CHURCHILL, Sir Winston Leonard Spencer (1874-1965)
Brit politikus, miniszter, miniszterelnök. Katonai akadémiát végzett Sandhurst-ben. A lovasságnál szolgált, majd 1899-ben távozott a hadseregbõl. A második búr háború idején haditudósító. 1900-ban konzervatív színekben bekerül az alsóházba, de 1904-ben átül a liberálisokhoz. 1908-tól 1910-ig kereskedelmi, 1910-11-ben belügyminiszter. 1911-tõl az admiralitás elsõ lordja. E minõségében aktívan készíti a flottát a háborúra, sõt, 1914-ben még a hadüzenet elõtt riadóztatja azt, jelentõs stratégiai elõnyt biztosítva a haditengerészetnek. A Dardanellák elleni sikertelen akció után lemondott. Ezután egy ideig a fronton szolgált, majd 1917-19-ben hadianyag-ellátási miniszter. A háború után is különbözõ miniszteri posztokat töltött be. Miután 1922-ben elvesztette mandátumát, rövidesen visszatért a konzervatív pártba. 1924-tõl újra képviselõ.
VIVIANI, René (1863-1925)
Francia politikus, miniszterelnök. 1893-tól képviselõ, egészen 1902-ig. 1906-ban újra mandátumot szerez, Clemenceau, késõbb Briand kormányának tagjaként õ az elsõ francia munkaügyi miniszter, ezen tisztségét 1910-ig tölti be. 1913-14-ben kultuszminiszter, 1914 júniusától miniszterelnök és külügyminiszter. A német támadást követõen utóbbi címérõl lemond, majd rövidesen nemzeti egységkormányt alakít. 1915. oktober 29-én a sok kritika hatására benyújtja lemondását. Közvetlenül ezután igazságügy-miniszter lesz egészen 1917 szeptemberéig. 1922-ig politizál, ekkor betegsége miatt visszavonul.
BRIAND, Aristide (1862-1932)
Francia politikus. Összesen 11-szer volt miniszterelnök, 26-szor különbözõ tárcák minisztere. Jogot tanult, rövid ideig ügyvédként és újságíróként dolgozott, majd politikai pályára lépett. 1902-tõl haláláig a képviselõház tagja. Jelentõs szerepe volt az egyház és az állam szétválsztásának kidolgozásában és végrehajtásában. 1915. október 29-tõl Viviani utóda a kormányfõi poszton, egyúttal külügyminiszter is. A balkáni hadjárat kudarca miatt 1917 márciusában távozott posztjáról, és kissé a politikai életbõl is visszavonult. Lelkes támogatója volt a Népszövetségnek. 1925-ben a locarnói egyezmény, 1928-ban a Briand-Kellogg paktum megkötésében játszott meghatározó szerepet. 1926-ban Gustav Stresemann-nal megosztva Nobel-békedíjat kapott. 1930-ban síkraszállt az egységes Európa elve mellett. 1932-ben sikertelenül indult az elnökválasztáson. Ezután visszavonult, majd hamarosan elhunyt.
GALLIENI, Joseph Simon (1849-1916)
Francia tábornok. Karrierjét a gyarmati hadseregben kezdte. A francia-porosz háború után elfoglalta Felsõ-Nigert, majd Szenegálban teljesített szolgálatot. 1896 és 1905 között Madagaszkár katonai kormányzója volt. 1913-ban nyugalomba vonult, de a háború kitörésekor visszahívták az aktív szolgálatba, és kinevezték Párizs katonai parancsnokává. Jelentõs szerepe volt abban, hogy a védõk megállították a fõváros felé törõ von Kluck vezette német sereget. 1915 októberétõl hadügyminiszter volt, de szervezete nem bírta a túlfeszített munkát. 1916 márciusában benyújtotta lemondását, és rövidesen elhunyt. Halála után, 1921-ben marsallá nevezték ki.
BRUSZILOV, Alekszej Alekszejevics (1853-1926)
Orosz tábornok. Elõször az 1877-78-as orosz-török háborúban hívta fel magára a figyelmet. 1914-ben a 8. hadsereg parancsnoka, 1916-ban fõparancsnok a délnyugati fronton. E minõségében nagyszabású offenzívát tervezett és hajtott végre Galíciában és Bukovinában az osztrák-magyar illetve a német vonalak ellen. Ez volt az elsõ világháború egyetlen sikeres nagy orosz támadása. A bolsevik forradalom után csatlakozott a Vörös Hadsereghez (1920), a lovasság fõfelügyelõje volt 1923-24-ben, de mivel csak adminisztratív munkát látott el, és parancsnoki feladatot nem kapott, visszavonult.
KITCHENER, Horatio Herbert, Lord (1850-1916)
Brit marsall. 1870-ben önkéntesként harcolt a franciák oldalán a poroszok elleni háborúban. Késõbb Egyiptomban szolgált, 1892 és 1900 között több hadjáratban is részt vett. 1900-ban a búr háború miatt Dél-Afrikába küldték vezérkari fõnöknek. Késõbb Indiában is ugyanezt a tisztséget töltötte be. 1909 és 1910 között a gyarmatokon lévõ csapatokat ellenõrízte, majd visszatért Egyiptomba, ahol a háború kitöréséig kormányzó volt. A hadüzenet után átvette a hadügyminiszteri tisztséget. Igen ellentmondásos volt ebbéli tevékenysége, hiszen korrektül vezette a hadügyeket, de összeférhetetlen embernek bizonyult, barátai nem voltak, és kevesekkel tudott hatékonyan együttmûködni. Jelentõs eredményeket ért el az önkéntesek toborzása terén. 1916-ban, útban Oroszországba, az õt szállító HMS Hampshire hadihajó aknára futott, és elsüllyedt. Az áldozatok között volt Kitchener is.
LLOYD GEORGE, David, Lord (1863-1945)
Walesi származású brit politikus, miniszterelnök. Jogot végzett, majd 1890-ben politikusi pályára lépett. 1905-tõl különbözõ tárcák élén miniszter, pénzügyminisztersége idején erõteljes csatározásokat kellett vívnia azért, hogy a késõbb fegyverkezésre és a társadalombiztosítás reformjára fordítandó pénzt elõteremtse. A háború kitörésekor hadianyag-gyártási miniszter lett, és nagyszerû munkát végzett. Kitchener halálakor õ kapta meg a hadügyi tárcát, de az irányítást jórészt Robertson vezérkari fõnök gyakorolta. Asquith lemondása után õ lett a miniszterelnök (1916-1922). Háborús kabinetet állított fel, és jó érzékkel irányítota a politikai és gazdasági ügyeket. Katonai kérdésekben viszont sokszor összetûzésbe keveredett Robertson-nal és Haig-gel, és ez 1918 tavaszán majdnem tragédiához vezetett. A háborút lezáró béketárgyaláson Clemenceau és Wilson között "lavírozva" középutas politikát képviselt. 1921-ben politikai útra terelte az ír kérdés megoldását. 1922-es bukása után fokozatosan kiszorult a politikai életbõl. 1940-ben Churchill meghívta a háborús kabinetbe, de idõs kora és egsézségi állapota miatt visszautasította a részvételt. Életének utolsó évében fõrendi méltóságot kapott.
WILSON, Thomas Woodrow (1856-1924)
Amerikai demokrata politikus, az Egyesült Államok 28. elnöke (1913-1921). Jogot tanult, majd történelmet és jogot tanított többek között a Princeton Egytemen, ahol rektor is volt. 1911-12-ben New Jersey kormányzója. Ezen idõszak alatt reformok sorát vezette be, és népszerûsége is megnõtt. 1912-ben õ nyerte meg a pártja elnökjelöltségéért folytatott küzdelmet és az elnöki cím is az övé lett. Elnökségét is a reformeri tevékenység jellemezte. Külpolitikájában Latin-Amerika felé fordult, az elsõ világháború elején pedig pacifista elveitõl vezéreltetve semlegességi politikát folytatott. Amikor 1917-ben Németország felújította a korlátlan tengeralattjáró-hadviselést, Wilson a demokrácia megvédésére hivatkozva mégis hadat üzent. A háború utáni béketárgyalásokon híres 14 pontját az igazságos békérõl tárgyalási alapnak tekintették a hadviselõ felek, érvényesítésükre mégsem került sor, annak ellenére, hogy személyesen is jelen volt a párizsi tárgyalásokon. Jelentõs szerepe volt a Népszövetség létrehozásában és a Szovjetunió elleni intervencióban. Amikor a Kongresszus sem a békeszerzõdést, sem a Népszövetség alapokmányát nem ratifikálta, elõbb idegösszeroppanást, majd idegbénulást kapott, amelybõl sohasem épült fel. Az 1920-as választásokat a republikánusok nyerték.
ASQUITH, Herbert Henry, Lord (1852-1928)
Brit politkus, miniszterelnök (1908-1916). Jogot végzett, majd ügyvédként dolgozott. Liberális színekben került be az alsóházba 1886-ban, és több mint 30 évig volt ezután képviselõ. 1892-ben belügyminiszter lett, feladatát általános megelégedésre látta el. 1895-tõl ellenzékben politizált, majd 1906-tól pénzügyminiszter volt. 1908-ban Campbell-Bannerman halála után õ lett a miniszterelnök. Nehéz helyzetbe került, hiszen a Lordok Házával és saját pártjának képviselõivel is meg kellett küzdenie reformtörekvéseinek megvalósításáért, ráadásul mindezt az egyre élesedõ angol-német flottaépítési rivalizálás közepette. A háború kitörése elõtt újabb problémák, pl. az ír válság fokozódása okoztak gondot. 1914-ben megpróbálta elodázni a hadbalépést. A késõbbiekben sorra merültek fel a belpolitkai és katonai problémák, egyre fokozódott az elégedetlenség, és a sajtó sem állt az 1915-tõl már kolaíciós kormányt vezetõ miniszterelnök mellé. 1916-végén lemondott, utóda David Lloyd George lett. Ezután már csak mint pártvezér tevékenykedett 1926-ig.
POINCARÉ, Raymond (1860-1934)
Francia politikus, miniszterelnök. 1882-ben ügyvéd lett, 1887-ben beválasztották a képviselõházba. Késõbb többször is miniszter volt, majd a jogi pályán dolgozott. 1912-ben miniszternelök lett. Félt, hogy a kiélezett politikai helyzetben országa elszigetelõdik, ezért szövetséget kötött az oroszokkal, majd az angolokkal is. 1913 januárjában köztársasági elnök lett, átadva a kormányzást Clemenceau-nak. Igyekezett fenntartani országa egységét. 1920-ig volt elnök, ezután is politizált, szorgalmazta a Németországgal szembeni szigorú fellépést. 1922-24 között ismét miniszterelnök (és külügyminiszter), 1923-ban õ küldi a francia csapatokat a Ruhr-vidékre. 1926-tól ismét miniszterelnök, de betegsége miatt 1929-ben lemondott.
II. MIKLÓS (1868-1918)
Orosz cár (1894-1917). Különös jellemû, néha irracionális döntéseket hozó uralkodó volt. Békeszeretete ellentétes volt az orosz nagyhatalmi törekvésekkel. Több háborúba is belekeveredett, az 1905-ös orosz-japán konfliktusban súlyos vereséget szenvedett. Az 1905-ben kirobbant forradalommal megkezdõdött a cári rendszer hanyatlásának utolsó szakasza. Országára nézve a legnagyobb csapást az elsõ világháborúba való belépése okozta. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után két nappal már mozgósította a hadsereget, és rövidesen megtámadta Kelet-Poroszországot, ahol Hindenburg legyõzte seregeit. Ezután fokozatosan felõrölte katonáinak erejét a hosszú háború, és Miklós nem látta meg a békekötés szükségességét. Az 1917 forradalmi mozgalmait sem értette meg. 1917-ben lemondott, 1918-ban a bolsevisták családjával együtt meggyilkolták.
LENIN, Vlagyimir Iljics (1870-1924)
Eredeti nevén Uljanov. Szovjet-orosz politikus, az 1917-es októberi forradalom szellemi elõkészítõje és egyik vezére, a szovjet állam létrehozója és vezetõje, a kommunizmus ideológiájának kidolgozója. Fiatal korában ismerkedett meg Marx mûveivel, és forradalmárokkal is kapcsolatba került. A jogi egyetemet magánúton végezte el, ügyvéd lett, de nézetei miatt börtönbe került, és számûzték. Késõbb külföldre emigrált, ahol jelentõs erõfeszítéseket tett egy "új típusú párt" megalapításának érdekében. Az 1905-ös forradalom hírére hatzatért, de azután ismét emigrációba kényszerült. A világháború kitörésekor azt hangoztatta, hogy a munkásosztálynak a háborúból a polgárháborúba való átmenetet kell elérnie. II. Miklós bukása után társaival hazasietett, és fokozatosan vezetõ szerepre tett szert. El tudta fogadtatni a forradalom szükségességét, és élére állt a mozgalomnak. A forradalom gyõzelme után úgy látta, hogy a hatalom megtartása érdekében mindenképpen békét kell kötni a központi hatalmakkal. 1918-ban megalázó feltételekkel írták alá az erre vonatkozó megállapodást. Még ez évben merényletet követtek el ellene. Rövidesen polgárháborúba sodródott Oroszország, a bolsevikok nagy nehézségek árán tudták megszilárdítani hatalmukat, és ennek érdekében a terror alkalmazásától sem riadtak vissza. Lenin új gazdaságpoltikát (NEP) vezetett be, megpróbálta a pártot és annak politikáját saját elképzelései szerint alakítani, de egyre romló egészségi állapota miatt sem volt erre képes. Utolsó erõfeszítéseivel meg akarta akadályozni az egyszemélyi vezetés kialakítását és Sztálin hatalomra kerülését, de kudarcot vallott.
PÉTAIN, Henri Philippe Omer (1856-1951)
Francia marsall. Katonai iskolái elvégzése után gyalogsági tisztként szolgált. A háború kitörésekor még csak ezredes, ám rendkívüli karriert futott be, hiszen 1918 novemberében megkapta a marsallbotot. Elsõ nagyobb sikerét 1915 májusában aratta a második artoisi csatában. 1916 februárjában Verdun védelmére rendelték. Véres ütközetek sorában elszántan védelmezte a várost és erõdjeit, és nemzeti hõssé vált. 1917 májusában Nivelle utódaként a nyugati front francia erõinek fõparancsnoka lett. A következõ év tavaszán egyre több ellentéte támadt a britekkel. Õk kérték Foch-tól menesztését.
FOCH, Ferdinand (1851-1929)
Francia marsall. 1873-ban lett tüzértiszt. 1885-ben hallgatója, 1895 és 1900 között oktatója a katonai akadémiának, melynek 1903-ban parancsnoka is lett. Rendkívüli elméleti tudással rendelkezett, több kiváló katonai témájú tanulmány szerzõje volt. 1914-ig nem szagolt puskaport, a háborúban viszont bebizonyította, hogy parancsnoknak is van olyan kiváló, mint elméleti szakembernek. Legfõbb erényének az bizonyult, hogy rendkívül rugalmas volt, könnyen szembe tudott nézni az új helyzetekkel, kihívásokkal. Kezdetben hadtestparancsnok volt, és ebbéli minõségében nagyon jó benyomást keltett Joffre szemében. 1914 szeptemberében a marnei csatában a 9. hadsereg parancsnokságát bízták rá, késõbb koordinálta a belga-brit-francia erõk tevékenységét, majd 1915-ben az északi hadseregcsoportot irányította. 1916-ban hátrányosan érintette karrierjét a Somme-nál elszenvedett kudarc. Amikor 1918-ban megindultak a nagy német támadások, elõbb a nyugati fronton, majd általánosan is az összes szövetséges erõk fõparancsnoka lett, döntõ érdemeket szerezve a gyõzelemben. Nemcsak hazájában, de Nagy-Britanniában és Lengyelországban is marsallbotot kapott.
KERENSZKIJ, Alekszandr Fjodorovics (1881-1970)
Orosz politikus, miniszterelnök. Jogot végzett, ügyvédként praktizált. 1912-tõl az Állami Duma tagja. 1917-ben a februári forradalom után az Ideiglenes Kormányban elõbb igazságügyminiszter, késõbb a hadügyi tárca élére kerül. Megpróbálta támadásra bírni az orosz hadsereget, de a fárat, morálisan megrendült sereg által indított ún. Kerenszkij- offenzíva teljes kudarccal végzõdött. 1917 augusztusától miniszterelnök. Szeptemberben meghiúsítja Kornyilov tábornok puccskísérletét, és utána átveszi a hadsereg irányítását is. A bolsevikok hatalomra kerülése után a frontra megy, de nem tud kellõ számú katonát toborozni a kormány hatalmának helyreállításához.Rövid bujkálás után 1918-ban Nyugat-Európába menekül, 1940-ben pedig az USA-ba távozik, ott is hal meg 1970-ben.
KORNYILOV, Lavr Georgijevics (1870-1918)
Orosz tábornok. Hírszerzõként teljesített szolgálatot az orosz-japán háborúban, majd pekingi attasé volt. Az elsõ világháborúban kezdetben hadosztályparancsnok volt Bruszilov alatt. 1915 márciusában a Monarchia seregeinek fogságába esett, de 1916-ban megszökött, és újra frontszolgálatra osztották be. 1917 februárjában a petrográdi katonai körzet parancsnoka lett, de népszerûtlensége okán rövidesen lemondott, és visszatért a harctérre. Nyáron Kerenszkij a hadsereg fõparancsnokává nevezte ki, de nem tudtak együttmûködni, és Kornyilov puccsot kísérelt meg a kormány ellen. Kerenszkij leváltotta, a tábornok börtönbe került. Újra sikerült megszöknie, és a bolsevikok uralomra kerülése után a doni hadsereg élén harcolt a vörösök ellen, ám 1918 áprilisában elesett. A bolsevikok elégették holttestét.
CLEMENCEAU, Georges Benjamin (1841-1929)
Francia politikus, miniszterelnök. Eredetileg orvos volt, de hamar elkezdett politizálni, és mint újságíró-szerkesztõ is jelentõs befolyással rendelkezett. Ezt bizonyítja az is, hogy több kormány bukása vezethetõ vissza a lapjaiban megjelent egy-egy publikációra. Ezért, és állhatatos politizálásért kapta a "Tigris" gúnynevet. Alapvetõen meghatározta politikáját a németekkel szemben való fellépés. Ellenezte az 1871-es békeszerzõdést, támogatta a revansista irányzatokat. 1906-ban belügyminiszter, majd miniszterlenök is, egészen 1909-ig, erre az idõszakra a britekkel való szövetség szorosabbra fûzése jellemzõ. Késõbb a szenátusban a fegyverkezés fokozását sürgette. 1914-tõl belügyminiszter, 1917 novemberétõl ismét miniszterelnök. Mozgósította az ország minden tartalékát, sikerült keresztülvinnie Foch fõparancsnokká való kinevezését, ezáltal a hadmûveletek összehangolását. A háborút lezáró béketárgyalásokon Németország minél jelentõsebb meggyengítését akarta keresztülvinni, de nem valósult meg minden elképzelése. Közép-Európában viszont erõs francia befolyást sikerült kialakítania a trianoni békeszerzõdés keretein belül. 1920-ban vereséget szenvedett az elnökválasztáson. Lemondott miniszterelnöki posztjáról is. és visszavonult a politikától.
ROBERTSON, Sir William Robert (1860-1933)
Brit marsall. Katonai pályafutását 1877-ben közlegényként kezdte. Szolgált Indiában, majd a vezérkari akadémia elvégzését követõen rövid minisztériumi beosztás után Dél-Afrikába került, ahol a hírszerzésnél dolgozott. 1901 és 1907 között a hadügyminisztériumban dolgozott, majd 3 évet a vezérkarnál töltött el. Ezután a vezérkari akadémia vezetõje, majd a minisztériumban a kiképzés felelõse lett. Az 1914-es mozgósítás után a brit expedíciós erõk szállásmestereévé nevezték ki, majd 1915 januárjában French vezérkari fõnöke lett. Decemberben visszarendelték Angliába, ahol a vezérkar fõnökeként dolgozott tovább, jelentõs változtatásokat eszközölve a hatékonyabb hadviselés érdekében. Fõ elve az volt, hogy a nyugati front az elsõdleges hadszíntér, és a franciaországi támadó fellépés a legfontosabb. A hadseregszervezés terén végzett tevékenységének eredménye éppen akkor mutatkozott meg leginkább, miután 1918 februárjában leváltották, és kelet-angliai parancsnokká nevezték ki. 3 hónappal késõbb õ lett az angliai erõk fõparancsnoka. A háború után 1919-20-ban a Rajnánál állomásozó brit erõk fõparancsnoka volt.
FRENCH, John Denton Pinkstone (1852-1925)
Brit tábornok. Karrierjét a haditengerészetnél kezdte, a szárazföldi hadviseléssel csak a harmincas éveiben ismerkedett meg. Tehetséges tisztnek bizonyult, a vezérkarnál átdolgozta a lovassági szabályzatot, majd a búr háborúban igazolta rátermettségét. Visszakerülvén Angliába, részt vett a haderõ reformjának kidolgozásában, és birodalmi vezérkari fõnök lett. Az elsõ világháború elején kinevezték az expedíciós erõk fõparancsnokává. Ebben a minõségében sok támadásnak volt kitéve, az is igaz, hogy ezeknek csak egy része volt jogtalan: fõparancsnoknak már nem volt igazán tehetséges. Legfõbb kritikusa egyik alárendeltje, Haig volt, aki 1915 decemberében átvette helyét az expedíciós csapatok élén. French ezután Angilában, majd Írországban szolgált 1921-ig.
HAIG, Sir Douglas (1861-1928)
Brit tábornagy. A sandhursti katonai akadémia elvégzését követõen a 7. huszárezred tagja lett. Felesége a királyné udvarhölgye volt, Haig a kevésbé befolyásos udvari körökbe tartozott. Ennek ellenére "felsõbb segítség" kellet neki, hogy bejuthasson a vezérkari fõiskolára. Megfordult Dél-Afrikában a búr háború során, majd Indiában is szolgált. hazatérése után a hadügyminiszter tanácsadójaként is mûködött. 1914-ben Franciaországba ment, ahol az I. hadtest, a késõbbi I. hadsereg vezetõje lett. Bírálta French teljesítményét, ami végül azt eredményezte, hogy õ lépett a helyébe, és a háború végéig a brit expedíciós erõk parancsnoka lett. Személye máig viták tárgya: rideg, a katonáival keveset törõdõ parancsnok volt, nem nyújtott kiugró teljesítményt, de megbízhatóan, egyenletesen teljesített, és a világháború legtöbb tábornokával szemben nagyobb hajlandóságot mutatott az újítások bevezetése iránt. A háború után visszavonult a katonai pályától. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
