TANKOK az elsõ világháborúban
Az elsõ világháborúban több haditechnikai eszköz, illetve annak alkalmazása ment át forradalmi változáson, mint például a repülõgépek vagy a tengeralattjárók. A korszerû hadviselés egyik fegyvere, a harckocsi viszont ebben az idõben alakult ki és jelent meg a harctereken.
Elõzményének a középkori harci szekerek, az újabb idõk páncélozott jármûvei (pl. a hadviselõ felek által a háború kezdetétõl alkalmazott páncélgépkocsik) és egy mezõgazdasági gép, a lánctalpas Holt traktor tekinthetõ.
A harckocsi létrejöttét meghatározta a háború jellege. A megmerevedett, mélységben tagolt, erõsen védett vonalak elleni állóháborúban egy olyan eszközre lett szükség, amely terepen is jól tud mozogni, fegyvereivel meg tudja védeni önmagát, de a gyalogságot is képes támogatni a védelmi állások leküzdésében.
Elsõként a britek ismerték fel a páncélosok jelentõségét. Az ötletnek olyan támogatói akadtak, mint az admiralitás elsõ lordja, Winston Churchil. (A páncélautók mellett zömmel a tengerészettõl átirányított tisztek szolgáltak.) A fejlesztés nagy erõkkel indult meg, és 1916 januárjában bemutatták az elsõ mûködõképes harckocsit, a Big Willie-t. Ez képezte az alapját az elsõ világháború brit páncélosainak. A gyártás megindulása teljes titokban zajlott, különbözõ fedõneveket eszeltek ki, a Big Willie, másik nevén Mother, valamint az abból kifejlesztett Mark I a hivatalos iratokban csak mint Water Carrier szerepelt. Mivel ennek rövidítése félreérthetõ lett volna, született meg a TANK fedõnév.
A jármû egyre korszerûbb lett, a késõbbi típusokról már elmaradtak a kanyarodáshoz szükséges segédkerekek, és a korábban többfõs vezetõgárda és a motorhoz szükséges gépészcsapat létszáma is fokozatosan csökkent. Egyre jobbak lettek a technikai mutatók is. A folyamatosan modernizálódó Mark-szériából legnagyobb számban a Mark V típust gyártották.
A britek folyamatos fejlesztéseitõl függetlenül a franciák is elkezdték harcjármûveik gyártását. A rombusz alakú angol jármûvektõl teljesen különbözõ Schneider és St. Chamond túl robosztusnak bizonyult, és ezért egy jóval kisebb, ám mozgékonyabb modellt is elõállítotak. A Renault által készített FT-17-est sokan a háború legjobb típusának tartják.
A németek késõn ismerték fel az új fegyver jelentõségét. Az általuk gyártott A7V nem vált be, és hadiiparuk is inkább a repülõgépek elõállítására koncentrált. Elõszeretettel vetettek be viszont zsákmányolt ellenséges tankokat.
A technikai nehézségek megoldásán túl fontos volt, hogy "meg kellett tanulni harcolni" az új fegyverrel. A britek 1917-re tervezték alkalmazását, de a Somme mentén kialakult patthelyzet miatt úgy döntöttek, hogy az addig elkészült példányokat bevetik. Több tank elakadt, vagy mûszaki hiba miatt leállt, a kezelõk gyakorlatlanok voltak, a teljes áttörést nem sikerült elérni. Mégis megmutatkoztak a harceszköz lehetõségei, hiszen 4-5 km-es elõnyomulást tudtak véghezvinni komoly veszteség nélkül, ami az állóháború idõszakában igen figyelemreméltónak számított.
A páncéloshadviselés egyre tökéletesedett. Klasszikus példa a Cambrai mellett vívott csata, ahol nagy tömegben, egymással és a gyalogsággal is együttmûködve, alapos elõkészítés után támadtak a tankok, melyek felvonulását füsköddel leplezték, és repülõgépek fedezték õket. A "gyermekbetegségek" ugyan itt is kiütköztek, sokan még jóval a háború után is vitatták a tankok szükségességét, de vezetõ katonai gondolkodók már következtetni tudtak a jövõre. Közülük kiemelkedett pl. az angol Fuller és Liddell Hart, a német Guderian, vagy a francia de Gaulle, akik a két világháború közötti tanulmányaikban rámutattak azokra a kérdésekre, amelyek meghatározóvá váltak a második világégés páncélos hadviselésében és a fegyvernem történetében is. |