Esztergom története

Az őskortól a városalapításig (972)

Esztergom területe már a prehisztorikus időkben lakott hely volt. A Várhegyen és környékén 18-20 ezer éves településnyomokat tártak fel. Ettől az időtől kezdve a terület folyamatosan lakott hely. Időszámításunk kezdetén az itt élő keltákat a rómaiak hódították meg, akik a Duna-szakasz legsűrűbb láncolatát ezen a vidéken építették ki. 10-20 kilométerenként erődítményeket építettek, amikben jelentős számú katona állomásozott. A Várhegy keleti oldalán a kvádok ellen Solva néven castrumot építettek egy virágzó várossal, katonai táborral, dunai átkelőhellyel. Solva lakóinak 121-ben Hadrianus császár római polgárjogot is adományozott, és itt írta a 2. század jelentős filozófusa, Marcus Aurelius császár az Elmélkedések 12. kötetét.

Az 5. század elején hanyatlásnak indult Pannónia és vele Esztergom környéke is. Ezután előbb a hunok (410 környékén), illetve az avarok (568-ban) telepedtek le a területen, amiről sok lelet tanúskodik. Egészen a 9. századig nem történt a területen kőből való építkezés.

Gézától a magyar állam megszilárdulásáig

A magyarok 900-ban már elfoglalták a területet. Esztergom környékét a Tarján és Kürt-Gyarmat törzs szállta meg. A 960-as években Géza fejedelem új, állandó székhelyének Esztergomot választotta meg. E helyen, ahol a „Duna sok vidék gazdagságát hordja össze” építette fel a korábbi római erőd alapjaira hegyi kővárát, hozzá a lakótornyot, István vértanú templomát 972-ben. A vár alatt létesült az az iparos- és kereskedőtelep, amely egyben a Duna hajóforgalmának vámolóhelyéül is szolgált. A középkorban a város lakossága elérte a tízezer főt, ami az európai nagyvárosok közé emelte a királyi és érseki székhelyet. Géza az Esztergomot metsző észak-déli útról kiindulva hajtotta uralma alá a nyugati és keleti országrészeket is. Itt született a város 972-es megalapítása után 975 körül Vajk, azaz Szent István király, akit itt keresztelték meg. Bár hercegi székét Nyitrán tartotta, apja halála után Esztergomba hívatta össze a főembereket és a vitézeket, és maga is odavonult seregével Koppány támadásának hírére. Az ott jelenlévő hívei jelenlétében nagyfejedelemmé tétette magát. A Koppány-féle lázadás leverése után az esztergomi fejedelmi székhelyen tűzette ki Koppány egyes testrészeit. 1000. karácsonyán itt koronázták királlyá is, és ezzel Esztergom lett a királyok székvárosa is egészen a tatárjárásig. 1001-ben Ravennában a pápa jelenlétében került sor az esztergomi érsekség alapkőletételére. Ezzel Esztergom az ország vallási központjává vált. Az István által alapított Esztergom vármegye központja és érseki székhely: Az esztergomi érsek 1010-től Magyarország legmagasabb katolikus egyházi tisztsége. István székesegyházat emeltetett a Várhegyen, amelyet a bérmálását végző pap tiszteletére Szent Adalbert-templomnak nevezett el. Ez volt hazánk legelső székesegyháza, az első bazilika, amely azonban már a 12. század végén leégett. A 11. században épült a Zeniapalotaia, a királyi palota, ahol III. Béla uralkodásáig az uralkodók laktak, és a tatárjárás utáni tulajdonosai is rendre világi előkelők voltak. Esztergom folyamatos harcoknak volt kitéve: 1030-ban Konrád császár rátámad Istvánra. Míg ő a határszéli megyéket támadta meg, a vele szövetséges csehek egészen Esztergomig nyomultak. István 1031-ben itt kötötte meg a békét III. Henrik császárral. Az elűzött Péter király egészen Esztergomig pusztított 1042-ben, de Aba Sámuel közeledtének hírére visszavonult. Miután német befolyással Salamon került a magyar trónra, a hercegek lázadozni kezdtek, de 1073-ban Esztergomban összegyűltek, majd mindegyikük 8-8 főemberével egy közeli Duna-szigeten hosszas tanácskozás után békét kötöttek. 1075-ben már rév kötötte össze a várost a Duna túloldalával. 1131-ben olyan háborús hírek terjedtek a városban, hogy a salzburgi érsek a magyar portyázásokat megtorolva egészen Esztergomig mindent elpusztít. Az érsek seregei helyett azonban követét küldette Felicián esztergomi érsekhez, azt tudakolván, hogy II. Béla fenn kívánja-e tartani a békét. A 13. század elejéig itt működik az ország egyetlen pénzverdéje, bár próbálták a pénzverést decentralizálni az országban. A pénzeken kezdetben olvasható „Regia Civitas” (Királyi Város) feliratot Salamon idején kezdte felváltani a Pannonia felirat. Könyves Kálmán idejében az Esztergomban állomásozó seregben, illetve a testőrségben sok orosz katonáskodott, akik letelepedtek a város körüli falvakban. Kálmán vezette be azt a gyakorlatot, hogy a vármegyerendszerből befolyó jövedelmeket, amelyeket az ország minden részén beszednek, az ispán Esztergomba küldje, és csak itt vehetik ki belőle részüket az ispánok és a századosok. A király távollétében tartotta Lőrinc esztergomi érsek tíz püspökével az esztergomi zsinatot, amelyen a magyar egyház rendjét szabályozták, ami a papokon keresztül olyan területekre is kiterjeszkedett, amely az egész magyar társadalmat érintette. A világi vallás ugyanis az ítélkezés jelentékeny részét átengedte az egyháznak, legalábbis a vallás által tiltott bűnök feletti ítélkezést. Itt fogadta 1147-ben II. Géza II. Konrád német császárt, aki hajókon vonult el Esztergom mellett, míg seregeinek egy része a szárazon tette meg az utat, közben pénzt csikart ki a monostoroktól és az egyházaktól. Őt VII. Lajos francia király keresztes hadai követték. A velük utazó tudósítók, történetírók mind kiemelik a város jelentőségét és gazdagságát. 1188-ban a várban és a székesegyházban tűzvész pusztított, teljesenleégtek. Az újjáépítést III. Béla kezdte meg francia és bizánci hatásra. A Várhegy déli végén bővítette a várat, illetve kőfallal vetette körbe azt. 1189-ben már itt fogadta Barbarossa Frigyes császárt, aki százezres seregével indult a Szentföldre. Mivel a magyar udvar félt a németektől, kitüntető szívélyességgel fogadták az uralkodót. Frigyes ajándékokat kapott Bélától, és egy pompásan berendezett négyszemélyes sátrat Esztergomban. A fürdőkultúra is III. Béla idejében jelent meg Magyarországon, Esztergomban. Ez az akkori Európában párját ritkító dolog volt. A középkorban, de a reneszánsz idején sem volt fürdőkultúra még Itáliában, Rómában sem. III. Béla első felesége, a vele együtt Bizáncból, a Kelet-római Birodalom fővárosából érkezett, Antiochiai Anna királyné alapította az ország első közfürdőjét – balnea communia – a mai strandfürdő helyén, az artézi források közelében. Itt a 19. század elejéig melegvizű tó – a Hévíz-tó – volt. IV. Béla királyunk 1238-ban a Keresztes Lovagrend esztergomi rendházának adományozta a fürdőt. Gyógyvize ezután a kórház, a rendház és a környék szükségletét elégítette ki. Lübecki Arnold, Barbarossa Frigyes történetírója egyenesen a magyarok fővárosának (...„quae Ungarorum est metropolis”...) nevezi Esztergomot. A városban az építkezés királyi, polgári, de mindenek előtt érseki volt.

A város az egyház tulajdonába kerül

A 12-13. század fordulójától kezdve Esztergom városias fejlődése az egyházi befolyás növekedése következtében megtorpant. A várban lévő, de még be nem fejezett királyi palotát Imre király 1198-ban az érseknek adta át, de a királyi udvar ténylegesen csak 1249-ben költözött onnan el. A 13. században az udvarnoki városrész fokozatosan az esztergomi káptalan kezébe csúszott át. Tulajdonjoga bizonyítására 1221 előtt az esztergomi káptalan két oklevelet hamisíttatott Imre király nevére. Az egyik 1202-re datált hamis oklevél szerint Imre a vásárhelyet a leírt határok között levő telkekkel, épületekkel és lakosokkal az egyháznak adja, népeit elkülöníti a latin településétől, továbbá az így nyert népeket adózási és bíráskodási szempontból is az esztergomi egyháznak veti alá. A király nevére szóló 1202-re hamisított oklevél megerősíti az előző évről szóló fiktív adományt, továbbá az egyháznak adja a Szent Lőrinc templom mellett fekvő földet. 1221-ben a káptalan pert nyert a királyi udvarnokok tulajdonjogát illetően, és ettől kezdve jogilag is a káptalan birtokát képezte. Népei az egyház alattvalói lettek. Az egyházi túlsúlyt még két további mozzanat biztosította. A latin települést körös-körül egyházi birtok övezte. IV. Béla 1239-ben a várhegy tövében egy érseki város alapításához járult hozzá, mivel az érseknek nem volt a közelben városa, ahol magát és egyházát megvédhette volna. A király minden joggal felruházta az érseki várost, ami általában egy várost megillet, beleértve a vásártartási jogot. Így fél évszázad alatt rendkívül megnőtt az egyháziak túlsúlya a városban. Ez nem volt bíztató Esztergom fejlődésének szempontjából, de 13. század első felében a baljós előjelek még nem mutatkoztak. Kedvezően hatott a királyi székhely jelenléte. A város árumegállító joggal rendelkezett, pénzváltó és pénzverde működött. A királyi pénzverő és kovácsok külön faluban éltek. A külföldi kereskedők itt kapták meg a kiviteli engedélyt. A kereskedelemmel foglalkozó örményeknek saját kolóniájuk volt Esztergomban, ami az Örmény nevet is viselte. A városiasodás élén a latin városrész állt. A város gazdagságát nem a falusi kézműveseknek, hanem iparosainak köszönhette.

II. András Esztergomra vonatkozó oklevelei

II. András intézkedései mutatják, hogy az egyház hogy megerősödött a fővárosban, és ezzel együtt az országban is. A király 1232. évi okleveleinek egy része nem véletlenül esztergomi vonatkozású. Kivétel nélkül mindegyik András és az esztergomi egyház közti feszültség feloldását, az érsek megbékítését célozta. Így 21 porgányi embert, akiket a király az egyháznak adott földekkel, szőlőkkel egyetemben, majd haragjában az egyháztól elvett visszaadta Esztergomnak. Ugyancsak visszajuttatta Szelléb falut az esztergomi egyháznak, amelyet korábban jogtalanul elidegenített. Hasonlóképpen Róbert érsek kérésére biztosította az esztergomi egyház népei számára, hogy a királyon kívül más bíró hatósága alá nem tartoznak, s elrendelte, hogy a zólyomi királyi birtokhoz csatolt falvak dézsmájukat teljes egészében az esztergomi egyháznak adják. Igaz ugyan, hogy az uralkodó engesztelni próbálta az esztergomi érseket, de korábbi politikája mit sem változott.

A városkép a tatárjárás idején (1242)

A városfejlődés szempontjából sokkal fontosabbak azok a változások, amelyek a Várhegy tövében történtek. Itt terült el a királyi város, amely két részből állt. Régebbi része a Szent Lőrinc templom (első írásos említése 1202) körüli település. III. Béla idejéig ebben a városrészben székelt a királyi udvar, a Zeniapalota épületben. E település a királyi udvarnokok városrésze volt, a királyi udvart kiszolgáló elemek lakták. Ettől délre helyezkedett el a királyi város másik része a Szent Miklós templom (először 1156-ban említik) körüli település. Itt laktak az esztergomi latinok, ez volt a „Vicus Latinorum”, a latin település, a mai Széchenyi tér déli felében. Esztergom ama kevés városok közé tartozik, amelynek korabeli városképéről is alkothatunk valami fogalmat a forrásokból. Rogerius szerint Esztergom minden más várost felülmúlt Magyarországon. A tatár ostrom kapcsán megemlíti a gazdag idegen polgárokat (franciák, lombardok, vallonok). Ők a város urainak is voltak tekinthetők gazdagságuk miatt. Az esztergomi kőházakat a korabeli források is emlegetik. A városképről adhat illusztrációt a latinusok egykori kettős pecsétnyomója. Pecséthasználati jogot II. András adott nekik. A pecsétnyomó előlapján gótikus ablakokkal hármas osztású épület, melyet elöl fal övez négy bástyatoronnyal, középen szépen megmunkált kapuval.

A tatárjárás és az újjáépítés

Batu serege Óbuda felperzselése után a főváros, Esztergom ellen fordult (1242 tele). A városban a magyarok sokasága vonta meg magát, gazdag polgárok, katonák, nemesek és úrnők. A tatárok a Duna bal partjára érkeztek meg, de nem mertek átkelni a befagyott folyón. A városiak minden nap törték a jeget az ő oldalukon, de télre akkora fagy állt be, hogy a Duna több év után először teljesen befagyott. A tatárok még ekkor sem merészkedtek a jégre, hanem a Duna partjára vitték állataikat, és három napig őrizetlenül hagyva őket elvonultak. A magyarok három nap után a barmokat áthajtották a városba. Ezt látva a tatárok tudták, hogy biztonságos átkelni a folyón. Bekerítették a várost, foglyaikkal a várfalakat meghaladó magasságú rőzsehegyet építettek, és harminc ostromgépük éjjel-nappal okádta a követ. Eközben a várat a védők kőfalakkal és tornyokkal erősítették meg. A városban zavar támadt, a magyarok, franciák, vallonok kincseiket elásták, híres lovaikat leszúrták, felgyújtották a külvárosokat és a nagyszámú faházakat az előretörő tatárokkal szemben, visszavonultak a palotákig, amelyeket szintén megvívtak a tatárok. Egyedül a várhegyen épült vár állt ellen nekik, amelyet az aragóniai származású Bajóti Simon vezetésével számszeríjasok védtek sikerrel. Az ostrom során esztergomi 300 dáma díszruhában felvonult a kegyelemért, de a feldühödött tatárok egytől egyig lefejezték őket. Bár a következő évekből fennmaradt oklevelek tanúsága szerint a lakosság egy része (akik a várba menekültek) megmaradt, és az újjáépítés, az új lakosok betelepítése is hamarosan megindult, a város mégis elveszítette országos vezető szerepét. A város tizenkétezres lakossága szinte teljesen odaveszett. A városba visszatérő IV. Béla egy újabb inváziótól tartva a királyváros polgárait a várba rendelte, a királyi palotát és a várat az érsekeknek adományozta, és székhelyét 1256-ban Budára helyezte át. Jómaga azonban családjával együtt az esztergomi ferenceseknek a tatárjáráskor elpusztított és általa fényesen újjáépített templomába temetkezett 1270-ben. 1256-ban a polgárság megunva a várhegyi szállását visszaköltözött az újjáépülő királyi városba, ami sosem nyerte vissza régi gazdagságát és hatalmát. A város a káptalan tulajdona lett, az ő földjén épült fel az új városháza. Ennek feltétele pedig az ősi vámmentesség jogáról való lemondás volt. A várat ezután az érsekek építették tovább. Övék volt a vár alatti Víziváros is. A valóban város jellegű és méretű, „királyi város” fallal kerített magja azonban továbbra is királyi fennhatóság alatt maradt. A szerzetesrendek egész sora tért vissza vagy telepedett meg az egyházi központban. 1243-ban a király oklevélbe foglalta az odaköltözött örmények kiváltságait. Ebből arra lehet következtetni, hogy a 12-13 század fordulóján megkezdődött az örmények Magyarországra, de főleg Esztergomba való betelepülése. A kiváltság - egyebek mellett - biztosította az esztergomi örményeknek az áruik után az egész országban járó vámmentességet.

A város tündöklése az érsekek alatt

III. András halála után Bicskei Gergely érsek itt koronázta meg Károly Róbert anjou királyt. 1301-ben a Németújváriak seregei vették be, hogy átadhassák a trónkövetelő Vencel cseh hercegnek, majd 1304-ben Vencel cseh király hadai foglalták el, akik nagy rombolást végeztek és kirabolták a várat, mely az elkövetkező évtizedben többször is gazdát cserélt. A király és az érsek elmenekültek a városból, és hat év múlva tértek vissza, amikor 1307-ben Tamás érsek foglalta vissza a Németújváriaktól. 1330 és 1349 között helyreállították. Károly Róbert, majd Nagy Lajos király pártfogolta a várost. 1327-ben a királyi városhoz csatolták a legnagyobb és legjelentősebb külvárost, a délkeleten fekvő Kovácsit, a különféle mesteremberek (kovácsok, ötvösök és pénzverők) három templommal is rendelkező városrészét. A következő években a város és a vár az érsek tulajdonában maradt. Az érsekek a városból hadjáratokat indítottak, kiskirályokat fékeztek meg, iskolákat alapítottak, tudományos- és művészpártoló tevékenységeket folytattak, zsinatokat hívtak össze, gyűjteményeket hoztak létre, templomokat, könyvtárakat alapítottak. Ezzel az ország egyik legfontosabb városává tették Esztergomot. Az esztergomi érsekek hatalmát jól mutatta, hogy Nagy Lajos nápolyi hadjárata során Telegdi Csanád érsek 1347-ben királyi helytartó lett. A 14. század végén, Budai János esztergomi kanonok megalapította a Collegium Christi Pauperum scolariumot, aminek feladata a szegényebb diákok külföldi egyetemekre juttatása volt. 1403-ban Zsigmond, 1440-ben I. Ulászló seregei támadták a várat. 1453-ban Széchy Dénes újjáépítette az esztergomi székesegyházat. Az érseki vagyonon túl, saját 80 ezer forintos vagyonát is felajánlotta az építkezésekre.

A 14-15. században Esztergom érsekei révén gyakran országos események színtere volt, a magyar kultúrának egyik legfontosabb fellegvára lett. Udvarukban, amelynek gazdagsága a budai és visegrádi királyi udvarokéval vetekedett, gyakran fordultak meg királyi vendégek és Európa-szerte ismert tudósok, mûvészek: Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás király, Regiomontanus, a híres csillagász, Ilkus Márton, Georg Peuerbach, Pier Paolo Vergerio és végül Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója, aki történeti munkájában kiemeli Vitéz János építkezéseit. Vitéz folytatta Széchy munkáját. Sokat épített a késő gótikus, függőfolyosós váron, udvara világhírű volt. Sokat tartózkodott a várban Mátyás király is. Vitéz európai hírű könyvtárába sok művészt maga köré gyűjtött. Galeotto Marzio többször huzamos ideig tartózkodott Esztergomban. Itt írta meg „De homine” (Az emberről) szóló physiologiai és orvosi vonatkozású munkáját. Vitéz a régi székesegyház mellé emeletes könyvtárat, csillagvizsgálót építtetett. Legjelentősebb alkotásáról, híres palotájáról és függőkertjeiről írja Bonfini:

„...a várban tágas lovagtermet épített. Ez elé vörös márványból pompás, kiugró tornácot - loggiát - emeltetett kettős erkéllyel. A nagyterem fejéhez a Sibyllák kápolnáját építtette, ahol valamennyi Sibylla képét láthatjuk. A lovagterem falán sorban nemcsak az összes magyar király, de a szkita ősök képei is láthatók... továbbá kettős kertet is létesített, amelyeket oszlopokkal és felettük húzódó folyosóval koronázott. A két kert közé, a szikla mellett kerek tornyot építtetett vörös márványból, s ezt különböző termekkel, fönt kilátó erkélyekkel ékesítette... Szent Adalbert bazilikáját üvegmázas cserepekkel fedette be...”

Az érsek a török elleni harcok miatt összetűzésbe keveredett a királlyal, ezért 1471-ben Mátyás serege ostromolta mint a lázadó Vitéz várát. A király Vitézt fogságba vetette, aki ott is halt meg. Halála után Mátyás özvegye, Beatrix élt a várban (1490-1501). Az érsek kéziratainak egy része Konstantinápolyba került. Innen azután több darabot a 16. században előkelő könyvgyüjtőknek sikerűlt megszerezniük; egy Florenczbe, egy másik Velencébe jutott. Míg Vitéz kódexei Európa minden részében szét vannak szórva, egykori székhelyein, Váradon és Esztergomban, egy sincs.

A város 1527-ben I. Ferdinándnak hódolt meg.

Zűrzavaros időszak Mohács után (1526-1543)

A török hódítás, a virágzó középkori Esztergom pusztulásának is kezdetét jelezte előre. A mohácsi csatában hősi halált halt Szalkay László érsek is. Szeptember 11-én a török portyázók egészen Esztergomig feljutottak. Nagy Máté várkapitánynak köszönhető, hogy az érseki város, már ekkor nem került török kézre.

A mohácsi vereség után II. Lajos özvegyének, Mária kiránynénak 76 hajóból álló flottája menekült a Dunán felfelé. Az udvartartást szállító flotta egyes hajói elsüllyedtek. Egyes források szerint, éppen a várból lőttek a hajóhadra tévedésből. A Duna Esztergom és Pilismarót közötti szakasza mai napig felbecsülhetetlen kincseket rejthet, ezért 2006. szeptember 27 és 29 között régészek tárták fel a Duna esztergomi szakaszát, de a hajót nem találták. Az előkerült bronzkori és kelta kerámiákat viszont a Balassa Bálint Múzeum kapta meg.

1526 és 1543 között, amikor két királya is volt Magyarországnak, hat alkalommal ostromolták Esztergomot - hol Ferdinánd, hol Szapolyai János seregei, hol pedig a török. 1530-ban végleg Ferdinánd kezére került a vár. Három év múlva, ő is arra kényszerül, hogy a város kulcsait jelképesen átadja a töröknek, akik csak majd egy évtized múlva veszik be véglegesen. A főkáptalan és az érsekség, a prímási rezdencia, a papnevelő Nagyszombatba, illetve Pozsonyba költözött. Ennek köszönhető, hogy a kincstár egy része, a levéltár és a könyvtár anyaga megmaradt. Az 1543-as csatában Esztergomot már csak idegen zsoldosok védték.

A török Esztergomban (1543-1683)

1543-ban Esztergomot kétezer gyalogos védelmezte, köztük olaszok, spanyolok és németek. A várat bevehetetlennek tartották, őrsége eleinte hősiesen harcolt, de alig több mint egy hét után tárgyalásokat kezdett, és a várat átadta az ellenségnek. Ferdinánd parancsára Esztergom vezetőit börtönbe vetették, de hosszabb fogság után ítélet nélkül elengedték őket. Miután Esztergomot 1543-ban elfoglalta a török, az Oszmán Birodalom végvára, és egy több megyényi területre kiterjedő török szandzsák központja lett. Fontos szerepet játszott Buda védelmében, összekötő kapocs volt a Dunántúl és Felvidék között, ellenőrizte a Dunát. 1544-ben a szultán hat magyar lelkészt rendelt a városba, hogy gondoskodjanak a megmaradt hívőkről. Esztergom török uralma idején folyamatos harcoknak, ostromoknak volt kitéve, amit megsínylett a város és lakossága is. A királyváros nagy része elpusztult, bár a száznegyven évnyi török uralomnak ma is vannak fellehető jelei építészetében. A törökök főleg a várat építették, erősítették, de emellett jelentős új épületeket, dzsámikat (Lásd: Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi), mecseteket, minareteket, kupolás fürdőket is emeltek. A törökök 1587-re hidat is építettek a Dunára, ami a készülő erődrendszer része lett. Az erődrendszert 1594-re építették ki. Hasznosították az esztergomi artézi források vizét, mert a mohamedán vallási előírások által megkövetelt rituális mosdások mellett a fürdésnek is nagy fontosságot tulajdonítottak. Esztergomban, a Várhegy alatti Vízivárosban több török-kori fürdő maradványait tárták fel. Míg Esztergom török kézen volt, a vármegye székhelye Érsekújvár lett, és a püspöki székhely Nagyszombatba költözött. 1594 április elején összegyűltek a magyar hadak Esztergom visszafoglalására. Hídfőállásuk Esztergom-Szentkirályon volt. Május 7-ére Mátyás főherceg serege körülzárta a várost mintegy 35 ezer katonával, réseket lőttek a várfalon, és 14-étől folyamatosan rohamozták a várat. 19-én 800 fős magyar és német csapat indult rohamra köztük Balassi Bálint. A költő mindkét lábát elvitte egy ágyúgolyó, és 30-án a borbélyok hanyagsága miatt vérmérgezésben meghalt a szentkirályi táborban. 29-én a felmentő török sereg közeledtére, 56 napi ostrom után elvonultak a magyarok. A pápa ezek után pénzt és katonát ajánlott az ostrom folytatásához.

Az 1595-ös ostrom

1595 áprilisától újra gyülekezni kezdtek a keresztény seregek a Prímás- és a Nyáros szigetek közötti partszakaszon. Június végén mintegy 60-80 ezer fős királyi sereg élén Mansfeld generális átkelt a Dunán, és május 4-én körülzárta Esztergomot. Az ostrom ténylegesen július elsején indult meg. Töretni kezdte a vár falait, (amik az előző évi ostrom után még nem voltak kijavítva,) és több erőd felépítését rendelte el a város körül (lásd Sípoló-hegy). Az ostrom előtti hetekben villámlás miatt két lőporraktár is felrobbant. Egyik a várban, a másik a Szent Tamás hegyen, amik nagy károkat okoztak a védőknek, sőt még a lőport sem tudták pótolni. A törökök július 2-án feladták a Rácvárost, de a Vízivárost és a várat szívósan védték. Ez lehetőséget adott az ostromlóknak arra, hogy hidat verjenek a Prímás-szigetre, és ott is ágyúkat állítsanak fel. Két napra rá, már a Szent Tamás hegyi erődöt is bevették, ahol szintén ostromágyúkat helyeztek el. Ezután 4-4 ágyúval megkezdték a falak törését mindkét helyről. Ezzel párhuzamosan sáncokat építettek a hajózás megakadályozására, mivel a törökök július 9-én megpróbáltak lőszert és embert juttatni a várba. Őket sikerült visszaverni. Másnap, mikor Mansfeld egy színlelt rohammal azt próbálta megtudni, hogy a várfalon ütött rés elég nagy-e a támadás megkezdéséhez, néhányan részegen lelkesedésükben csatlakoztak a rohamozókhoz. Nagy részük elesett a rohamban. 15-én és 17-én is két sikertelen támadásra került sor, mire a törökök megpróbáltak kitörni a várból, és bevenni a Rácvárost. Őket a tartalék visszaűzte. Az ostromot főleg az átellenben lévő Párkány török őrsége zavarta, míg 20-án Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc csapataikkal át nem keltek a Dunán, és a palánkvárat három nap után be nem vették. A szultáni hadsereg Havasalföldre készült, és nem tudott Magyarországra jönni. Hasszán budai pasa viszont megkísérelte Esztergom felmentését 15-16 ezres seregével, de Mansfeld augusztus 4-én nagy csatában megverte, és egész felszerelését zsákmányul ejtette. Néhány száz töröknek sikerült bejutni a várba. Mansfeld nem sokkal később vérhasban meghalt, és a fővezérséget Pálffy Miklós vette át. Az ostrom annyira előrehaladt, hogy augusztus 13-án elesett a Budai kapu, és fél napi kemény csatával sikerült bevenni a Vízivárost. A törökök sikertelenül megpróbálták visszavenni a várost, ezért gyújtóbombáikkal lángba borították házakat. Kara Ali bég 17-én halálosan megsebesült, mikor egy ágyúgolyó karját szakította le. Másnap megérkezett Mátyás főherceg, de a heves esőzések miatt csak 22-én indulhatott újra az ostrom. 22-én a pápai hadak is Esztergom alá értek, akik mindaddig Bécs ellenkezése miatt nem indulhattak Magyarország felmentésére. Augusztus 25-én megindult az általános roham az immáron egyesített tüzérség támogatásával. Két nap alatt sikerült leszerelni a török tüzérséget. 31-ére végre sikerült aláásni és bevenni a Keleti- és a Dunai rondellát. Ezek után a török őrség szeptember 3-án megadta magát, és a magyarok az ostrom 65. napján bevonulhattak a várba. A székesegyházban Te Deumot tartottak és Vincenzo Gonzaga mantovai herceg zenekara bemutatta a táborban jelen lévő Claudio Monteverdi egyik művét. (Ennek emlékére Monteverdi nevét ma utca viseli a városban.)

A vár parancsnoka Pálffy Miklós lett, aki azonnal nekiállt a várat rendbe tenni. A vármegyéktől kért segítséget, pénzt és kézműveseket, hogy a tél beállta előtt a legszükségesebb munkákat befejezzék. 1596-ban Rudolf király több parancsban is rendelkezett a vár helyreállításáról. Tervbe vették a Szent Tamás hegy elhordását is, hogy a várat ne lehessen többet onnan lövetni. A város egész védelmét áttervezték, és Párkányba is korszerű erődöt szántak. A várost Győr és Érsekújvár mintájára erődvárossá akarták változtatni, amiben a Szent Adalbert-templom is helyőrség lett volna. A tervek pénz, idő és munkaerő hiányában nem valósultak meg.

1599 szeptemberében Ibrahim nagyvezír kijelentette, hogy békét akar kötni a magyarokkal. A két fél megbízottjai meg is kezdték a tárgyalásokat Esztergomban. A törökök Esztergomon és Nógrádon kívül Győrt és Füleket is visszakövetelték, a másik oldalról viszont Eger visszaadásához ragaszkodtak; így a megegyezésre nem volt remény. Ibrahim Esztergomot és Érsekújvárt is fenyegette, de egyiket sem támadta meg. A császári fősereg Esztergom mellett állt, és a vármegyék, amelyek aránylag komoly erőket küldtek, sürgették, hogy ütközzenek meg a törökkel. Bár a visszavonuló török nyomában maradtak, - a zsoldosokat féltve - nem kezdeményeztek harcot. A tárgyalások kudarcba fulladtával Ibrahim 1600-ban újabb hadjáratot indított. Ez 1604 szeptemberében érkezett meg Esztergom alá, miután Pest, Vác, Hatvan őrsége megadta magát. A városiak 20 ezer embert vontak össze, a szigetre hajóhidat állítottak és sáncokat építettek. Lalla Mehmed nagyvezír nem boldogult Esztergom várával, és a nyári táborozás lejártával elhagyta az országot. 1605 júliusában Lalla Mehmed ismét a vár elfoglalására indult. Az ostrom augusztusban kezdődött, és végül a vár októberben - árulás révén - török kézre jutott. 1661-ben és 1663-ban Forgách Ádám érsekújvári várkapitány két sikertelen felszabadítási kísérletet is tett. A törökök 20 ezres serege szétverte Forgáchot, és 700 foglyot ejtett. 342 foglyot Budára szállítottak, a többieket megölték. Miután a törökök Érsekújvárat elfoglalták, és felszólították Magyarországot a megadásra, a vasvári békével újabb húsz évre a törököknek adták Esztergom vármegyét.

A város felmentése

1683 szeptember 12-én a szövetséges Habsburg-lengyel felmentő hadsereg szétverte a Bécset ostromló törököket. A hírre az oszmán hatalom másfél százados verhetetlensége megsemmisült. Bécs felmentéséből bontakozott ki az a támadó hadjárat, ami többek között Esztergomot is felmentette a török uralom alól. Míg a bécsi udvar békét akart kötni a törökkel, Sobieski János lengyel király a török után indult Érsekújvár és Esztergom felmentésére. A hírre Kara Musztafa összeszedte a seregét és megerősítette e városok őrségét. Október 7-én Párkánynál erős török csapatok támadták meg a királyi sereget messze megelőző Sobieskit. Kétezer lengyel katona elesett. Másnap érkezett meg Lotharingiai Károly herceg serege. Így az egyesített felmentő sereg 28 ezer katonából állt. A török erők hajóhídon megkezdték a visszavonulást a Duna esztergomi oldalára. Erre a szövetséges vezérkar szétlövette a hajóhidat, majd elfoglalták Párkány erődjét. Mintegy 8 ezer török a csatatéren maradt, vagy a Dunába veszett. A győzelem lendületében a seregek ostrom alá vették Esztergomot. Október 16-án megérkeztek a bajor csapatok is. 19-én a szövetségesek megkezdték az átkelést a Dunán. Erre törökök felgyújtották a külvárost. 22-én kezdték meg az ostromágyúk felállítását, 25-én lövetni kezdték a várat, és ostromolni a Vízivárost. Ekkor minden oldalról támadták a törököket. A vár parancsnoka Ibrahim pasa rövid alku után feladta a várat, és 1683. október 28-ával Esztergom 140 éves török megszállása véget ért. A török uralom után a megfogyatkozott városban kezdtek újra letelepedni az emberek és a középkori alapokon négy önálló települést hoztak létre: a királyi várost, Vízivárost, Szenttamást, Szentgyörgymezőt és Zsember falut. 1685-ben Sejtán Ibrahim még megkísérelte Esztergom visszavételét. sáncokat ástak, a Szent Tamás hegyről ágyúzni kezdték a várost, mire a védők Joachim Strasser vezetésével kirohanással viszonttámadtak. Augusztus 9-ére a folyamatos ágyútűz következtében több helyen leomlott a várfal, de másnap Lotharingiai Károly 44 ezres seregével megindult Esztergom felmentésére. Végül a táti csatában megverték a törököket.A csata alatt megsemmisült az esztergomi Duna-híd, ezért ezután kompok jártak a két part között.

Az újjáépítés (1683-1704)

A török kiűzése után a romokban heverő várost elkezdték újjáépíteni. 1686 óta olasz hadmérnökök dolgoztak az átépítéseken, de végülis csak a török rombolást állították helyre. A harcok alatt Esztergom teljesen elnéptelenedett, alig maradt 400 lakosa. A nemesség és a polgárság elmenekült. A várost a feudális kötöttségek elől menekülő jobbágyok, németek, csehek, rácok népesítették be újra. Ők az ingyen kapott földekre vályogházakat építettek. A város megindult a polgárosodás útján. Ez idő tájt épült a régi Vármegyeháza, és a mai Városháza a Piac (mai nevén: Széchenyi) téren. Ez eredetileg az esztergomi Bottyán János háza volt, amit a király kúriává avatott, ezzel elismerte Bottyánt, mint városi polgárt. Ez adómentességgel járt együtt, ami nem tetszett a városiaknak. A főbíró házát megtámadták, és Bottyánt is meghurcolták emiatt. Idővel újjáépítették a városi templomokat. 1700-ban letették a ferences tempolom alapkövét is. 1701-re a királyi várost már kétezren lakták, a városban újra iskolák kezdtek múködni. A városban - fekvése miatt újra erőre kapott az ipar, sorra céhek alakultak. Az érsekség, és a papi testületek, viszont a török kiűzésével sem költöztek vissza Esztergomba, bár 1691-ben I. Lipót 10 000 forintért visszaadta Esztergomot és Érsekújvárt az érseknek, akinek feladata volt a városok helyreállítása. 1692-ben Széchényi György érseket nevezték ki várkapitánnyá is, aki fél év múlva, 103 éves korában meghalt. 1703. október 23-án Bécsben kiadták azt az oklevelet, ami Esztergomot visszahelyezte régi jogaiba. Sajnos, a kiváltságlevél a Rákóczi-szabadságharc alatt elpsztult. Újra Esztergom lett az elnéptelenedett megye székhelye. A háborúk után a megyét 8-9 ezer ember lakta.

A Rákóczi-szabadságharc esztergomi eseményei (1704-1706)

Miután 1704-re Rákóczi seregei csaknem az egész Dunántúlt felszabadították, körülzárták Esztergomot is. Mivel Rákóczi 1704 tavaszán a Dunántúli hadműveleteket nem tudta összehangolni, a rácokkal előkészített szövetség meghiúsult, elmaradt Esztergom tervezett ostroma is. (A rácok már a 16. században megtelepedtek Esztergomban. Számuk az 1683-as ostromban leapadt. Lipót király szabadalomlevele következtében ismét nagy számban telepedtek le a városban.) Ekkor már csak 11 község tartozott Esztergom vármegye hatósága alá, a többi a kurucoké volt, míg Esztergom a császáriaké. A vár Bottyán ellensége, Kuckländer parancsnoksága alatt állt. A kurucok feladata volt a vár elfoglalása, hogy biztosítsák az átjárást az országrészek között (Dunántúl, Felvidék). Bottyán János (Vak Bottyán) és gróf Esterházy Antal egyesített seregei támadást intéztek a Víziváros ellen, de kudarcot vallottak. Száz fős veszteség után kénytelenek voltak visszavonulni, miközben felgyújtották Szenttamásalja városrészt. 1705-1706 telén Rákóczi erősen készült Esztergom visszavételére, amelyet a kurucok hónapok óta elzártak a külvilágtól. Folyton portyáztak, az élelmiszerellátást lehetetlenné tették a városban. Június-július hónapokban Rákóczi Érsekújváron tartózkodott, és itt választotta ki az Esztergom ostromához használt ágyúkat és mozsarakat. A béketárgyalások miatt, csak augusztus 2-án indult a város ostromára, midőn 12 ezer főnyi lovas és gyalogos had táborozott a vár falai alatt. Rákóczi a Duna és a Garam összefolyásánál állította fel sátrát. Megkezdték a sáncásást, valamint 9-ére készültek el egy új esztergomi híddal. A túloldalon Gyürky Pál gyalogos hadteste idegen lovassággal várta a támadásra szólító parancsot. Aznap még megindult a vár bombázása, méghozzá a Dunán keresztül, amire addig az ágyúk tökéletlensége miatt még senki sem vállalkozott. 1706. szeptember 16-án a kurucok végülis elfoglalták hatheti ostrom után, Rákóczi pedig a Bakócz-kápolnában hálaadó te deumot mondatott. A harcok közben a város körüli falvak mind elpusztultak. A Prímás-szigeten 2006 óta emléktábla jelzi, hogy Rákóczi hol pihent meg az ostrom után. Pár nap múlva a császáriak 13 500 fős serege érkezett a város alá. Rákóczi ismét Esztergomba jött 3 ezer emberével. A császáriak a sáncok rendbehozatala után megkezdték az ostromot, és október 12-én Stharenberg Guidó vetzetésével visszafoglalták a várost, amikor Esztergom francia parancsnoka, Bonafous ezereskapitány feladta a várat. Az Esztergom környéki németeket a várba rendelték, a környező magyar faluk lakosságát elkergették. A város Habsburg kormányzat alatt maradt, és ezzel Esztergom Rákóczi-szabadságharci történelme véget is ért, katonai jelentősége megszűnt. A vár parancsnokának ismét Kuckländert nevezték ki. A hagyomány szerint Kuckländer lelkét halála után az ördögök tüzes szekéren hurcolták hurcolták végig Esztergom utcáin, és végül a Bottyán tóba süllyesztették el.

A Habsburgok alatt (1708-1848)

Esztergom 1708-ban visszakapta szabad királyi város rangját, vele az iparűzési- és gazdasági-, vám-, kereskedelemli-, pallos- és polgárjogait, a törvénykezést, bíráskodást, öröködést, közigazgatást is beleértve. Az esztergomi érsek 1715-től a hercegprímási címet is viselte. A városban két pestis-járvány is megtizedelte a lakosságot, az első 1710-ben, a második 1739-ben. A járvány emlékére állították a Vízivárosban látható pestis Madonna szobrot. A szabadságharc után III. Károly a katolikus vallás támogatására, templomok építésére és újjáépítésére, a papok alkalmazására a Cassa parochorumot, a lelkészpénztárt használta, amit 1733-ban újjászervezett. Igazgatásával egy helytartósági bizottságot bízott meg az esztergomi érsek vezetésével. Ez idő tájt épült a vízivárosi plébániatemplom (1728 és 1738 között, tornyai 1788-ban). A belváros és a Víziváros barokk városképe ekkor alakult ki. A 18-19. században, a város újjáépítése és a polgári fejlődés során, egyre nagyobb szerepet kapott a Hévíz területe. A reformkorban itt épült az ország egyik legkorszerűbb gyógyfürdője és szállodája. Ezt az együttest 1909-1912-ben ismét országos szintre emelte a modern átalakítás és bővítés, amely nyomán 1945-ig az Esztergomi Szt. István fürdő és a Fürdő-szálloda turisztikai vonzása országos körű volt. Ebben az időben rengeteg fogadó és kertvendéglő nyílt a városban. Az Arany Hajó és a Posta már 1760-ban vendégeket fogadtak, majd nemsokára felépült a Zöld Fához címzett kerthelyiséges korcsma is. 1837-ben nyitott a Magyar Király Szálló, 1845-ben a Szerecsenhez nevű fogadó. A 19. század ismert kertvendéglői a Kis Pipa és a Központi vendéglő. Az Esztergomi Főegyházmegyéhez 1778-ig 15 vármegye 2500 települése tartozott. 1776-ban az egyházmegyék átszervezésekor Mária Terézia kiszakította a roppant terjedelmű esztergomi főegyházmegyéből a besztercebányai, rozsnyói és a szepesi püspöki megyét, és megszüntette az exemptiók túlnyomó részét, de Esztergom még így is Európa egyik legnagyobb egyházmegyéje maradt. 1761-ben az érsekség visszakapta a várat, ahol két év múlva megkezdték a hatalmas, új egyházi központ kiépítésének munkáit. A Várhegy közepét, a Szent Adalbert és Szent István templomok és várfalak jelentős maradványaival együtt elhordták, hogy helyet nyerjenek az új székesegyház számára. 1790-ben a szent koronát Bécsből Budára szállították. Az út egyik állomása Esztergom volt, ahol február 20-án harangzúgás köszöntötte a menetet és lovasbandériumot. Bár a napóleoni háborúk közvetlenül nem érintették Esztergomot, a schönbrunni békéig katonai készültség volt a városban.

Az érsekség hazatelepülése (1820)

Már az 1723-as országgyűlés is sürgette az esztergomi érseket és a káptalant, hogy térjen vissza ősi székhelyére Nagyszombatból, ahova még 1543 előtt menekült a török elől. Ez azonban csak 1820-ban történt meg. Rudnay Sándor hercegprímás úgy határozott, ismét az ország egyházi központjává teszi Esztergomot. Nagyszabású terveket dédelgetett: a Várhegyet valósággal betakaró épületegyüttest terveztetett, amelynek makettjét ma is láthatjuk a Bazilika kincstárának előterében. 1822-ben megkezdték a Bazilika építését a lebontott székesegyház helyén. A Várheggyel szemben álló Szent György hegyet teljesen elhordták. Pénz hiányában végül a komplexumnak csak a legfontosabb részei készültek el: a székesegyház, a szeminárium épülete, a Sötétkapu és az érseki palota. 1831-re elkészült a hatalmas, óegyiptomi stílusban épült altemplom és felhúzták az oldalfalak nagy részét is. Hét évvel később viszont, Packh Jánost, az építés vezetőjét meggyilkolták, a hercegprímás pedig Hild Józsefre bízta az építkezés vezetését, így neki köszönhető a Bazilika végső formája. A szabadságharcot követően Scitovszky János, az újonnan kinevezett érsek türelmetlenül sürgette a főtemplom elkészültét, ezért 1856. augusztus 31-én, jóval az építkezések befejezése előtt felszentelték a templomóriást. A ceremónián maga az uralkodó, Ferenc József is részt vett. Erre az alkalomra írta Liszt Ferenc az Esztergomi misét, amit ő maga vezényelt az ünnepségen.

A város a 19. század elejére fontos regionális piacközponttá vált. Ebben nagy szerepet játszott a dunai kereskedelmi hajózás. Ekkortájt lépett Esztergom a fontos bortermelő városok sorába. Az 1840-es évekre csak Pesten, Nagysurányban és Esztergomban működtek új típusú, kéthengeres, amerikai rendszerű hengermalmok száraz lisztőrlési módszerrel. 1841. június 1-jén az Esztergomi érsekség vámszedési jogot kapott az Esztergom és Párkány közötti dunai hajóhídra és az Érsekújvár-Léva közötti országúton fekvő kis-dunai hídra. A vámtárgyakat az érsekség és alkalmazottai, hozzátartozóik, fogataik és a kiváltságosok ingyen használhatták. 1842 tavaszán a repülőhíd helyett az érsekség hajóhidat állíttatott fel. A híd személyzete 6 főnyi legénységből, két pénztárosból, egy révmesterből, két vámcédulaszedő legényből és két ácsból állt. A hajóhíd 267 öl hosszú (507 méter), 27 láb (837 cm) széles volt, és 37 hajón nyugodott. Az Esztergom-Párkány közötti hajóhidat 1849-ben felégették, és 1851. május 29-én nyitották meg újra.

Az esztergomi hajóhídnak éppen akkora vámszabálya van, mint a milliókba kerülő Lánchídnak. A magas tarifa gátolja a város fejlődését. Az olcsóbb átkelés miatt pl. a helyi iparosok kézzel tolják át taligáikat a hajóhídon Párkányba - írta az Esztergomi Újság 1864-ben.

1822. szeptember 8-án adta ki katolikus egyház az esztergomi zsinatot, ami engedve a magyar nyelv grammatikai és szótári újulásának, megengedte a Káldi biblia fegfeltűnőbb avultságainak újrafordítását. 1848-ban Simor János esztergomi érsek koronázta meg I. Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét. A Víziváros déli végén 1853-ban épült fel a Főszékesegyházi Könyvtár épülete Hild József tervei szerint. Ez Magyarország leggazdagabb egyházi könyvtára ami 127 ezer kötetet őriz.

1848-ban felmerült a királyi város, Víziváros, Szenttamás és Szentgyörgymező egyesítése. 1854-től a négy város közigazgatásilag és adózási szempontból egybe tartozott, ám ez az álapot csak 1868-ig állt fent, amikor a vármegye a régi állapotok visszaállításáért folyamodott az országgyűléshez.

Az 1848-49-es szabadságharc és az Esztergomi értekezlet

1848. március 18-án Esztergom városa ősgyűlésen üdvözölte a forradalmi változásokat, és az országban elsőként döntött a nemzetőrség felállításáról, aminek magja a városban működő polgárőrség volt. Napok alatt 1300-an léptek be a nemzetőrségbe, amit Mészáros Lázár hadügyminiszter 8-án Komáromba vezényelt a vár visszafoglalására. A nemzetőrség két százada 500 szekérrel, Besze János őrnagy vezetésével augusztus 10-én indult el, és még aznap megérkeztek Komáromba. Ez annyira meglepte a kis számú őrséget, hogy a felszólításnak engedve feladták a várat. 19-én közgyűlésen kihirdették a cenzúra eltörlését, felolvasták a város országgyűlési követének sebespostán érkezett jelentését, és Esztergom szab. kir. város közönségének elismerését és köszönetét nyilvánító levelét Kossuth Lajosnak. 28-án a megye teljes bizodalmáról biztosította az új felelős kormányt, központi választmány alakult a törvények kihirdetésére, megmagyarázására, a rend fenntartására. Március végén az egyre erősödő zsidóellenes hangulat lecsillapítására Esztergom megye hirdetményben szólította fel a lakosságot a zsidókkal szembeni türelemre. július 13-án Esztergom megye bizottmánya mozgó őrsereg felállításáról határozott, egyben felszólította a puskatulajdonosokat fegyvereik kölcsönadására. Kossuth Lajos elrendelte 650 jól felfegyverzett Esztergom megyei nemzetőr Pozsonyba indítását. 1848 őszén Kossuth Lajos és Széchenyi István is megszállt a városban. Esztergomhoz köthető a szabadságharc szimbólumának tekinthető Kossuth-nóta, az „Esik eső karikára” kezdetű, melyet az esztergomi születésű Hulényi Ferenc írt Kossuth esztergomi látogatására. A legenda szerint viszont a hajóállomásnál az esőben várakozó tömeg ajkán keletkezett a dal, mikor október 18-án Kossuth toborzó körútján Esztergomba érkezett. Kossuth egy éjszakát töltött a Fürdő Szállóban, és másnap tovább utazott a vele érkezett 1500 nemzetőrrel, amit követett 800 esztergomi nemzetőr is. 1849. január 28-án Esztergom megye bizottmánya elhatározta a megyeszékhely Bátorkeszibe való áttételét, ahol egészen április 28-ig ülésezett, így Windischgrätz 1849. január 5-én kardcsapás nélkül bevonulhatott Esztergomba. A szabadságharc alatt Jellasics második hadtestének feladata volt Esztergom, Vác és Pest városainak őrizete, ezért a csapataival hátrébb húzódott. A vármegye párkányi járását nem foglalták el az osztrákok. Itt a lakosság az osztrákoknak behódolt megyei vezetés helyett újat választott. Ekkor a császáriak újból bevették a várost, de a megyei vezetés még időben Párkányba menekült, és maguk mögött megrongálták a Duna-hidat. miután az osztrákok bevették Érsekújvárat, a megyei vezetés Komáromba menekült. Ekkor a császári seregek körülzárták Komáromot, és így Esztergomot nem fenyegették többé a magyarok hadai. Ez így is maradt a tavaszi hadjáratokig, amikor is a magyarok megindultak Esztergom és Komárom ellen. Április 19-én megfutamították az osztrákokat, akik Esztergomba visszavonulva teljesen megsemmisítették a hajóhidat maguk mögött. Április 24-ére a császári csapatok ki is ürítették a várost, és a megyei vezetők az esztergomi megyeházán kihirdették a függetlenségi nyilatkozatot.

A szabadságharc leverése után a legális fórumokon megnyilatkozók többsége olyan eltökélten foglalt állást a negyvennyolcas alapok mellett, hogy a 1860. december 17-én az uralkodó által egybehívott Esztergomi értekezlet gondosan kiválogatott résztvevői az 1848-as választási törvény alkalmazását javasolták. Az értekezleten Deák Ferenc kivételével a kor csaknem minden szerepvivő alakja megjelent, összesen hetvenhatan.

Helyi sajtó

A városban az első újság, az Esztergami Ujság 1863. január 4-én jelent meg. A lapnak tulajdonosa és egyben kiadója Pongrácz Lajos, korábban a Pesti Hírlap honti tudósítója volt. Az újságot négy éven múlva követte az Esztergomi Közlöny, majd 1879-ben a máig megjelenő Esztergom és Vidéke.

A Kiegyezés után

1876-ban Esztergom törvényhatósági jogai megszűntek, és rendezett tanácsú városként betagolták Esztergom vármegye szervezetébe, mivel a négy testvérváros szétválasztása óta lélekszáma nem érte el a 15 ezer főt, és gazdasága sem volt elég erős. Az elkövetkező évek legfőbb politikai célkitűzésévé a törvényhatósági jogok visszaszerzése vált. A kiegyezés után heves politikai csatározások révén tudták csak elérni, hogy Esztergom és Komárom megyéket ne egyesítsék újra, ez ugyanis hátrányosan érintette volna Esztergomot. Ezután felgyorsult a gazdasági élet fejlődése, és Esztergom számára is egyre sürgetőbb lett, hogy egy állandó híd épüljön Párkány felé. Példaképül Komárom szolgált, amelynek Duna-hídja már megépült. Esztergomban azonban nehézséget okozott a vámszedési jog. Az érsekség az új hídon is vámot akart szedni, az állam illetékesei azonban azt mondták: miért építsenek ők hidat, ha nem élvezhetik annak hasznát. A nehézséget a volt tanár, Vaszary Kolos és tanítványa, Baross Gábor, történelmünk legnevezetesebb közlekedési minisztere hárította el. Megegyeztek abban, hogy a prímás „a közérdek érvényesülése érdekében” az érsekség nevében lemond annak évszázados jogáról és ezzel az évi kereken tízezer akkori forint-jövedelemről. A kormány ennek ellenében magára vállalta az új, állandó híd megépítésének a terhét. Az 1890-es évekig csak az Esztergom vidéki és Sopron vidéki szénkitermelés volt jelentős. Az esztergomi szénmedence azonban a 1890-es évekig nem kapott vasutat, így fejlődése megállt. 1881. május 16-án Esztergomban alakult meg a Magyar Szent Korona Országai Vörös-Kereszt Egylet gróf Károlyi Gyula elnökletével. A szervezet neve ma már Magyar Vöröskereszt. 1883-ra készült el a prímási palota, amiben elhelyezésre került a könyvtár, a Keresztény Múzeum és a Főszékesegyházi Kincstár. 1891-ben készült el az Esztergom–Almásfüzitő-vasútvonal. Miután 1895-ben átadták a Budapest–Esztergom vasútvonalat is, az esztergomi szénmedence kitermelése újra felzárkózott a legtöbb szenet adó bányák sorába. Ugyanebben az évben, szeptember 28-án adták át a Mária Valéria hidat is Esztergom és Párkány között. Ez javított a város periférikus elhelyezkedésén, élénkítette a piac forgalmát, és szorosabbra fűzte a két város viszonyát. Ugyanebben az évben egyesítették újra a várost a három másik szomszédos településsel (Víziváros, Szenttamás és Szentgyörgymező), bár a folyamatot még öt évvel korábban Simor János hercegprímás indította el a város képviselőtestület ülésén. Az egyesített város lakossága így meghaladta a 18 ezer főt, törvényhatósági jogát mégsem kapta vissza. 1902-ben Vaszary Kolos prímás anyagi támogatásával megnyílt a kórház, ami ma már a Vaszary Kolos Kórház nevet viseli. Az Esztergomi Járásbírósági Fogház épülete 1903-ban készült el. A villamostelep 1904-ben épült meg a városban, de 1906-ig csak petróleumlámpával, és gazolinnal történt a közvilágítás. A tízes évek elején több mozi és múzeum is nyílt a városban. Esztergomban mutatták be az első olyan filmet, amit fonográfról hang is kísért. A vetítést Csernoch János prímás is megtekintette. 1912-ben itt létesült az ország első fedett uszodája, ahová a fővárosból is érkeztek vendégek.

Az első világháború

A város a két világháború között

A Trianoni békeszerződés után Esztergom elveszítette vonzáskörzetének nagy részét, amit csak tetézett az, hogy 1919-ben a Mária Valéria híd Párkány felőli ívét légionáriusok lerombolták, és ezt csak 1927-re javították ki. Másodszor 1944-ben a visszavonuló német csapatok a három középső nyílást robbantották fel. A második rombolás nyomai több mint fél évszázadig láthatók voltak. Ez nem csak határvárossá tette Esztergomot, hanem közlekedési zsákutcává is. Az anyaországon belül maradt Komárom és Esztergom megyéket egyesítették, aminek 1923-tól Esztergom lett a megyeszékhelye. 1929-ben megyei városi elnevezést kapott. Ennek értelmében a városi tanácsot a polgármesteri hivatal váltotta fel. A munkanélküliség miatt sokan elköltöztek, vagy a dorogi bányákban találtak munkát. A világháború után a város mégis terjeszkedett dél felé, és lakossága is lassan nőtt. Az egykori laktanyák és hadifogolytáborok mellett, kezdett kialakulni a mai Esztergom-Kertváros. A legnagyobb városi bevételek az erdőkből származtak, mivel gyárak nem működtek, és a lakosság szegényen élt. A kiutat a 30-as években a turizmus jelentette. A városvezetés igyekezett megőrizni Esztergom műemléki jellegét. Uszodát építettek, 1926-ban az amerikai Speyer kölcsönből kiépítették a vízvezetékrendszert és 1934-36-ban megkezdték a királyi vár feltárását. A Várhegyen a régi idők várfala, vármagasulata megmaradt, de jobbára csak egy kiemelkedő várfaltömbnek látszott az egész. A legmagasabb kőtömbegyüttes tetején egy viszonylag nagy rádióantenna állt, a vár jelentős részét pedig még akkor temették be, amikor megkezdték a Bazilika építését. Az ásatások ismét Esztergomra terelték a figyelmet, de a vár nagy része ma is a föld, a Bazilika alatt van. A városban egy mozi és 57 kocsma működött. Az első bécsi döntést követően 1938-ban újjá alakult a történelmi Esztergom vármegye. Ez újra életet lehelt a királyvárosba, ahova rengeteg lakás- és munkakereső érkezett. A sok bevándorló hatalmas lakáshiányt okozott, ami a háborúig tartott. 1924-től 1941-ig az esztergomi Előhegyen töltötte nyarait Babits Mihály. A költő háza az ország irodalmi életének egyik gyújtópontja volt. Jelenléte Esztergom szellemi életére nagy hatással volt. Ma a nyaraló múzeumként működik. A nemzeti bizottságok hosszas vitái nyomán 1945. augusztus 28-án ismét Esztergomban alakult meg Komárom-Esztergom vármegye Törvényhatósági Bizottsága. A városban 1934-től indult be a repülőgépgyártás, ami 1936-ban nagy lendületet vett idősebb Rubik Ernő vezetése alatt. (Részletes történethez lásd: Esztergomi repülőtér!)

A második világháború

A világháborút követően a várost a kormány hivatalosan is romvárossá nyilvánította.

Az 1950-es évek

A második világháború után a kommunista hatalomátvételt követően Esztergomban még egy ideig kisgazda polgármester volt dr. Bády István személyében. Többek között ez is oka volt annak, hogy Esztergom a „reakciós város” elnevezést kapta. A város csak 1950-ig lehetett megyei székhely, mert Esztergom megye megszűnése után, az új (Komárom) megye legfontosabb városa Tatabánya lett. Esztergom városi bevételeinek nagy részét Tatabánya építésére és fejlesztésére vonták el. A város ezután is megmaradt egyházi központnak, a legfontosabb egyházi tisztségeket a kommunistákkal együttműködő úgynevezett „békepapok” tölthették csak be, akik ÁVO-s ellenőrzés alatt álltak.

1950. július 6-án Bády István az őt ért támadások miatt lemondott a polgármesteri címről. Utána már csak két megbízott polgármester volt, akiket csak azért neveztek ki, hogy a tanácsrendszerre való áttérést végrehajtsák. A tanácsi szervezés első évében, 1951-ben, a város minden, király, prímás és szent nevét viselő utcája más nevet kapott. Az utca-elnevezések lázában egyre jobban kiütközött a város elleni gyűlölet. Ekkor merült fel magának Esztergom nevének a megváltoztatása is, Dózsafalva néven tervezték Doroghoz csatolni. Ezek után nem meglepő, ha az esztergomiak nagy része gyűlölettel nézett a kommunista vezetőkre és 1956-ban az első vidéki városok között állt a forradalom mellé.

Esztergomot az 1950-es években „katonavárosként” is emlegették. A 7. gépesített hadosztály törzse a Főszékesegyház melletti szemináriumi épületben volt elhelyezve, amelyben egykor a klérus tagjai laktak, illetve itt folyt a papok képzése is. A másik laktanya az előbbivel szemben álló épületben lett elhelyezve, ahol a kiegészítő parancsnokság székelt. Ez szintén az egyházé volt korábban. (1956 után a Mechanikai Mérőkészülékek Gyára (MEDICOR) nyert itt elhelyezést). A harmadik (Bottyán) laktanya a város szívében helyezkedett el, ahová a forradalom után a Szemüvegkeretgyár (később: GRANVISUS) költ