Caius Marius

Marius Minturnae-ban

Caius Marius (Cereatae, Kr. e. 157 – Róma, Kr. e. 87) néppárti római politikus, hadvezér, a hosszú idő óta az egyik első alacsony származása ellenére consulságig jutó homo novus volt.

Származása

Arpinum közelében, közrendű családban született. Apját szintén Caiusnak nevezték, anyja pedig a Fulcinia nevet viselte. Családja állítólag az előkelő plebejus Herenniusok cliense volt. Mariusról fennmaradt, hogy gyermekként paraszti munkát végzett, de az ilyen fokú szegénység kétséges, ugyanis közéleti szereplése során sosem küzdött anyagi gondokkal, ami kiindulásként nagyobb örökséget feltételez. A másik indok, ami miatt alacsony származását kétségbe szokás vonni, az, hogy később benősült a rendkívül előkelő Julia gensbe, ami nyilván nem fogadta volna be a még oly tehetséges politikust, ha valóban paraszti sorból emelkedett volna fel. (Velleius Paterculus egyébiránt azt állítja, hogy Marius lovagrendi volt, ami szintén kétséges.) Valószínűleg onnan fakad a történetírók egységes ítélete, hogy a politikus tudatosan hangoztatta - és tán még sötétebbre színezte - közrendű gyökereit, hogy még fényesebbnek tűnjön arisztokrata ellenfelei ellenében elért karrierje.

Felemelkedés

A vidéken nevelkedett Marius minden bizonnyal a régi római ideál megtestesítője volt, mivel vagyoni helyzete folytán nem is ismerkedhetett meg az ekkortájt arisztokrata berkekben népszerűvé váló görög kultúrával. A sors fintora, hogy mégsem ő vált a konzervatív optimaták kedvelt figurájává, hanem a philhellén Sulla.

Marius először katonaként futott be nagy karriert. Először Hispania területén szolgált, Kr. e. 134-ben jelen volt Numantia ostrománál, ahol bátorságával és vasfegyelmével számos kitüntetést és dicséretet kapott. A hadvezér Publius Cornelius Scipio Africanus állítólag az asztaltársaságába fogadta, és egy alkalommal a jövendő tehetséges hadvezéreként méltatta alárendeltjét. Ezt követően mintegy 15 évig nem hallunk róla, de kétségtelen, hogy továbbra is katonáskodott. A katonai tribunusi rangig vitte, és oly népszerű lett, hogy Kr. e. 119-ben akadály nélkül néptribunusszá választották.

Marius, a politikus

Tribunátusa alatt Marius későbbi parancsnoka, Quintus Caecilius Metellus támogatását élvezte, illetve a Herenniusok továbbra is patronálták. Egyetlen törvényjavaslatát ismerjük, amikor is a szavazóhelyiségek átalakítását követelte, hogy megelőzhesse a tehetősek megfélemlítési törekvéseit. A Caius Gracchusszal nemrég leszámoló, római politikát uraló optimaták a senatus elé idézték, de ő rendkívül határozottan állt ki az ügy mellett: nemhogy megfélemlítette volna az idézés, de még a két consul, Lucius Aurelius Cotta és Lucius Caecilius Metellus Dalmaticus - patrónusa fivére - letartóztatásával fenyegetőzött. A megdöbbent testület végül elfogadta az indítványt, Marius respektusa pedig az égbe szökött a plebs körében. Igaz, hamarosan jelentősen vissza is esett, amikor tiltakozott az ingyengabonaosztás ellen, félve, hogy az csak elősegíti a plebs haszonleső lumpenproletariátussá válását.

A senatori arisztokrácia azonnal felismerte benne a potenciális vetélytársat, ezért sikeresen megcsáklyázták jelentkezését az aedilisi rangra, és majdnem elérték, hogy a praetorságról is lecsússzon, ráadásul még vesztegetéssel is megvádolták. Kr. e. 115-ös praetorsága alatt alkotott maradandót, nem így Kr. e. 114-es propraetori évében, amikor sikeresen megtisztította Hispania Ulteriort az azt elárasztó banditáktól és útonállóktól.

A Jugurtha elleni háború

Praetori éve után Marius nem azonnal indult a consuli választásokon, bár minden bizonnyal célul tűzte ki, hogy elérje a köztársaság legmagasabb méltóságát. Ekkortájt építette ki kapcsolatait a Juliusokkal, amikor is elvette idősebb Caius Julius Caesar testvérét. Népszerűsége így is nőttön nőtt, pedig sem gazdag, sem jó szónok nem volt, ami pedig sok esetben elengedhetetlen volt a nép jóindulatának megnyeréséhez. A római közvéleményt megundorította a numidiai Jugurtha ellen hosszú ideje hiába folyó, az arisztokrata hadvezérek tehetségtelenségét és megvesztegethetőségét bizonyító háború. Ennek vezetése Marius pártfogójára, Quintus Metellusra szállt, aki legatusként magával vitte a középkorú politikust is.

Kr. e. 109-ben mutatkozhatott meg a maga teljességében Marius hadvezéri zsenije. Sőt mi több, egyszerű életvitelével és a velük megosztott terhekkel a katonák szívében is igen jó pozíciókat szerzett, aminek Rómában is pozitív hatásai voltak. Marius vallásosságát (mindig magával vitte szír vagy zsidó jósnőjét, Marthát) is jó jelnek vélték közrendűek a mind világiasabb arisztokratákhoz képest.

Kr. e. 108-ban Marius többször kérte Metellust, hogy engedje haza a consulválasztásra. Az arisztokrataként erre már nem volt hajlandó, és különféle okokra hivatkozva nem engedte el. Marius végül intrikákba fogott, és elterjesztette, hogy a fővezért lefizették, ezért elhúzza a háborút - mi több, egymaga a hadsereg felével azonnali győzelmet tudna kivívni. A hír Rómába is eljutott, Metellus pedig jobbnak látta elengedni korábban vérig sértett alárendeltjét (ugyanis azt találta mondani neki, hogy ráér a fiával együtt pályázni, aki pedig ekkor még csak huszonéves volt, tehát Mariusnak hatvanéves koráig kellett volna várnia a megválasztásra). A szűkre szabott kimenő ellenére jó széllel időben megérkezett a személyes jelenlétet igénylő választásra, és el is nyerte Kr. e. 107 consuli rangját.

Hadseregreform

Részletesebben lásd: mariusi hadseregreform

Bár a senatus korábban megszavazta Metellusnak a hadjárat folytatásának jogát, a nép Marius kezébe adta Numidiát. Ő és a néppárt hatalmas győzelemként élte meg a consullá választását, amit folyvást hangoztatott is. A megalázott arisztokrácia egyre jobban gyűlölte a homo novust, aki szintén nem felejtette el a korábbi sérelmeket. Mindazonáltal első dolga volt az afrikai hadműveletek befejezése.

Ennek érdekében olyasmit tett, ami alapvetően meghatározta a Római Birodalom későbbi történetét. A sorozás korábbi, vagyoni helyzettől függő classisokon és centuriákon alapuló sorozási rendszerét felrúgva bárkit hajlandó volt zsoldosként alkalmazni. Ezzel a vagyontalanok számára is lehetőség nyílt a gyors, bár veszélyes vagyonszerzésre, és a kisbirtokosoknak sem kellett elhagyniuk földjeiket, ha nem akarták. Ez mind a római állam, mind a közrendűek számára számos előnyt rejtett, bár hamarosan a zsoldhoz és zsákmányhoz lojális haderő hátulütői is jelentkeztek.

Győzelemsorozat

Numidia

A nagy létszámú, új haderő jól vizsgázott, bár csak a második, Kr. e. 106 elején indított hadjáratban sikerült eltántorítani Mauretania királyát, Bocchust sógora, Jugurtha támogatásától. Mindebben nagy szerepet játszott a tehetséges ifjú arisztokrata quaestor, Lucius Cornelius Sulla, a későbbi dictator diplomáciai érzéke. Plutarkhosz szerint Marius már ekkor féltékeny volt rá. A hadvezér még két évet Numidiában töltött, hogy pacifikálja az országot és új alapokra helyezze a római hatalmat a területen.

Közben új veszedelem jelentkezett, ezúttal jóval közelebb Itáliához: kimberek, teutonok és más barbárok százezres tömegei gyülekeztek az Alpok északi oldalán, és betörésük csak idő kérdése volt. Kr. e. 113-tól kezdve Illyricum, később Gallia Narbonensis, végül Gallia Cisalpina területén jelentek meg, és számos nagy vereséget mértek a római haderőre. Kr. e. 107-ben Marius consultársa, Lucius Cassius Longinus is odaveszett a harcban. A rettegő rómaiak egyetlen megoldást láttak a dologra: Mariust távollétében ismét consullá választották, alig három évvel az első magistratura lejárta után, tehát teljességgel szabályellenesen. Mindenesetre a veszélyben a pártharcok ideiglenesen szüneteltek, Marius pedig Kr. e. 104. január 1-jén triumphusszal kezdte meg újabb consuli évét Rómában.

Kimberek és teutonok

A kimberek valamilyen oknál fogva váratlanul Hispania felé indultak, és évekig ott pusztítottak, ami kapóra jött Mariusnak. Újabb sorozásokat tartott, és kemény kiképzésben részesítette katonáit, akik a szigorú, de igazságos hadvezért egyre jobban tisztelték. A hadszervezeten is változtatásokat hajtott végre, így a tradicionális legio mozgékonyabb elemekre szedve ütőképesebb erővé vált. Közben évről évre consullá választották. Példátlan eset volt ez Róma addigi történetében. A negyedik választáson már nem is volt biztos, hogy győz a parancsnok, hiszen kimberekről már két éve nem lehetett hallani. Marius szerencséjére a népszerű néptribunus, Lucius Appuleius Saturninus kiállt mellette, így Kr. e. 102-re is biztosítva volt számára a consuli szék.

Mindenki szerencséjére ekkor indultak kelet felé Hispaniából a kimber és teuton seregek. Marius először a Rhône mellett, valószínűleg Arles közelében ütött tábort, majd az eliszaposodott folyam mellett csatornát ásatott, hogy a Földközi-tengerről szerezhesse be az ellátmányt. Ezt követően áthelyezte főhadiszállását a Rhône és Isère találkozásához. A kimberek végül északról megkerülték az Alpokat, de a teutonok, ambronok és más népek rárontottak a római táborra. Miután visszaverték őket, tovább folytatták útjukat Itália felé. Menetük állítólag hat nap alatt vonult el a rómaiak előtt, akik ekkor azonnal nyomukba szegődtek, és néhány nap múlva az Aquae Sextiae-i csata során tönkreverték őket. Marius ismét nagy győzelmet aratott. Százezernyi hulla feküdt a csatamezőn, és tízezreket adtak el rabszolgának. Amikor a használhatatlanná vált fegyverekből rakatott máglyát, lovas hírnökök közölték a hadvezérrel az örömhírt: ismét, ezúttal ötödszörre is consullá választották.

Hazatérve triumphust ajánlottak neki, de ő nem fogadta el arra hivatkozva, hogy a kimberek még Itáliát fenyegetik. Kollégája, a hadvezetést Kr. e. 101-ben proconsulként folytató Quintus Lutatius Catulus ugyanis a Pó vonala mögé vonult vissza a barbárok elől, és csak Marius erősítésével együtt indult útnak. Július 30-án aztán az egyesült római haderő a vercellaei csata során a kimberekre is döntő vereséget mért. A győzelmet nagyrészt Mariusnak tulajdonították, akit a rajongó rómaiak már-már isteni szférába emeltek, Róma harmadik alapítójának neveztek és páratlan diadalmenetet tartott Catulusszal megosztva. Ez volt a hadvezér és politikus karrierjének csúcspontja.

A hatodik consuli év

A vész elmúltával Marius ismét megpályázta a consuli hivatalt. Mivel nem volt jó szónok, azaz a népvezérséghez nem értett, ismét segítséghez folyamodott. Az ismét tribunusi hivatalt megcélzó Saturninus mellett a praetorságra pályázó Caius Servilius Glaucia is felsorakozott emberei között, akik a bőséges vesztegetések társaságában meg is győzték a populus Romanust, hogy Mariusnak igenis joga van hatodszorra is consulnak lenni.

Marius társa régi a konzervatív, de tehetetlen Lucius Valerius Flaccus lett. Az optimata tábor leghangosabb tagjai ebben az időben a régi nagy ellenfél, Quintus Caecilius Metellus Numidicus és Quintus Servilius Caepio volt, akik Saturninus olcsógabona-osztásra és veterántelepítésre tett törvényjavaslatát igyekeztek megcsáklyázni, azonban a veteránok nyomására kénytelenek voltak esküt tenni az intézkedés megtartására, bár mindössze két legio kapott földet Africa és Gallia Cisalpina területén.

Az év végén elszabadult a pokol. Glaucia a kétéves intervallumot előíró törvényeket semmibe véve indult a consulválasztáson, és nem csak nyert, de ellenfelét agyon is verte a tömeg. A senatus kihirdette a rendkívüli állapotot, és Mariust bízta meg a rendteremtéssel. Ezzel sikeresen csapdába csalták, ha fellép a néppárt ellen, hiteltelenné válik a populares körében, ha viszont nem tesz semmit, katonai és politikai karrierje szenved súlyos csorbát. A nobilitas számítása bevált: a nagy hadvezér ezúttal a konzervatívok mellé állt, megostromolta a Capitoliumra magukat bevevő néppártiakat, majd megadásuk után sikertelenül járt közben felmentésükért. Az optimaták fegyveresei meggyilkolták Saturninust és Glauciát, híveik ellen bírói hajtóvadászat indult, törvényeiket pedig visszavonták. A néppártiak bizalmát elvesztő és a senatus támogatását továbbra sem élvező Marius nem is kockáztatta meg, hogy újra megpályázza a consulatust, sőt a censorrá választásról is lemondott.

Mélyponton

Kr. e. 99-ben a dicstelen emlékű politikus bejelentette, hogy keletre utazik. Célpontja Galatia és Kappadókia volt, ahol állítása szerint áldozni kívánt egy esküvését teljesítve a Nagy Anyának, Kübelének. A háttérben azonban más motiválta. Felismerte, hogy hadvezérként van csak esélye támogatást szerezni, hiszen azon a téren sokkal jobban megállta a helyét, mint a politikain. Ezért aztán agitálni kezdett Pontosz királya, IV. Mithridatész udvarában, hogy megpróbálja a Római Köztársaság ellen ugrasztani. Sikert egyelőre nem ért el, bár a pontoszi uralkodó később valóban fegyvert fogott Róma ellen. Távollétében Mariust augurrá választották.

Hazatérve a Forum Romanum mellett építtetett házat, de ez sem segített mind jobban csökkenő népszerűségén. Keleti reményeit hajdani quaestora, Sulla sikeres intézkedései törték darabokra Kr. e. 92-ben. Hajdani alárendeltje, a fiatal konzervatív politikus sikerei mélységesen feldühítették az idősödő Mariust, aki a Bocchus által Sullának adományozott, Jugurtha megadását ábrázoló szobrot erővel akarta ledönteni. Nyílt szakításra azonban nem került sor a Kr. e. 91-ben kitörő itáliai szövetségesháború miatt.

Mindkét hadvezér számára új alkalom adódott a bizonyításra, amellett a köztársaságot létében fenyegető veszély egy időre feledtette a személyes sérelmeket. A hatvenhetedik évét taposó Marius Publius Rutilius Lupus consul legatusaként kezdett harcolni északon, majd annak eleste után maga vette át a hadak irányítását. Két egymást követő csatában a legveszélyesebb ellenféllel, a Quintus Pompaedius Silo vezette marsusokkal sikerült leszámolnia, de korára és gyengeségére hivatkozva a két fontos győzelmet követően visszatért a fővárosba.

A hazatérő Marius kétségkívül jelentős sikereit azonban elhalványították a fiatalabb, energikus Sulla látványos, gyors sikerei a déli hadszíntéren. Hiába várta hát az újabb dicsőségekre vágyó agg vezér, hogy rábízzák az időközben valóban Rómára támadó Mithridatész elleni hadjáratot, hiába gyakorlatozott a Campus Martiuson a fiatalokkal minden nap, bizonyítandó jó kondícióját: Kr. e. 88 consulja Sulla lett, aki egyúttal megkapta a keleti háború vezetésének jogát. Marius ezt már nem viselhette el, és tomboló féltékenysége véres polgárháborúba taszította Rómát.

Polgárháború

Elkeseredett lépésre szánta el magát, amikor Publius Sulpicius Rufus tribunusszal előterjesztette, hogy a római polgárjoggal frissen felruházott szövetségesek teljes politikai emancipációja érdekében a 8 helyett mind a 35 tribusba kerüljenek besorolásra. A „régi” rómaiak ezt felhördüléssel fogadták, de a senatus is vehemens ellentámadásba ment át, hiszen az új lakók a tribusokban túlsúlyba kerülve megmásíthatták volna a keleti háborúra vonatkozó döntést. Ennek érdekében Sulla és társa, Quintus Pompeius Rufus justitiumot hirdetett, azaz olyan időszakot, amelyben semmiféle jogi ügyletet nem lehetett végrehajtani.

A végletekig elszánt Marius Sulpicius Rufusszal együtt hadat gyűjtött, azzal megszállta a forumot, ahol elfogta és meggyilkolta Pompeius fiát, Sulla vejét. Az idősebb Pompeius elmenekült, Sulla pedig Marius házában keresett menedéket, ahol élete fejében visszavonatták vele a justitiumot. Sulpicius törvényét elfogadták, a szövetségesekkel feltöltött tribusok pedig Mariust ruházták fel a hadvezetés jogával.

Sulla azonban nem hagyta annyiban a dolgot. A hadjáratra kijelölt legiókhoz sietett Nola városába, ahol fellázította a katonákat. Marius katonai tribunusait meg is gyilkolták, és készséggel álltak a sikeres hadvezér mellé akkor is, amikor az bejelentette, hogy Rómába megy, és erővel tesz rendet. Ilyen példátlan tettre senki sem volt felkészülve a fővárosban. Marius szedett-vedett hadserege édeskevés volt a közelgő hat legióval szemben. A hivatalos felszólítás és az a kétségbeesett lépés sem segített, hogy szabadságot ígért minden csatlakozni hajlandó rabszolgának. Sulla akadály nélkül vonult be a fővárosba, Marius és a néhány főkolompos elmenekült, bár Sulpiciusszal út közben sikerült végezni. A nagy önmérsékletet tanúsító Sulla csak néhány vezetőt ítéltetett halálra és nyilvánított a haza ellenségévé, majd consuli éve lejárta után Kr. e. 87 elején átkelt Hellaszba, ahova pontoszi hadak törtek be.

Menekülés és visszatérés

Marius és fia, az ifjabb Caius Marius együtt menekült el Rómából, de míg az utóbbi a biztonságos Africába menekült, az idős hadvezér és törvénytelen fia, Granius Ostiából kiindulva Itália partjai mentén kezdtek dél felé hajózni, de Circeii mellett a vihar partra kényszerítette őket. Hamarosan értesültek róla, hogy lovasok üldözik őket, ezért erdőn-mezőn keresztül bujdokoltak, majd amikor észrevették őket, Minturnae közelében a tengerbe vetették magukat. A kereskedőhajók nem voltak hajlandóak a vénembert és társait kiadni a katonáknak, de féltek is a felelősségrevonástól, így Mariust egyedül kitették a Liri mocsarai között. Egy gödörben rejtőzött, majd a vízbe vetette magát, de elfogták. Ekkor Minturnae-ben bebörtönözték, majd egy barbár származású katonát küldtek a kivégzésére. A történet szerint a villámokat szóró tekintetű Marius rádörrent a gyilkosságára érkező barbárra: „Ember, meg merészeled ölni Caius Mariust?”, mire az ordítozva elmenekült. Minturnae lakóiban közben győzött a lelkiismeret, és Itália megmentőjét hajóra tették. Istchia szigetén talált társaira, majd elindult Karthagó felé.

A szicíliai Erüx városánál majdnem elfogták, amikor partra szállt, hogy vizet szerezzen, de végül kikötött Afrikában. Itt a helytartó praetor, Sextilius hivatalos parancsa fogadta, amelyben felszólította, hogy amennyiben nem száll hajóra, kénytelen lesz a senatus parancsának engedelmeskedve a haza ellenségeként kivégeztetni. A híradások szerint Marius ekkor már megtört, és már-már feladta volna magát, de szerencséjére ekkor jelent meg menekülő fia, aki sikertelenül próbálta megnyerni Hiempsal numidiai király támogatását. Az üldöző numidiai lovasok elől Cercina szigetén kerestek menedéket.

Eközben Itáliában lázadás tört ki. Az év consuljait, az alapvetően konzervatív Cnaeus Octaviust és társát, Lucius Cornelius Cinnát Sulla még megválasztásukkor megeskette, hogy nem változtatnak az általa kialakított államrenden. Távozása után azonban Cinna azonnal a szövetségesek polgárjogának ismételt kiterjesztése mellé állt, hívei pedig véres harcba kezdtek az Octavianus vezette optimaták ellen. Miután a konzervatívok kiszorították Rómából, vidéken folytatta harcát ellenük. Marius azonnal megragadta az alkalmat a hazatérésre. Etruria Telamo városában ért partot, majd felajánlotta a consulságától hivatalosan is Lucius Cornelius Merula javára megfosztott Cinnának szolgálatait, aki viszonzásképpen proconsullá akarta tenni, de ő vagyoni helyzetére és fizikai állapotára való tekintettel ezt nem fogadta el.

Dicstelen vég

Marius rabszolgafelszabadítást hirdetett, így jelentős hadserege gyűlt össze Cinna szövetségeseit kiegészítve. Első lépésként elfogatta a hajón érkező gabonaszállítmányokat, hogy kiéheztesse Rómát. Ezzel összefüggésben a tengerparti városok felett is átvette az ellenőrzést, majd Ostiából kiindulva megindult az éhező Róma felé. Cinna és Marius a Janiculuson fogadta a senatus követeit, akik jóindulatukat kérve a városba hívták őket. Cinna be is vonult, de Marius nem volt hajlandó átlépni a kapun, mivel száműzöttként ehhez népgyűlési határozatra volt szüksége.

Amikor összehívták a népet, néhány tribus szavazását követően a bosszúvágytól égő politikus elunta a színjátékot, majd rabszolgákból verbuvált testőrségével bevonult Rómába. Itt minden ellenségét felkutatták és lemészárolták, így Marcus Antonius Oratort is, Catulust pedig öngyilkosságba kergették. Cinna hamarosan elunta az öldöklést, de Marius dühe még sokáig tombolt. Ezt követően választások nélkül deklarálták, hogy Kr. e. 86-ban Cinna és Marius lesz consul. Ezzel egy állítólagos gyermekkori jövendölés teljesedett be az utóbbi számára, noha nem sokáig élvezhette a legfőbb római hivatalt: a hetvenegyedik évében járó, megpróbáltatásoktól megviselt öregembert 18 hivatalban töltött nap után egy hét napig tartó betegség elvitte. Sulla később emlékirataiban elterjesztette, hogy halálát az ő visszatérésétől jelentkező félelem és rémálmok okozták.

Epilógus

Marius, a brilliáns, de hatalomvágyó hadvezér legmaradandóbb alkotása a hadseregreform volt, amely katonai szempontból megerősítette a birodalmat, de még az életében bebizonyosodott, hogy az állam stabilitását súlyosan veszélyezteti a zsoldos haderő. Politikusi pályafutása hét consuli éve ellenére sem mondható kiemelkedőnek.

Marius utódja a consuli székben Lucius Valerius Flaccus lett, aki szintén keleti hadjáratot indított Sulla nyomában. Hadaival Macedonia megtisztítása után továbbvonult, de fellázadt katonái meggyilkolták. Utóda, Caius Flavius Fimbria legatus Kis-Ázsiában legyőzte a pontoszi seregeket, de Mithridatész a Közép-Hellaszból érkező Sullával kötött békét. A keleti hadjárat minden dicsősége így is az arisztokrata ölébe hullott, még az öngyilkos Fimbria csapatai is csatlakoztak hozzá.

Kr. e. 83-ban szállt partra Sulla hadserege Itáliában. Ekkor már Cinna sem élt, mert az előző évben meggyilkolták egy lázadás alkalmával. A marianusok vezetői ezt követően megosztottak voltak, és nem tudtak hatékonyan védekezni a támadással szemben. Kr. e. 82-ben Sulla bevette Rómát, majd véres tisztogatásba kezdett, végül dictaturát vezetett be, amelynek keretében az optimaták kénye-kedvére alakították át az államrendet.

Marius hamvait bosszúból az Anióba szórták. Az ifjabb Marius Praeneste ostrománál lett öngyilkos. Kr. e. 44-ben egy Amatius nevű közember Marius fiának vagy unokájának adta ki magát, és Julius Caesar kultuszát ápolva rövid időre népvezérré lépett elő.

Lucius Licinius Crassus

Lucius Licinius Crassus (Kr. e. 140 - Kr. e. 90), római politikus és szónok.

Kr. e. 107-ben néptribunus volt, majd 98-ban praetor, 95-ben consul, 92-ben censor. Censortársával, Cnaeus Domitius Ahenobarbusszal folytonos ellentétben álltak, mivel Crassus kifinomult, luxust kedvelő személyiség volt, míg kollégája a puritán, ősi római erkölcsiség ápolója volt. Viszálykodásukról még sokáig beszéltek hivatali idejük letelte után is.

Politikai tevékenysége meglehetős következetlenséget mutat, egy időben populáris, máskor inkább optimata jellegű. A maga idejében nagyon nagy hatású beszédeiből csupán töredékeket ismerünk. Hírnevét a Kr. e. 119-ben elmondott „Oratio in Caius Papirium Carbonem” (Beszéd Caius Papirius Carbo ellen) alapozta meg. Az „Oratio de colonia Narbonensi” (A narbói coloniáról mondott szónoklat) a senatusi vezetés ellen irányult. A „Suasio legis Serviliae” (Servilius törvényének ajánlása) Kr. e. 106-ban optimata tendenciájú. Már consulként mondta el „Oratio pro Quintus Servilio Caepione” (Beszéd Quintus Servilius Caepio érdekében) című beszédét. Címről ismerjük még „In Cnaeum Domitium Ahenobarbum” (Cnaeus Domitius Ahenobarbus ellen), illetve „In Marcium Philippum” (Marcius Philippus ellen) című beszédeit. Utolsó, viszonylag pontosan datálható műve az „Oratio pro Marco Curio” (Beszéd Marcus Curius ügyében).

Marcus Antonius Orator mellett kora legjelentősebb szónoka volt. Tudatosan készült e pályára: görög szónokokat fordított latinra, tanulmányozta a sztoikusok, a peripatetikusok tanításait, a görög költészetet, stb. A polgári jogra vonatkozó ismereteit Coelius Antipatertől sajátította el. Jelentős iskolát teremtett, alakját Cicero főképp „De oratore” című művében erősen idealizálta.

Caius Julius Caesar

Caius Julius Caesar (Kr. e. 100. július 13. – Kr. e. 44. március 15.) római hadvezér és politikus. Fontos szerepet játszott a köztársaság megszüntetésében és a császárság intézményének létrehozásában. Meghódította Galliát, és elsőként vezetett római hadjáratot Britanniába. Minden idők egyik legnagyobb hadvezére volt és nagyszerű politikus is. Jelentősége az ókor történetében Nagy Sándoréval vetekedik.

Miután megnyerte a római polgárháborút, a birodalom vitathatatlan urává vált, és mélyreható reformokba kezdett. Élethossziglani diktátorrá nyilvánította magát, és erőteljesen központosította a köztársaság kései éveiben szétzilálódott közigazgatási rendszert. Marcus Brutus és több szenátor összeesküdött, és meggyilkolták Caesart, abban a reményben, hogy sikerül megmenteniük a köztársaságot. A merénylet után azonban polgárháború tört ki Caesar hívei: Octavianus, Marcus Antonius, Lepidus és a köztársaságiak: Brutus, Cassius, Cicero és még sokan mások között.

Fiatalkora

A 19 éves Julius Caesar

Caesar Róma városában, annak plebejusok lakta részén (a Suburra) egy insulában (lakóház) született, patrícius családban, őseit Julusig, Aeneas trójai herceg fiáig vezette vissza. Viszonylagos jómódban éltek, habár családja nem számított gazdagnak a római nemesség többségéhez képest. Azonos nevű édesapja Kr. e. 85-84 körül halt meg, édesanyja Aurelia Cotta volt. Nővére, Julia Caesaris volt a nagyanyja Octavianusnak, a későbbi Augustus császárnak. Apai nagynénje, Julia volt a felesége Gaius Mariusnak, a tehetséges hadvezérnek, aki megreformálta a római hadsereget.

Marius életének alkonyán, Kr. e. 86-ban a római belpolitika fordulóponthoz érkezett. Ebben az időben a római politikusok két részre szakadtak: populistákra és optimatákra. Az előbbiek vezére Marius, az utóbbiaké Lucius Cornellius Sulla volt. A két csoport közötti sorozatos viták polgárháborúhoz vezettek, majd Sulla magához ragadta a hatalmat, és diktatúrát vezetett be. Caesar családja révén a populistákhoz kötődött; mert nemcsak Marius unokaöccse volt, hanem felesége Cornelia, a húga volt Lucius Cornelius Cinnának, Marius legnagyobb támogatójának, Sulla ellenségének. Az alig 15 éves Caesar helyzetét tovább rontotta, hogy édesapja Kr. e. 85-ben megbetegedett és hamarosan meghalt.

Amikor Sulla megnyerte a polgárháborút, Caesar helyzete tovább romlott: a diktátor elrendelte, hogy váljon el Corneliától. Caesar ezt megtagadta, és inkább elhagyta Rómát, hogy elrejtőzzön. Később Sulla megbocsátott neki, és családjával együtt hazatérhetett, de nem maradt sokáig Rómában, hanem beállt a seregbe; Asia és Cilicia tartományokban szolgált.

Kis-Ázsiai szolgálata során több csatában is részt vett; Kr. e. 80-ban Thermus vezette seregben harcolva kulcsszerepet játszott Milétosz ostrománál; bátorságával sok legionárius életét mentette meg, ezért később kitüntetésként megkapta a corona civicát (tölgy korona), amely az egyik legmagasabb katonai kitüntetés volt, ezzel Sulla törvényei értelmében a szenátus tagjává vált.

Kr. e. 78-ban Sulla meghalt, Caesar pedig visszatért Rómába, megkezdte politikai pályafutását. Hamar kitűnt szónoki képességeivel és azzal, hogy kíméletlenül támadta a provinciákban visszaéléseket elkövető helytartókat. Még Cicero is elismerte tehetségét. Caesar retorikai tanulmányok folytatása céljából Kr. e. 75-ben Rodoszra utazott, de útközben kilíkiai kalózok fogságába esett, akik váltságdíj ellenében akarták szabadon engedni. A kalózok 20 talentum aranyat követeltek érte, ő azonban ezen felháborodott, és 50 talentumban határozta meg saját értékét. (20 talentum egy szenátor, míg 50 talentum egy tekintélyes consul értéke volt). Mikor szabadon bocsátották, Caesar alaposan megfigyelte a kalózok búvóhelyét, majd flottát toborzott, melynek élén lerohanta a kalóztámaszpontot. A foglyokat Asia provincia helytartója börtönbe zárta, de Caesar enyhének találta az ítéletet, ezért Pergamonba, a provincia székhelyére ment; kihozatta a börtönből és keresztre feszíttette őket, ugyanis fogsága idején többször megígérte a kalózoknak, hogy így fog elbánni velük, de azok kinevették, mert azt hitték, hogy viccel.

Politikai pályafutása

Julius Caesar, British Museumban lévő mellszobráról készült rajz a Cassell's History of England (1902)-ból.

Caesart Kr. e. 70-ben megválasztották quaestornak, és ebben a minőségében Hispania Ulterior (a mai Portugália és Dél-Spanyolország részén elterülő) tartomány pénzügyeit és adminisztrációját felügyelte.

Hamarosan megvált hivatalától, hogy visszatérhessen Rómába; és bár szeretett feleségének elvesztése nagy fájdalmat okozott számára, politikai szövetségük megerősítése érdekében házasságot kötött Pompeius lányával, Peomeiaval Kr. e. 67-ben. Caesar támogatta Lex Gabinát, amely Pompeiusnak korlátlan hatalmat biztosított a szilíciai kalózok felett, majd késöbb a Mithriades elleni csatában. Nyilvánvalóan a Róma nagy hadvezérével fenntartott jó kapcsolat később még Caesar hasznára vált. A Pompeius és Crassus közti viszálykodás nem volt hatással Caesarra, Crassus folyamatosan segítette Caesart adósságai rendezésében az elkövetkező években.

Caesar a Via Appia – ami Rómától Cumaen keresztül az olasz csizma sarkáig húzódott – curatoraként szolgált, ami nagy jelentőséggel bíró beosztás volt. Bár Caesar számára ez nagyon költséges volt, nagy tekintélyt biztosított az ifjú szenátor számára, ami Crassus támogatásával elérhetőnek bizonyult. Ez idő alatt szintén folytatta bírói pályafutását egészen aediles curules-é választásáig, Kr. e. 65-ig. Az aediles curules feladata templomok, középületek építése és karbantartása, valamint a forgalom és Róma mindennapi életével kapcsolatos dolgok megszervezése volt, de az aidile talán legfontosabb feladata a nyilvános játékok megszervezése és a Circus Maximus igazgatása volt. Ebben az időben Caesar közel állt a szinte teljes anyagi csődhöz, de a nép körében nagy tekintélyre tett szert az általa szervezett látványos játékokkal. Látványosságként apja tiszteletére Caesar 320 pár ezüst gladiátorpáncélt állított ki hatalmas költségek árán.

Caesar további tervei között szerepelt szobrot állítani Mariusnak. Ez nagy felháborodást keltett a szanátus körében, de népszerűsége szinte érinthetetlenné tette. Más eszközökkel persze akadályozhatták politikai pályafutását, amikor Caesar az egyiptomi zavargások elfojtásának élére volt jelölve, nem kapott elég támogatást a tisztség betöltésére. Caesar az évet aedileként zárta nagy dicsőségben és teljes anyagi csődben. Adósságai több száz arany talentumra (amely több millió dollárnak felel meg) rúgtak, ami a jövőbeli politikai karrierjét akadályozta.

Ennek ellenére aedilesként elért sikerei nagyban hozzájárultak Pontifex Maximus-á (magasrangú pap) való választásában, Kr. e. 63-ban, az előző pontifex, Quintus Caecilius Metellus Pius halála után. Ez a hivatal a Forumon lévő Domus Publicával járt, ami az összes római vallási ügyért való felelősséget és a Vesta szüzek őrzését jelentette. Caesar számára ez a pénzügyi adósságaitól való megszabadulást is jelentette, mivel a Pontifex-é való választása egész életre szóló volt. Bár gyakorlatilag ez nem politikai hivatás volt, a főpapi méltóság jelentős előnyt jelentett a szenátussal szemben, és lehetősége nyílt a törvényhozásba való beleszólásra.

Caesar Pontifexként való debütálását botrányok kísérték. Cornelia halála után Caesar feleségül vette Peompeiát, Sulla unokáját, Kr. e. 67-ben. Pompeia mint a Pontifex felesége szintén fontos személyiség volt, és az ő feladatai közé tartozottt a Bona Dea fesztivál megszervezése decemberben. Ezen a szent rituálén kizárólag nők vehettek részt, de ennek ellenére Publius Clodius Pulchernek sikerült belopóznia női álruhában. Ez szentségtörésnek számított, így Pompeiat válás fenyegette. Bár Caesar személyesen azt állította, hogy Pompeia ártatlan volt az ügyben, de Caesar feleségének, mint a Caesar család minden tagjának minden gyanú felett állónak kell lennie.

A Kr. e. 63-as év nehézségeket hozott nemcsak Caesar, hanem az egész Római Birodalom számára. Caesart városi praetorrá választották, de még mielőtt elfoglalhatta volna hivatalát, kitört a Catilina összeesküvés. Lucius Sergius Catilina, a kétszeres consuljelölt ellen a köztársaság megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés volt a vád. Catilina bűnössége vitatott. A Kr. e. 63-as választásokon Marcus Tullius Cicero került ki konsulként Catilinával szemben.

Nem sokkal ezután Crassus névtelen levelet kapott, amelyben bizonyos szenátorokat Róma elhagyására figyelmeztettek az állami vezetők ellen tervezett tömeggyilkosság elkerülése végett. Crassus odaadta a levelet Cicerónak, aki a szenátus elé terjesztette az összeesküvés tervét. Sokan a szenátusban ezt nem hitték el, azt gondolták Cicero ezzel csak politikai előnyre akar szert tenni. Végül Cicero szónoki képességével meggyőzte a szenátust az igazáról, és felhatalmazást kapott az összeesküvők megbüntetésére. Az első számú célszemély Catilina volt, ezért úgy döntött elmenekül Rómából. Menekülése előtt még egy cselszövést szervezett Cicero meggyilkolására. A cselszövés nem járt sikerrel, Catilina elmenekült, és Etruriában a felkelőkhöz csatlakozott.

Catiline 5 társát vizsgálat nélkül halálra ítéltek. Száműzetés esetén a bűnözők Catiline etruriai csapataihoz csatlakozhattak volna. A szenátus tanácskozása alatt Caesar aközé a pár ember közé tartozott, akik a halálbüntetés ellen szóltak. Caesart ellenvéleménye miatt azonnal a cselszövésben váló részvétellel vádolták – bár ez nem bizonyított. Cato kitartó ragaszkodásának köszönhetően az öt bűnöst még aznap kivégezték. Ugyanezen a napon került a nyilvánosság elé Caesar ügye Servilia Caepionis-szal. Servilia egy levelet küldött Caesarnak, és emiatt Cato is ismét összeesküvéssel vádolta Caesart. Caesar átadta a levelet Catónak, Servilia féltestvérének. Amint Cato elolvasta a levél tartalmát, undorral félredobta azt.

Ha Caesar bele is keveredett a Catiline-ügybe, maradandó kárt nem okozott számára. A következő évben Caesar megkezdte városi praetorkénti működését. A főváros helyreállítására szeretett volna egy bizonyos összeget kapni, de az ellenzékkel szemben ez sikertelen próbálkozásnak bizonyult. Ezzel megerősítette pozícióját Pompeius mellett, aki visszatérőben volt a keleti hadjáratokról. Pompeius visszatérése nyugtalanította az ellenzéket, akik féltek a Sulla stílusú Rómába meneteléstől és a diktatúrától. A várost és környékét stabil környezetként akarták feltüntetni, amelynek nincs szüksége Pompeiusra, hogy visszaállítsa a rendet. Ennek ellenére Pompeius szövetségese, Caesilius Metallus Nepos a szenátus elé terjesztette Pompeius azon kérelmét, mely szerint Itáliában szeretne letelepedni. Caesar támogatta Nepost és Pompeiust, de Cato elvetette a javaslatot. Nepos elhagyta Rómát, hogy Pompeiushoz csatlakozzon, és Caesart megfosztották a praerorátustól. De amikor a tömeg támogatása veszéllyel fenyegetett, visszaállították pozícióját. Caesar lecsillapította a tömeget, mielőtt bármilyen erőszakos cselekedetre sor került volna.

Praetorsága vége felé Caesar ismét komoly veszélybe került az adósságai miatt. Crassus – megmentve barátját és szövetségesét – a 20 millió dínáros adósságának negyedét törlesztette. Kr. e. 61-ben Caesart Hispánia propraetoriánusi kormányzójává nevezték ki, ahol már előzőleg quaestorként szolgált. Ezzel a potenciálisan jövedelmező kinevezéssel hitelezői csökkentették követeléseiket. Nem élve a lehetőséggel, Caesar hamarabb elhagyta Rómát, mint ahogy azt új kötelezettségei megkövetelték volna.

Julius Caesarin szobra a Forum Romanumon.

Caesar és kísérete gyorsan vágtatott, elérve a Rhone-t 8 nap alatt, előre jelezve ezzel jövőbeli képességét seregeinek gyors előrehaladására. Az úton kíséretének több tagja megjegyezte a barbár és megítélésük szerint silány vidéki életkörülményeket. Caesar erre ambiciózusan megjegyezte: szívesebben lennék az első ember ezek közt a népek közt, mint második ember Rómában. Kormányzósága alatt Caesar megerősítette a gallokkal való jó viszonyt, ami későbbi terveiben fontos szerepet játszott.

Hispániába érkezve Caesar katonai vezetőként jelentős hírnévre tett szert. Kr. e. 61 és 60 között számottevő győzelmet aratott a galíciaiak és a luzitániaiak felett. Előrehaladt az Atlanti-óceán felé, és leigázta az észak-nyugati törzseket, amelyek ezelőtt még soha nem hajoltak meg Róma előtt. A háborúk alatt jelentős haszonra tett szert, amellyel biztosította adósságainak fedezetét, embereinek jelentős részt biztosított a zsákmányból, és a római kincstárt is gyarapította. Egyik győzelme során emberi imperátorként köszöntötték, amely alapvető szempont volt a római diadalmenetre jogosultságra. De Caesar egy rettenetes dilemmával szembesült. Kr. e. 59-ben consulátusra pályázott, ami Rómában való jelenlétét követelte, ugyanakkor a diadalmenetben való megtiszteltetést is akarta. Az ellenzék ezt felhasználta ellene, a városon kívüli várakozásra kényszerítve, amíg a diadalmenetet jóváhagyják. Ezzel a várakozással elveszíthette volna az esélyt a consulátusra. Kr. e. 60 nyarán ellenfelei nagy meglepetésére Caesar belépett Rómába, hogy a Római Köztársaság legmagasabb politikai beosztásáért küzdjön, lemondva ezzel a diadalmenetről.

Az első triumvirátus és a gall háború

Kr. e. 60-ban (vagy 59-ben) a comitia centuriata Caesart a Római Köztársaság consuljává választotta. Partnere politikai ellenfele Marcus Calpurnius Bibulus az optimates párt tagja és Marcus Porcius Cato. Bibulus consulságánek első tetteként visszavonult a politikai életből, hogy az eget fürkéssze. Ez a nyilvánvalóan kegyes döntés Caesar consuli életének megnehezítésére irányult. Római szatíraírók erre az évet Julius és Caesar consulátusának emlegették. Caesarnak szövetségesekre volt szüksége, és ott talált rájuk, ahol ellenségei nem is sejtették volna.

Gnaeus Pompeius Magnus a nagy hadvezér sikertelenül harcolt a szenátussal, hogy vetaránjai földhöz jussanak. Marcus Licinius Crassus, egykori consul – állítólag Róma leggazdagabb embere – szintén problémákkal küszködött, hogy megnyugvást szerezzen a publicani kliense számára, akik a római adó begyűjtéséért feleltek. Caesarnak mindenképpen szüksége volt Crassus pénzére és Pompeius befolyására, így hamarosan megalakult nem hivatalosan az első triumvirátus. Hogy megerősítsék a szövetséget, Pompeius feleségül vette Julia Caesarist, Caesar egyetlen lányát. A nagy korkülönbség és neveltetésbeli eltérés ellenére ez a politikai házasság igazi szerelemnek bizonyult.

A nehéz consuli éveket követően Caesart 5 évre Transalpine Gaul (a mai Dél-Franciaország) és Illyria (Dalmácia partvidéke) proconsuli kormányzóvá nevezték ki. Caesar, megelégelve a tétlen kormányzóságot elindította a gall háborúkat (Kr. e. 58-49), amelyben meghódította a gallokat, valamint Germánia egy részével együtt Rómához csatolta őket. Örökösei közé tartoztak unokaöccsei Lucius Julius Caesar és Marcus Antonius, Titus Labienus és Quintus Tullius Cicero, Caesar politikai ellenfelének legfiatalabb fia, Cicero.

Kr. e. 58-ban Caesar legyőzte a helvetii törzset (a mai Svájc területén), a Belga Konföderációt és nervii törzset Kr. e. 57-ben és a venetákat Kr. e. 56-ban. Kr. e. 55 augusztus 22-én megpróbálkozott egy britanniai invázióval, Kr. e. 52-ben legyőzött egy gall csapatot, ami Vercingetorix vezetése alatt állt az alesiai csatában. Caesar a saját élménybeszámolóját a hadjáratról a Commentarii de Bello Gallicóban („A gall háború”) írta le.

A Római Köztársaság Julius Caesar alatt.

Plutach szerint az egész hadjárat 800 meghódított várost, 300 leigázott törzset, egymillió rabszolgának eladott embert és hárommillió csatában elesettet eredményezett. A korabeli történészek közismerten eltúlozták az ilyesfajta számokat, de Caesar gall hadjárata mindenképp a legnagyobb volt Nagy Sándor hadjárata óta. A győzelem is sokkal tartósabb volt, mint Nagy Sándoré, a gallok sosem kapták vissza kelta azonosságukat, sosem próbálkoztak egyetlen nemzeti felkeléssel, és hűek maradtak Rómához egészen a Nyugatrómai Birodalom bukásáig, 476-ig.

Sikerei és Róma előnyének ellenére Caesar népszerűtlen maradt, különösképp a konzervatív párt szembében, akik azt gyanították, hogy királyi babérokra pályázik. Kr. e. 55-ben Pompeiust és Crassust consullá választották, és tiszteletük jeléül Caesar proconsuli pozícióját további 5 évre meghosszabították. Ez volt az első triumvirátus utolsó cselekedete.

Kr. e. 54-ben Julia Caesaris meghalt, nagy fájdalmat okozva ezzel mind Pompeiusnak, mind Caesarnak. Crassust a Kr. e. 53-ban folytatott parthiai hadjárata folyamán megölték. Crassus és Julia nélkül Pompeius egyre jobban az optimates párt felé húzott. Még Galliában Caesar próbálta Pompeiust támogatni azzal, hogy felajánlotta az egyik unokahúgát feleségül, de Pompeius ezt elutasította. Ehelyett feleségül vette Cornelia Metellát, Metellus Scipio, Caesar egyik legnagyobb ellenségének lányát.

A polgárháború

Kr. e. 50-ben a szenátus Pompeius vezetésével visszarendelte Caesart Rómába, hadseregét pedig feloszlatták, mivel a procunsuli megbizatása lejárt. Emellett megtiltotta Caesarnak, hogy egy második consulátusra pályázzon. Caesar úgy gondolta, hogy vádat emelnek ellene és politikailag kirekesztett lesz, amint Rómába érkezik, mivel már nem élvezte consuli immunitássát és csapatának támogatását sem. Pompeius árulással és engedetlenséggel vádolta őt. Kr. e. 49. január 10-én Caesar átlépte a Rubicont (az országhatárt) csupán egyetlen légióval, és ezzel polgárháborút indított el. A történészek véleménye megoszlik arról, mit is mondott pontosan Caesar a Rubicon átlépésekor „Alea iacta est”, de a legelterjedtebb „A kocka el van vetve” mondás.

Az optimates, köztük Metellus Scipio és Cato délre menekült, mivel nem tudtván, hogy Caesar csak a 13. légiójával érkezett. Caesar egészen Brindisiumig követte Pompeiust, mivel bízott abban, hogy szövetségüket helyreállíthatja. Pompeius elmenekült előle, de Caesar egy megdöbbentő, 27 napos menetelés után Hispániába érkezett, ahol legyőzte Pompeius hadait. Visszatért Keletre, hogy Pompeiust ellenállásra késztesse Görögországban, ahol Kr. e. 48. július 10-én Dyrrhachiumnál éppen csak elkerülte a végzetes vereséget. Végül Pharsalusnál rendkívül rövid ütközetben legyőzte Pompeiust, annak ellenére, hogy Pompeiusnak jelentős számbeli fölénye volt (közel kétszer annyi gyalogsággal és jelentősebb lovassággal rendelkezett, mint Caesar).

Pompeius Egyiptomba menekült, ahol XIII. Ptolemaios egyik tisztje meggyilkolta. Caesart Rómába visszatérve dictatorrá nevezték ki, majd 11 nap után lemondott, és egy második terminusra consullá választották Publius Vatia Isaurcusszal együtt. Követte Pompeiust Egyiptomba, ahol csapatával letáborozott, és beavatkozott a Ptolemaios és húga, VII. Kleopátra közt dúló polgárháborúba Pompeius meggyilkolása miatt, ahol Kleopátra oldalára állt. Állítólag Caesar elsírta magát Pompeius levágott feje láttán, amelyet Ptolemaios kamarása ajandékként adott át neki. Egy konfliktusban Caesar legyőzte Ptolemaios csapatait, és Kleopátrát hatalomra helyezte, akitől Caesar egyetlen fia született, XV. Ptolemaios Caesar, vagy ismertebb nevén Caesarion. Caesar és Kleopátra sosem házasodott össze.

Kr. e. 47 elejét Caesar Egyiptomban töltötte, majd a Közép-Keletre ment, ahol megsemmisítette II. Pharnaces seregeit a zelai csatában. A csata kimenetele olyan gyorsan eldőlt, hogy Caeasar a következőképpen emlékezett meg a csatáról: „Jöttem, láttam, győztem.” ( Veni, vidi, vici.) Onnan Afrikába haladt tovább, hogy Pompeius megmaradt támogatóival leszámoljon. Kr. e. 46-ban gyors győzelmet aratott Metellus Scipio és Cato csapata felett Thapsusnál. Azonban Pompeius fiai, Gnaeus Pompeius és Sextus Pompeius, Titus Mabienusszal – Caesar legatus propraetoréja, valamint a gall háború parancsnoka – elmenekültek Hispániába. Caesar üldözőbe vette őket, és Kr. e. 45-ben végső csapást mért a megmaradt ellenzékre. Ez idő alatt Caesart harmadszor és negyedszer is consullá választották Kr. e. 46-ban (Marcus Aemilius Lepidus-al) és Kr. e. 45-ben (társ nélkül).

A háború után

Kr. e. 45-ben Caesar visszatért Itáliába. Visszatérésekor első dolgai közé tartozott, hogy végrendeletét elkészítse, Octavianust téve meg örökösévé. Caesar azt is meghagyta, hogy ha Octavianus még előtte meghalna, úgy Brutus örököl mindent. Ez arra az esetre is vonatkozott, ha Octavianus az öröklés után halna meg, Brutus örökölne mindent Octavianustól. A szenátus már Caesar távollétekor megelőlegezte neki a bizalmat. Mivel Caesar megbocsátott ellenségeinek, ezért nem alakult ki igazi ellenállás.

Április 21-én Caeasar győzelmének tiszteletére nagy ünnepséget és játékokat rendeztek. A játékokkal egyetemben Caesar abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a diadali öltözéket viselhette, beleértve a bíbor palástot (a római királyokra emlékezve) és a babérkoszorút minden nyilvános eseményen. Caesar kizárólagos használatára hatalmas birtokot adományoztak Róma költségén. Az Imperator titulust élete hátralévő részében viselhette. Elefántcsont képmását minden nyilvános vallási körmeneten hordozták.

Quirinus templomában egy másik szobrot emeltek Caesarnak az „A legyőzhetetlen istennek” felirattal. Mivel Quirinus a városalapító és Róma első királyának Romulusnak volt az istenített mása, ez Caesart nemcsak az istenek szintjére emelte, hanem egyenlővé tette őt az ősi királyokkal is. A harmadik szobrot a hét római király és Lucius Junius Brutus ( aki a királyok kiüzésére szervezett felkelést vezette) mellett állították. Tovább fokozva a botrányt, Caesar saját képmásával pénzt veretett. Ez volt az első eset Róma történetében, hogy élő ember szerepelt pénzérmén.

Caesar volt az első élő ember, akit a Római Köztársaság egy érméjén ábrázoltak.

Amikor Kr. e. 45 októberében Caesar visszatért Rómába, feladta a negyedik consuli megbízatását, és Quintus Fabius Maximuse és Gaius Treboniust nevezte ki utódjaként a consuli székbe. Ez nagyban irritálta a szenátust, mivel ezzel teljesen semmibe vette a köztársaság választási rendszerét, és saját szeszélye szerint döntött. Caesar egy ötödik diadalmenetet is tartott a hispániai győzelem dicsőségére. A Libertas templomot szintén az ő tiszteletére építették, valamint a Liberator titulust is megkapta, és élete végéig consullá választották. Róma szintén hajlandónak tűnt eddig példátlan módon Caesart az egyetlen rómaivá nyilvánítani, aki az imperiumot birtokolja. Így Caesar immunissá válhatott minden nyilvános vád alá helyezéstől, és gyakorlatilag a légiók legfelső parancsnokává vált.

További megtiszteltetésként jogot kapott arra, hogy ő nevezze ki a magistratus felét, amely egyébként választással dőlt el. Ő nevezte ki a magistratusokat minden hatáskörbe, amely ezelőtt a szenátus feladata volt. Születésének hónapját, Quintilist átnezevezték Juliusra, születésnapját, július 13-át nemzeti ünneppé nyilvánították. Még a közgyűlés egyik csoportját is róla nevezték el. A Flamen maior templomot és papságot a családja tiszteletére alapították.

Caesarnak volt egy reformterve: törvénybe hozott egy rendeletet, miszerint 20 és 40 év közötti római polgár nem hagyhatja el Itáliát több mint 3 évre, hacsak nem katonai szolgálatot teljesít. Ez elméletileg megőrizte volna a helyi farmok működését, az üzleteléseket és megakadályozta volna a külföldi korrupciót. Ha a szociális elit egy tagja ragján aluli személyt bántalmazott vagy megölt, akkor az elkövető vagyonát elkobozták. Caesar demonstrálta, hogy az állam érdekeit tartja szem előtt, de meg volt róla győződve, hogy ő az egyetlen ember, aki irányíthatja azt. Az adóságok egy negyedének csökkentése nagy megkönnyebbülést okozott a népnek, és ez nagyban hozzájárult, hogy ezzel még nagyobb népszerűségre tegyen szert.

Caesar szigorúan korlátozta az állami támogatású gabona vásárlását, a prostituáltakat és a jómódúaknak megtiltotta az állami támogatású gabona felvásárlását. Tervei voltak a veteránok közti föld elosztására és veterán kolóniák alapítására Itália szerte. A legszélesebbkörű reformját akkor hozta, amikor élete végéig Pontifex Maximussá választották. Caesar parancsot adott a római naptár teljes átszervezésére, megalapítva a 365 napos évet, 4 évenkénti szökőévvel (ez a Julián naptár volt utólagosan XIII. Gergely pápa által módosítva 1582-ben a modern naptárrá). Ennek eredményeként a Kr. e. 46. év 445 napos volt, hogy a naptárt helyrehozzák.

Továbbá nagy nyilvános munkák vették kezdetüket. Róma nagy kiterjedésű város volt, nem éppen figyelemreméltó téglaépületekkel, ezért a városnak megújításra volt szüksége. Az új márvány Rostra, a piactér, valamint több palota ekkor épült. A nyilvános könyvtár, a nagy tudós Marcus Terentius Varro segítségével szintén építés alatt állt. A szenátus háza, a Curia Hostilia, amelyet nemrégiben újítottak fel háttérbe szorult egy új márvány projekt miatt, amit Curia Julianak hívtak. A pomerium (a város szent határa) szintén kibővítésre került, hogy további terjeszkedésnek adjon helyet.

Plutarchosz feljegyezte, hogy Caesar közölte a szenátussal, hogy talán inkább csökkenteni kéne a tiszteletére tett kiadásokat, de aztán visszavonta ezt az álláspontját, hogy ne tűnjön hálátlannak. Megkapta a Pater Patriae címet. Dictatorrá nevezték ki harmadik alkalommal, és ezután további 9 évre egy éves terminusokra dictatornak jelölték. Továbbá 3 évre praefectus morumként (erkölcsi elöljáró) cenzori fennhatósággal rendelkezett.

Kr. e. 44 kezdetén Caeasar egyre nagyobb dicsőítése elmélyítette a szakadékot közte és az arisztokrácia között. Dictator Perpetuussá nevezték ki, ami egész életre szóló dictatori címet jelentett. Ez a titulus a Caesar arcképét ábrázoló érméken is megjelent, ami őt minden római felett állóvá helyezte. Néhányan „Rex”-nek (király) nevezték őt, de Caesar visszautasította ezt a titulust. Amikor Caesar a Venus templomban találkozott a szenátorok egy delegációjával, megtagadta, hogy érkezésükkor felállással köszöntse őket. Bár ez az esemény elködösül a történet különböző változatai miatt, de az teljesen világos, hogy Caesar mélyen megsértette a szenátust. Később megpróbálta kiengesztelni őket, ami enyhített a helyzeten, de a sérelem miatt az összeesküvés csírái kezdtek kibontakozni.

Halálának körülményei és következményei

Caesar királlyá válásától való félelem tovább folytatódott, amikor valaki diadémot helyezett el Caesar a Rostrán lévő szobrán. A tribunusok, Gaius Epidius Marcellus és Lucius Caesetius Flavius eltávolították a diadémot. Nemsokkal a diadémmal kapcsolatos eset után ugyanez a két tribunus több polgárt tartóztatott le miután Caesart „Rex”-nek nevezték amint Róma utcáin elhaladt. Caesar szigorúan lépett fel a támogatóit érő fenyegetések ellen . Elrendelte, hogy a letartóztatottakat engedjék el, és a két tribunust a szenátus elé állította, és megfosztotta őket pozíciójuktól.

Vincenzo Camuccini, Mort de César, 1798.

Az elkövetkezö Lupercalia fesztivál Róma népének tesztje volt arra nézve, akarja-e Caesart királyának. Kr.e. 44. február 15-én Caesar felült a Rostrán lévő aranyozott székére bíbor köntösben, vörös cipőben és arany babérkoszorúval a fején, Dictator Perpetuusként. A fesztivál egyik hagyománya volt a szenthatár (pomerium) körüli verseny. A verseny keretén belül Marcus Antonius a Fórumra futott, és a papok a Rostrára emelték. Antonius egy diadémet mutatott fel, és megpróbálta Caesar fejére helyezni, mondván „a nép ajánlja ezt neked általam”. De a tömeg nem mutatott örömujjongást, ezért Caesar gyorsan elutasította a diadémet. A tömeg beleegyezésként üvöltött, de Antonius ennek ellenére ismét megpróbálta a diadémet Caesar fejére helyezni. Miután a tömeg még ekkor sem hallatta beleegyező rivalgását, Caesar felállt székéből, és azt mondta „Nem leszek Róma királya. Jupiter a rómaiak egyetlen királya.” A tömeg egy emberként éljenezte Caesar döntését.

Caesar még egy hadjáratot tervezett Daciába és utána Parthiába. A parthiai hadjárat jelentős vagyonnal kecsegtette Rómát, valamint azt az életszínvonalat biztosította volna, amelyet Crassus 9 évvel azelőtt veszített el. Egy régi legenda szerint Parthiat csak egy király hódíthatja meg, ezért a szenátus felhatalmazta Caesart, hogy koronát viseljen bárhol a birodalom területén. Caesar úgy tervezte, hogy Kr. e. 44 áprilisában indul, ezért az erősödő titkos ellenzéknek gyorsan kellett cselekednie. Az ellenzék, amely többnyire azokból szerveződött akiknek Caesar megbocsátott, tudta, hogy egyetlen esélye Rómát Caesartól megszabadítani, ha nem hagyják őt Parthiába indulni.

A római szenátus hagyományosan a Curia Hostiliában gyűlt össze, amely átépítés alatt állt egy tűzvész miatt, amely egy évvel korábban elpusztította. Ezért Caesar a Theatrum Pompeiumba hívta össze a szenátust március idusán (Kr. e 44 március 15). Pár nappal előtte egy jós azt mondta Caesarnak, óvakodjon március idusától. Ahogy a szenátus összegyűlt, Caesart megtámadta a szenátorok egy csoportja, akik magukat Liberatoresnek nevezték, tettüket azzal alapozták, hogy zsarnokölésnek nevezték azt, nem gyilkosságnak, és a köztársaság zsarnoktól való megszabadításának. A gyilkosok – akik a gyilkosság után bezárkóztak Jupiter templomába – közt volt Gaius Trebonius, Decimus Junius Brutus, Marcus Junius Brutus és Gaius Cassius Longinus; Caesar annak idején személyesen kegyelmezett meg későbbi gyilkosainak, valamint segítette őket karrierjükben. Brutus távoli rokona volt Caesarnak, aki bizalmas jóbarátjának tekintette, és egyik örökösévé tette őt. Bizonyos feltevések szerint Brutus Caesar törvénytelen fia volt, mivel Caesarnak viszonya volt Brutus anyjával, Servilia Caepionissal, de Caesar csupán 15 éves volt amikor Brutus született. Caesar 23 (mások szerint 35) szúrást szenvedett el, és ironikus módon Pompeius szobrának lábánál esett el. Egyes feljegyzések szerint Caesar Pompeiushoz fohászkodott halála előtt. Utolsó szavait különböző módon jegyezték fel:

• και συ τεκνον; (Kai su, teknon?) (görög., „Te is fiam?” Suetonius szerint)
• Tu quoque, Brute, fili mi! (Lat., „Te is fiam, Brutus!” – Suetonius görög feljegyzésének egy modern latin fordítása)
• Et tu, Brute? (Lat., „és még te is, Brutus?” – Shakespeare Julius Caesar művéből)

Egyes feltevések szerint Caesar tudott az ellene szervezett összeesküvésről és állítólag még a testőrét is elküldte, hogy az összeesküvők megölhessék. Ezt a döntést Caesar epilepsziájának tulajdonítják. Ezen elmélet támogatói azt állítják, hogy Caesar szándékosan ölette meg magát a szenátussal, hogy megmentse magát az egyre gyakrabban jelentkező rohamok miatti megaláztatástól, és biztosítsa hagyatékát. Bár Caesar meggyilkolása kedvező körülményeket teremtett örököse, Octavianus hatalomra emelkedéséhez, nincsenek hiteles bizonyítékok erre a feltevésre.

Caesar családja

Feleségei

• Első felesége Cornelia Cinnilla
• Második felesége Pompeia Sulla
• Harmadik felesége Calpurnia Pisonis
• Gyermekei
• Julia Caesaris Cornelia Cinnillatól
• XV Ptolemaios Caesar (Caesarion) VII Cleopatratól, aki egyiptomi fáraó lett
• Fogadott fia Gaius Julius Caesar Octavianus (vér szerinti unokaöccse), aki az első római császár lett
• Unokái
• Fiú unokája Julia Caesaris és Pompeius fia, pár napos korában meghalt                                                                                                  
• Szeretői
• VII.Kleopátra
• Servilia Caepionis, Brutus anyja

Cnaeus Pompeius Magnus

Magnus Pompeius márvány mellszobra

Cnaeus Pompeius Magnus (Kr. e. 106. szeptember 29. – Kr. e. 48. szeptember 29.) meghatározó római hadvezér és politikus volt a késői Római Köztársaság idején. Pompeius katonai tehetségét először Lucius Cornelius Sulla marianusok ellen vívott háborúja idején mutatta meg, emiatt kapta a Magnus (Nagy) nevet.

Később Pompeius a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésében is részt vett. Tagja volt az első triumvirátusnak Julius Caesarral és Marcus Crassusszal. Az egyezséget megerősítve Pompeius feleségül vette Caesar lányát, Juliát. Ez a szövetség azonban rövid életü volt. Crassus Kr. e. 53-ban bekövetkezett halála után Pompeius megpróbálta Caesart távollétében politikailag kijátszani, ezen törekvése viszont polgárháborúba torkollt. A háború a pharszaloszi csatában dőlt el, ahol Caesar legyőzte Pompeiust. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol árulás áldozata lett, és XIII. Ptolemaiosz parancsára meggyilkolták.

Fiatalkora

Pompeius Kr. e. 106. szeptember 29-én született egy nagyon gazdag családban, Cnaeus Pompeius Strabo fiaként. Bár születése szerint patrícius, de a Pompeius család egyik ága nem volt nemesi származású, emiatt a római elit előítélettel viseltetett iránta. Ennek ellenére köztiszteleben álló személy volt, de hatalmi harcaiban származása miatt mindvégig hátrányos helyzetben volt a nagyhatalmú római patríciusokkal szemben. Apja, Pompeius Strabo szintén hadvezér és a család első szanátora, akit Kr. e. 89-ben consullá választottak. Pompeius apja melett nevelkedett katonai táborokban, ezért már fiatal korától kedve részt vett a katonai és politikai ügyekben. Strabo először Mariussal, majd Sullával harcolt Kr. e. 88-87-ben. Pompeius 17 évesen szintén részt vett ebben a háborúban.

Strabo életét vesztette a Gaius Marius és Lucius Cornelius Sulla közti csatában, így magára hagyta a fiatal Pompeiust. Ifjú kora ellenére Pompeius Sulla oldalára állt miután visszatért az első mithriadeszi háborúból, Kr. e. 83-ban. Sulla Rómába visszatérve összeütközésre számított a Cinna kormánnyal, de nagy segítségre lelt a 23 éves Pompeisban. Sulla politikai szövetsége segítette Pompeius karrierjét. Sulla, Róma diktátoraként kényszerítette terhes mostohalányát, Aemilia Scaurát, hogy válljon el és menjen feleségül fiatal szövetségeséhez. Pompeius szívesen elvált akkori feleségétől Antistiatól, hogy feleségül vehesse a nemesi származású Aemiliat.

Az ifjú Pompeius magas beosztást kapott Sulla mellett, egy idő után Sulla személyes tanácsadója lett. Sulla itáliai hadjára folyamán Pompeius két olyan emberrel találkozott aki mind az ő mind pedig Róma jövőjét nagyban befolyásolta: Marcus Licinius Crassus és Gaius Julius Caesar. Crassus ugyanúgy mint Pompeius nagy vagyont és katonai hatalmat örökölt apja után és Sulla oldalára állt. Nagy rivalizálás ala