FERENC FERDINÁND (1863-1914)

Osztrák és magyar trónörökös. Rudolf halálát követõen, 1896-ban lett a trón várományosa. markáns, önálló, célratörõ politikát folytatott, melynek egyik sarokköve volt a magyar befolyás csökkentése. A dualista Monarchia helyett (a magyar szerepet csökkentendõ) trialista államot képzelt el a délszláv területek autonómiájának létrehozásával. Külpolitikájában agresszív, militarista irányvonalat képviselt. 1914. június 28-án egy hadgyakorlaton vett részt Szarajevóban, amikor Gavrilo Princip szerb nacionalista diák feleségével együtt meggyilkolta. A merénylet ürügyet szolgáltatott az I. világáháborúvá kiszélesedõ ellenségeskedések megindításához.

HINDENBURG, Paul Ludwig von Beneckendorff und von (1847-1934)

Német tábornok, elnök. Családjában a katonai tradíciók a XIII. századig vezethetõk vissza. A porosz katonatiszt részt vett az 1866-os osztrák-porosz háborúban, majd az 1870-71-es franciákkal vívott csatákban. Késõbb a vezérkarhoz került, de 1911-ben önként visszavonult az aktív szolgálattól. Az elsõ világháború elején visszahívták, és vezérkari fõnökével, Ludendorff tábornokkal együtt megbízták a kelet-poroszországi erõk vezetésével. A hatalmas orosz túlerõvel szemben ragyogó védekezést mutatott be. Ez a gyõzelem nemzeti hõssé tette, és rábízták a keleti front fõparancsnokságát, ahol erõs befolyással rendelkezett az osztrák-magyar csapatok felett is. 1916 augusztusában Falkenhayn utódaként fõparancsnok lett, és Ludendorff-fal együtt kvázi diktátora lett Németországnak, minden erõt a háború folytatására mozgósítva. A nyugati fronton rövid ideig sikerült megmenteni seregét a vereségtõl, de a kapituláció végül elkerülhetetlenné vált. A háború után birtokára vonult, ám 1925-ben, Ebert halála után a weimari köztársaság elnöke lett, mely posztot haláláig betöltötte. Az egyre betegebb, és egyre inkább befolyásolható Hindenburg nem tudott ellenállni a növekvõ náci befolyásnak. Az 1933-ban kancellárrá kinevezett "cseh káplár", Adolf Hitler a tábornok halála után az elnöki funkciót is magáénak tudhatta.

LUDENDORFF, Erich Friedrich Wilhelm (1865-1937)

Német tábornok. 1881-ben lett a hadsereg tagja. 1895-ben, mint Schlieffen és az ifjabb Moltke pártfogoltja került a vezérkarhoz. A háború elején döntõ érdemei voltak Liege elfoglalásában. Ezután a 8. hadsereg vezérkari fõnökévé nevezték ki. Innentõl kezdve szoros kapcsolat alakult ki közte és felettese, Hindenburg között. Elõbb keleten, majd nyugaton harcoltak együtt, és miután fõnöke a hadsereg élén Falkenhayn utódja lett, õ maga a hadsereg fõszállásmesterévé lépett elõ. Egyre erõsödõ katonai és politikai befolyással rendelkeztek, gyakorlatilag õk irányították Németországot. 1918-ban, annak ellenére, hogy látta a harc értelmetlenségét, képtelen volt elfogadni a megadást, ezért októberben leváltották. A háború után egyre inkább a szélsõjobboldali politizálás felé fordult, 1923-ban Adolf Hitler társaságában vezetõ alakja volt a müncheni "sörpuccs"-nak. A késõbbiekben saját mozgalmat alapított, a nácikkal egyre lazább kapcsolatokat ápolt, ám alakja legendássá vált a nemzetiszocialisták szemében, és halála után díszes állami temetést kapott.

FALKENHAYN, Erich von (1861-1922)

Német tábornok. Porosz katonacsaládból származott, és maga is ezt a hivatást választotta. Kiválasztották a tengerészeti akadémia hallgatói közé, majd egy német katonai misszió tagjaként Kínába került, ahol felhívta magára a császár figyelmét is. 1911-ben hadtestparancsnok, 1913-ban tábornoki kinevezésével egyidejûleg hadügyminiszter is. 1914-tõl Moltke utódaként a vezérkari fõnök tisztét is betöltötte. Sikeresebb volt, mint elõdje, a szakírók szerint egyértelmûen jó döntést hozott, amikor a német erõk zömét a keleti frontra összpontosította. Az 1916 februárjában Verdun-nél elszenvedett vereség viszont az õ számlájára is írható, augusztusban már nem õ a vezérkari fõnök. A háború további idõszakában Romániában, a Kaukázusban és Litvániában hadseregparancsnok.

MOLTKE, Helmuth Johann Ludwig von (1848-1916)

Német tábornok, a "nagy" Helmuth Moltke unokaöccse. A háború kitörésekor már igen rossz egészségi állapotban lévõ Moltke volt a vezérkari fõnök, aki a Schlieffentõl "örökölt" terv szerint képzelte el Franciaország lerohanását. A gyakorlatban kivitelezhetetlen tervhez való ragaszkodása (annak ellenére is, hogy megpróbálta annak néhány hiányosságát pótolni) kudarchoz vezetett, a gyors gyõzelem nem sikerült. Tetézte a kudarcot határozatlansága, gyenge akarata is. A Marne-i vereség után elmozdították posztjáról, utóda Erich von Falkenhayn lett.

SPEE, Maximilian Johannes Maria Hubert von (1861-1914)

Német tengernagy. 1878-ban lépett be a haditengerészetbe. 1887-88-ban kikötõparancsnok. 1908-ban a óceáni (északi-tengeri) parancsnokságon vezérkari fõnök. 1912-ben a távol-keleti erõk parancsnoka. 1914-ben, amikor Japán hadat üzent Németországnak, felhagyott a kínai vizeken való tevékenykedésével, és Dél-Amerika felé vette az irányt. Szeptember 22-én hajóival lövette Tahitit, majd november 1-én gyõzelmet aratott a 4. brit cirkálócsoport felett a chilei Coronel-foknál. November végén el kellett hagynia Chilét, és a Falkland-szigetek felé vette az irányt. Nem tudta, hogy már ott tartózkodik Sturdee altengernagy köteléke, amely rá várt. December 8-án a Falkland-szigeteknél vívott csatában a britek legyõzték a németeket. Spee zászlóshajója, a Scharnhorst is elsüllyedt, s magával vitte teljes legénységét (köztük a tengernagyot is) a hullámsírba.

MACKENSEN, August von (1849-1945)

Német marsall. Katonai szolgálatát 1869-ben kezdte. Önkéntesként harcolt a porosz-francia háborúban. Kiváló parancsnoknak bizonyult, és ezen képességeit hatványozottan mutatta meg az elsõ világháborúban. 1915 tavaszán átvette a közös német-osztrák erõk parancsnokságát Nyugat-Galíciában. Május 2-án indított offenzívája Gorlice és Tarnow között áttörte az orosz védelmet. Elismerésül bekerül azon német tisztek sorába, akik a háború alatt kapták meg tábornagyi kinevezésüket.Ezután több csatát nyert az oroszok ellen, majd meghódította Szerbiát. 1916-17-ben õ vezette Románia megszállását is. A háború után leszerelt.

KÁROLYI Mihály (1875-1955)

Politikus, köztársasági elnök. 1910-tõl parlamenti képviselõ. Eleinte inkább konzervatív politizálást folytatott, majd egyre radikálisabb irányba tolódott el. Támogatta a nagybirtokok felosztását, az általános választójog bevezetését, a nemzetiségi autonómia növelését. Ezen nézetei, valamint békebarát politikája a háború elsõ idõszakában kevés támogatót találtak, de a katonai helyzet súlyosbodásával egyre népszerûbb lett, és 1918. október 31-én miniszterelnök lett. Az önálló Magyarország köztársasági elnökeként (1919. január 11-tõl) remélte, hogy Wilson feltételeibõl kiindulva kedvezõ békét érhet el, de reményei nem igazolódtak. Az egyre fokozódó területi követelések hatására március 20-án lemondott. A kommunista uralom ideje alatt házi õrízetben tartották. 1919 nyarán külföldre menekült, és egyre közelebb került a baloldali szocialistákhoz. 1946-ban hazatért, majd 1947-tõl párizsi nagykövetként dolgozott. Rajk László 1949-es letartóztatásának hatására lemondott, és élete hátralévõ részét emigrációban töltötte.

SCHEER, Reinhard Karl Friedrich (1863-1928)

Német tengernagy. 1910-ben a nyílttengeri flotta vezérkari fõnöke lett. 1913-ban egy hadihajó egység parancsnokságát vette át. A háború kitörését követõen az Anglia elleni tengeralattjáró hadviselést szorgalmazta, és annak egyik fõ startégájává lépett elõ. 1916 elején átvette a flotta fõparancsnokságát. Azonnali döntést akart kicsikarni az angol flottával szemben, ennek eredménye volt a jütlandi (skagerraki) ütközet, a világháború egyetlen nagyobb erõket megmozgató tengeri összecsapása. A Jellicoe vezette brit flotta számbeli fölényét mesterien ellensúlyozta, és jóval nagyobb veszteséget okozot, mint a sajátja volt, de a kezdeményezés a tengereken a britek kezében maradt. 1917-ben egyik kezdeményezõje volt a korlátlan tengeralattjáró-háború ismételt bevezetésének. A britek késve bár, de bevezették a konvojrendszert, ezzel tompítva az U-bootok támadásait. Scheer 1918 augusztusában a haditengerészet vezérkari fõnöke lett, de 5 hónapi szolgálat után nyugállományba vonult.

TIRPITZ, Alfred von (1849-1930)

Német tengernagy. Az elsõk között, 1865-ben lépett be a porosz haditengerészetbe. Döntõ szerepe volt abban, hogy az addig csak partvédelmi feladatokat ellátó flotta a világ második nyílttengeri hajóhadává fejlõdött. Munkáját megkönnyítette, hogy igen jó kapcsolatokat ápolt II. Vilmos császárral. 1892-tõl vezérkari fõnök, 1898-tól tengerészeti miniszter. 1911-ben elsõként õ kapta meg a Grossadmiral címet. A világháború során egyik fõ szorgalmazója volt a korlátlan tengeralattjáró-hadviselésnek, és irányította is azt. Mivel az uralkodóval való viszony megromlott, 1916-ban lemondott és visszavonult.

I. FERENC JÓZSEF (1830-1916)

Osztrák császár és magyar király. Császárként 1848-ban lépett a trónra, és mindjárt uralkodása kezdetén a magyar szabadságharc leverésének nehéz feladatával kellett szembesülnie. Kezdeti politikáját merev, abszolutista államirányítás jellemezte, melyhez a német nyelvû területek feletti irányítás megszerzésének szándéka társult. Az 1859-ben Solferinónál elszenvedett vereség után mérséklõdni kezedett az abszolutista irányítás, az 1866-ban Poroszországtól elszenvedett vereség következtében le kellett mondania nagy álmáról, a németség feletti vezetõ szereprõl. Az 1867-es kiegyezés nyomán dualista államszerkezetûvé vált a Monarchia. Ebben az évben magyar királlyá is koronázták. A késõbbiek során mereven elzárkózott a további engedmények adásától mind a magyarok, mind más népek részére (bár más kérdésekben gyakran engedékenyebbnek bizonyult), és külpolitikájában a Balkán felé fordult. Mivel hódítási törekvései ellentétesek voltak Oroszország érdekeivel, elõbb Németországgal szövetkezett (1879), majd csatlakozott Olaszország is (1882). Ezen hatalmi törekvések és érdekellentétek vezettek fokozatosan a világháború kitöréséhez, melynek indoka a trónörökös, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása volt. Halála után unokaöccsének fia, Károly került a trónra.

IV. (I.) KÁROLY (1887-1922)

Magyarország és Csehország királya, I. Károly néven osztrák császár. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után lett a trón várományosa, melyre Ferenc József halála után, 1916-ban lépett. Mivel 1917 elején már reménytelen helyzetbe kerültek a központi hatalmak, többszöri kísérletet tett az antanttal való különbéke megkötésére, sõt, a német kormányt is igyekezett meggyõzni a kompromisszumos megoldásra. Belpolitikáját az erõsödõ autonómiatörekvések támogatása jellemezte. 1918 novemberében elõbb az osztrák, majd a magyar ügyekben való minden részvételérõl volt kénytelen lemondani, s miután mindkét országban kikiáltották a köztársaságot, Svájcba költözött. 1921-ben kétszer is kísérletet tett a magyar trón visszaszerzésére, a második alkalommal fegyveres összetûzésekre is sor került. Károlyt õrízetbe vették, majd az antatnt számûzte Madeirára, ahol röviddel késõbb elhunyt.

TISZA István (1861-1918)

Politikus, miniszterelnök. 1886-tól képviselõ, a Szabadelvû Párt színeiben. 1903 és 1905 között miniszterlenök és belügyminiszter. Letörte az ellenzék obstrukciós kísérleteit, majd keresztülvitte a házszabályt módosító elképzeléseit, de ez a pártján belüli ellentétek kiélezõdéséhez, végsõ soron bukásához vezetett. 1906-ban feloszlatta pártját, és visszavonult a politizálástól. 1910-ben létrehozta a Nemzeti Munkapártot, mely megnyerte a választásokat. 1912 és 1913 között a Ház elnöke. Több olyan törvényjavaslatot sikerült megszavaztatnia, mely a hadügyi és védelmi kérdéseket szabályozta. 1913-tól újra miniszterelnök. Ellenezte a háborút, de annak kitörése után minden erõforrást mozgósított, és feltétlen hûséggel viseltetet a németek iránt. Elvetette IV. Károly reformjavaslatait, és ez az ellentét, valamint a belsõ elégedetlenség vezetett 1917-es lemondásához. Az õszirózsás forradalom idején egyenruhába öltözött egyének meggyilkolták.

ESTERHÁZY Móric (1881-1960)

Politikus, miniszterelnök. Jogot végzett Budapesten és Oxfordban. 1906 és 1918 között képviselõ. A háború elején huszár fõhadnagy a szerb és az orosz fronton. 1917. június 15-én, Tisza István bukása után miniszterelnök. Megpróbált IV. Károly kívánságainak megfelelõen politizálni, de mivel fõ programpontját, a választójogi reformot sem tudta keresztülvinni, augusztus 20-án lemondott. Késõbb Wekerle kormányában tárca nélküli miniszter. 1918 és 1931 között nem politizált, 1931-1944 között ismét parlamenti képviselõ, Kállay Miklós híve. 1944-ben a nyilasok deportálták, 1951-ben a kommunisták kitelepítették. 1956-ban külföldre távozott, Bécsben hunyt el.

BETHMANN HOLLWEG, Theobald Theodor Friedrich Alfred von (1856-1921)

Német politikus, 1909 és 1917 között kancellár. Jogot végzett, késõbb politikusi pályára lépett. 1905-tõl Pororszország, két évvel késõbb a birodalom belügyminisztere lett. 1909-tõl kancellár. Politikai döntéseit nagyban meghatározta a hadsereg befolyása, mely sokszor személyes érzésein és véleményén is felülkerekedett. Többször sikerült komoly nemzetközi konfliktusokat elhárítania, legnagyobb külpolitikai sikerének a Balkán-háború eszkalálódásának megakadályozását tartják. Kevésbé volt erélyes 1914-ben. Mivel a Monarchia és Szerbia között kialakult válságba nem avatkozott bele, sokan felvetik a felelõsségét az elsõ világháború kitörésével kapcsolatban. Késõbb többször meghajolt a háborút folytatni kívánók akarata elõtt, de 1916-ban ellenezte a korlátlan tengeralattjáró-háborút, mivel látta, hogy az USA beavatkozása döntõen megváltoztatná az erõviszonyokat. 1917-ben egyre élesebb ellentétei támadtak a katonai körökkel, és ennek következtében júliusban lemondott.

WEKERLE Sándor (1848-1921)

Politikus, miniszterelnök. Pályája kezdetén pénzügyi tisztviselõ, több tisztség ellátása után pénzügyminiszter. 1892-tõl 1895-ig Magyarország elsõ polgári származású miniszterlenöke. Ebben az idõszakban valutareformot visz véghez, valamint liberális egyházpolitikai törvényeket fogadtat el. 1906 és 1910 között újra miniszterelnök, e minõségében a nagytõkések, a vezetõ iparosok érdekeit próbálja meg érvényre juttatni a dualista államot érintõ reformok meghozatala során. 1917 szeptemberében az alig két hónapig kormányzó Esterházy Mórictól újra átveszi a miniszterelnökséget. Erre az idõszakra esett a választójogi reform vitája, valamint a háborús válság legsúlyosabb idõszaka. Németbarát politikusként a háború folytatását támogatta. A vereség az õ bukását is eredményezte. A kommunista diktatúra idején letartóztatták. Késõbb már nem vállalt aktív politikai szerepet.

MAX VON BADEN (1867-1929)

(Más néven Maximilian vagy Miksa, Baden hercege.) Német kancellár. A humánus államférfiként közismert Max von Baden az első világháború kezdetétől sokat tett mindkét fél hadifogságba esett katonái érdekében, elsősorban az életkörülmények javításáért dolgozott sokat. 1918 októberében Németország kancellárja lett, egyben porosz miniszterlenök is. Létrehozta az immár nemcsak papíron, hanem müködésében is "igazi" parlamentáris rendszert. Nagy szerepe volt a fegyverszüneti tárgyalások megkezdésében és Ludendorff menesztésében. A fenyegető kommunista forradalomra hivatkozva felszólította az uralkodót, hogy mondjon le, de miután II. Vilmos sokáig hezitált, Max von Baden maga jelentette be a császár távozását, egyben saját lemondását is. Ezt követően már nem vett részt a nagypolitika eseményeiben.

II. VILMOS (1859-1941)

Német császár (1888-1918). A széles érdeklõdési körrel rendelkezõ uralkodó szívesen foglalkozott a mûvészetekkel, de élénken érdeklõdött gazdasági és katonai kérdések iránt is. Nagy szerepe volt a német fegyverkezésben, különösen a Tirpitz irányította flottaprogram érdekelte. Erõs akaratú lévén meghatározó akart lenni a külpolitika irányításában is, de heves természete és meggondolatlan kijelentései számtalan konfliktust eredményeztek. Uralkodásának elején összetûzött Bismarck-kal, és 1890-ben menesztette. Bethmann-Hollweg 1909-es kancellári kinevezéséig személyes kormányzást gyakorolt. Sok más meggondolatlan lépése mellett a leginkább szemére vetett hibája az volt, amikor 1914-ben az orosz mozgosításra válaszul mozgósította a német hadsereget, majd belépett a háborúba. Sokan õt teszik felelõssé a világháború kirobbanásáért. Az összeomlás idején a fõhadiszálláson tartózkodott, majd a németországi forradalom hírére lemondott trónjáról, és Hollandiába menekült. Idõs korában többször is kifejezte hazatérési szándékát, de azt mindig elutasították.