyság utolsó legendás királya. Folyamatosan háborúkat vezetett Itália népei ellen, népét pedig a terror eszközeivel tartotta kordában. Mikor engedte, hogy fia megerőszakolja Lucretiát, egy tisztes római asszonyt, Lucretia férje, Taruinius Collatius és társa, Lucius Iunius Brutus elűzték a királyt és fiát.