Francia halott az elfoglalt Carency romjai között
A II. artois-i csata 1915 majusában és júniusában dúlt Franciaország északi részén a támadó francia és a védekező császári német csapatok között.
A németek 1915 áprilisában kénytelenek voltak eredménytelen flandriai támadásukat leállítani. Ezt a szünetet használta ki a francia hadvezetés, hogy a hadászati kezdeményezést visszaszerezvén áttörést harcoljon ki a nyugati front artois-i szakaszán.
A francia támadás célja az Arrastól északra elterülő dombvonulat volt, amely az utolsó természet adta védvonalat jelentette a németek kezén lévő észak-francia szénmezők felé vezető úton. A támadásban 18 francia hadosztály vett részt a frontvonal 34 km széles szakaszán. A fő csapást egy 12 km-es szakaszon 12 hadosztály mérte. A dombvonulat mészkövén a németek géppuskafészkekel és aknamezőkkel igen jól védett arcvonalat alakítottak ki. A francia hadvezetés még nem dolgozta ki az ellenséges frontvonal áttörésének pontos taktikáját; úgy vélték, hogy össztűzzel, majd egy nagyerejű rohammal is elérhető a kívánt eredmény.
A támadás 1915. május 9-én vette kezdetét. A francia tüzérség össztüzet zúdított a német állásokra. 5 nap alatt kb. 600.000 lövést adta le a német front áttörésre kijelölt szakaszára. További 91.000 kilövésre váró gránátot tartottak készenlétben, hogy a németek második védelmi vonalát is meg tudják gyengíteni áttörés esetén. Az össztűz elnémulását követő percekben indult rohamra a francia gyalogság, hogy a németek ne tudják állásaikat időben helyreállítani.
A németek a tüzérség támadása alatt megerősítették második és harmadik védvonalukat. A francia támadás nem érte őket meglepetésként. A francia gyalogság ennek ellenére betört a német vonalak közé és egészen a második védvonalig nyomult előre. A második vonalaknál felkészült és megerősített német védőkkel kerültek szembe, majd súlyos veszteségek után visszavonultak. A tartalék bevetésével sikerülhetett volna a második védvonal bevétele is, de a tartalékokat a német tüzérségtől tartván mélyen a saját front mögött tartották készenlétben. A német csapatok végül zárták a fronton támadt rést.
A franciák a csata 6 hete alatt több frontszakaszon és időpontban megkísérelték a német vonalakon való átjutást, minimális területi eredménnyel. A francia csapatok 1,9 km mélyen és 5,4 km szélességben nyomultak előre. Néhány teljesen megsemmisült kisvároson kívül a kezükre került a dombvonulat egyik csúcsa. A veszteség francia oldalon 100.000 katona volt, ebből 60.000 halott. Foch Marshall az eredménytelenség miatt állíttatta le a támadást.
A britek is május 9-én támadtak Lille-től délnyugatra, de támadásukról egyetlen óra alatt le kellett mondaniuk. A tüzérségi előkészítés során ugyanis nem a német állásokat, hanem üres területeket lőttek. A rohamra induló angol katonákat a sértetlenül maradt német bunkerekből golyózápor fogadta. A támadást már helyesen irányzott tüzérségi csapással június 16-án megismételték, de áttörést ekkor sem tudtak kiharcolni.
A csata alatt az antant 132.000 halottat és sebesültet veszített, csak minimális területnyereséget tudott kiharcolni. Német oldalon 73.000 fős veszteség volt.
III. artois-i csata
A frontok helyzete 1915 őszén
A III. artois-i csata 1915 szeptemberében és októberében zajlott Franciaország északi részén a támadó brit és a védekező császári német csapatok között. A csata a nagyszámú áldozat és a felvonultatott haditechnika ellenére nem hozott változást a nyugati fronton.
Előzmények
1915 nyarán Olaszország hadba lépett a központi hatalmak ellen. A keleti front stabilizálódott. Szalonikiben és Gallipolinál antant-erők száltak partra, a britek előre nyomultak Palesztínában és Mezopotámiában is. Úgy tűnt, hogy a központi hatalmakat sikerült egy harapófogóba fogni, melynek szorítása nyomán hamarosan az egész szövetség összeomlik. Miközben Németország csapatai szétszóródtak egész Európában, addig az angol-francia szövetség a világ valaha volt legnagyobb katonai koncentrációját építette ki a nyugati fronton.
Stratégia
Az antant katonai és politikai vezetése bízvást remélhette, hogy 1915 őszén megtörni sikerülhet a központi hatalmak haderejét. E cél érdekében összehangolt támadást kezdeményeztek az antant minden frontján. 1915 júliusában az antant államai Franciaországban tartották meg vezetői értekezletüket, melyben döntöttek a nagy őszi támadás részleteiről. Összehangolt hadműveleteket terveztek a keleti, a nyugati és az olaszországi fronton.
A britek számára kijelölt támadási zóna a Somme folyótól északra, Artois-ban volt. A britek feladata az volt, hogy a német vonalakon áttörve délkelet felé fordulva egyesüljenek a Champagne-ból támadó francia csapatokkal, ezzel kiszorítva a német csapatokat a francia földről és jó lehetőséget teremtve a belgiumi német csapatok hátbatámadásához.
Taktika
Az 1915-ös év első felének sikertelen nyugati támadásai nyomán az antant hadvezérei új taktikát dolgoztak ki a német vonalak áttörésére. Az új taktika három ponton lényegesen eltért az addig alkalmazott "tüzérségi tűz-gyalogos roham" taktikától.
- Repülőgépekkel támadták a német frontok mögött elhelyezkedő vasútvonalakat és vasúti hidakat, hogy a német utánpótlási vonalakat elvágják és zavarják az erősítések frontra szállítását.
- A tüzérségi tűz az előzőeknél rövidebb ideig tartott és jóval koncentráltabb volt. A gyalogsági roham indulásakor nem szűnt meg, hanem a rohamozók előtt haladva az ellenség második védvonalát vette célba.
- A támadó osztagok több hullámban érkeztek az ellenség vonalaihoz. Az első hullám az ellenállást küzdötte le, míg a második hullám rohamot intézett a második védővonal ellen. (Ez a cinikus taktika eleve számolt az első hullámban érkező katonákat érő óriási veszteségekke.)
Harcok
Carency városka a brit ostrom után
Az 1. angol hadsereg és a 10. francia hadsereg északi szárnya készült fel a németek elleni támadásra. 29 gyalogos hadosztály mellett 1 francia lovashadosztály is részt vett a csapásban. A németek 14 gyalogos hadosztállyal védekeztek. Több mint 2000 löveg zárótüzével szeptember 22-én kezdődött meg az antant támadása. A németek azonban a támadás első napján a frontvonal belőtt részén lévő csapataikat visszaparancsolták a második védelmi zónába. A brit ágyúk tüze csak az üresen maradt bunkereket érte.
Szeptember 25-én rohamra indult a brit gyalogság és szinte harc nélkül vette be az üresen maradt német árkokat. A második vonalat azonban hiába kezdte lőni a tözérség, ott a német védelem megszilárdult és a britek óriási emberáldozatok árán sem tudták a vonalakat áttörni.
A brit támadás tanulsága, hogy a nyugati fronton még kétszeres emberfölénnyel és elsöprő tüzérségi előkészítéssel sem lehet áttörést kiharcolni. A további áttörésekhez a második vonalakat támadó gyalogság jobb irányítására, a tözérség gyors előrébb helyezésére és a második védelmi vonal azonnali és pontos belüvésére, tűzirányításra lett volna szkség. Ez azonban a kor technikai szinvonalán nem volt lehetséges. A britek hiábavaló támadása október 14-én befejeződött.
Asiagói csata
| Asiagói csata |
|
| Konfliktus: |
Olasz front
(I. Világháború) |
| Időpont: |
1916 május 15. - június 10. |
| Helyszín: |
Trentino (Dél-Tirol) térsége |
| Eredmény: |
Visszavert Oszták-Magyar monarchiabeli támadás | |
| Szembenálló felek |
 Olaszország |
 Osztrák-Magyar Monarchia |
| Parancsnokok |
| Luigi Cadorna |
Conrad von Hötzendorf
Habsburg Károly trónörökös |
| Szembenálló erők |
| 172 zászlóalj, 800 löveg |
300 zászlóalj, 2000 löveg |
| Veszteségek |
| 44 000 |
80 000 |
Az asiagói csata 1916. május 15-től június 10-ig tartott az előrenyomuló Oszták-Magyar Monarchia csapatai és Olaszország hadserege között. A támadást „Büntető-támadásnak” is hívták, utalva arra, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a balkáni hadjárat befejezése után igyekezett Olaszországot megtörni, az addigi az Isonzó mentén folytatott védekezései után ellentámadást akart mérni az olasz csapatokra. A hadjárat egyik parancsnokává magát a Monarchia trónörökösét, Habsburg Károlyt, a későbbi IV. Károlyt nevezték ki, így nevéhez kötve a vélhetőleg sikeres támadás dicsőségét.
A tervek
A haditervek kidolgozása nagyrészt Conrad von Hötzendorfhoz, a Monarchia erőinek főparancsnokához köthető. A Monarcia stratégiai kilátásai kedvezőek voltak 1916. tavaszán, mivel Szerbia vereségével a balkáni front megszűnt, az orosz fronton az orosz csapatok visszavonultak, így jelentős számú monarchiabeli haderőt tudtak átcsoportosítani az olasz frontra. Hötzendorf az Alpokból, Trentinoból készítette elő a támadást, mivel úgy ítélte meg, hogy az Isonzó mentén történő áttörésre a térségben tartozkodó nagyszámú olasz csapat miatt amúgy sem lenne lehetősége. A haditerv szerint Asiago irányába, Pádua felé kell kitörnie a frontvonalról az Osztrák-Magyar Monarchia haderőinek, bekerítve ezáltal az Isonzó folyónál lévő teljes olasz hadsereget, és így döntő győzelmet aratva Olaszország fölött.
A csapatösszevonás
1916. május 15-re több mint 300 zászlóaljat és mintegy 2000 löveget vonultattak fel Trentino térségében a Monarcia csapatai. Hötzendorf a siker bebiztosításához a német hadvezetéstől német csapatokat is kért, akik azonban visszautasították, mivel Németország még nem állt hadban Olaszországgal, illetve a német csapatokra a keleti fronton volt szükség. Az offenzíva majdnem meghíusult, mivel az olasz titkosszolgálat a támadás előtt egy héttel jelezte Cadornának a csapatösszevonást trentino térségében, aki azonban a jelentésre ügyet sem vetett, mivel meggyőződése szerint az Alpok térségéből nem lehetett támadást várni a nehéz terepviszonyok miatt.
A csata
1916. május 15-én erős tüzérségi előkészítés után megindult a Monarchia 11. és 3. hadserege Padova irányába. Asiago és Arsiero városok bevétele után nyitva állt az út Vicenza felé, amit mintegy 30 km-re megközelítettek a Monarchia csapatai. A Monarchia továbbnyomulását az 1. olasz hadsereg lassította le, Cadorna az Isonzónál állomásozó olasz hadsereg nagy részét, kihasználva vasútvonalak sűrű kiépítettségét északnyugat Olaszországban, egyre több olasz hadosztályt küldött a kritikusan legyengült frontszakaszokra. Az olasz front helyzetét a keleti fronton június 4-én megindult nagyerejű orosz támadás, a Bruszilov-offenzíva mentette meg, ami miatt monarchiabeli csapatokat kellett kivonni az olasz frontszakaszról, ezáltal leállítva a további lehetsééges előrenyomulást. A támadást június 10-én fejezték be.
Eredmények
A korlátozott siker ellenére a Monarchia hadserege jelentős nagyságú hadizsákmányra tett szert: 318 löveget, 191 gépfegyvert szereztek meg az olaszoktól, továbbá 45 000 olasz foglyot ejtettek. A támadás célja azonban meghíusult, nem sikerült bekeríteni az olasz haderőt, sőt, az olaszok a vasútvonalakat újból kihasználva a Trentino térségébe átszállított haderejét rövid időn belül ismét az Isonzó folyóhoz telepítette vissza, felkészülve ezzel egy újabb támadás, a VI. isonzói csata megtervezésébe. Politikai következményei azonban lettek az asiagói csatának: az olasz Salandra-kormány lemondott és Paolo Bosellit nevezték ki új miniszterelnöknek.
Bash Abaran melletti csata
| Bash Abaran melletti csata (I. világháború) |
A kaukázusi front. Harcok Örményországban. |
| Konfliktus: |
Kaukázusi front
(I. világháború) |
| Időpont: |
1918. május vége |
| Helyszín: |
Bash Abaran |
| Eredmény: |
Örmény győzelem | |
| Szembenálló felek |
 Örményország |
 Oszmán Birodalom |
| Parancsnokok |
Drasdamar Ganajan
Movses Silikyan |
? |
| Szembenálló erők |
|
|
| Veszteségek |
|
|
A Bash Abaran melletti csata a kaukázusi front egyik csatája volt az I. világháborúban. A harcra Bash Abaran település közelében került sor 1918-ban az Oszmán Birodalom és Örményország csapati között. A Drasdamad Ganajan által vezetett örmény seregek legyőzték a török hadsereget, mely fordulópontot jelentett az örmény-oszmán háborúkban, az elvesztett csata miatt a törökök leállították a további előrenyomulást és megkötötték a Batumi békeszerződést.
Caporettói áttörés
| A Caporettói áttörés |
|
| Konfliktus: |
Olasz front
(I. Világháború) |
| Időpont: |
1917 október 24. - december 2. |
| Helyszín: |
Isonzó völgy, Caporetto (napjainkban Kobarid) térsége |
| Eredmény: |
Az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország döntő győzelme | |
| Szembenálló felek |
| Olaszország |
Osztrák-Magyar Monarchia
 Németország |
| Parancsnokok |
| Luigi Cadorna |
Otto von Below |
| Szembenálló erők |
| 41 hadosztály |
44 hadosztály, 3520 löveg |
| Veszteségek |
| 40 000 halott, 20 000 sebesült, 300 000 hadifogoly, 50 000 dezertőr |
20 000 halott és eltűnt |
A Caporettói áttörésre 1917. október 24. és november 19. között került sor Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország erői között. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország csapatai Caporettónál áttörték az olasz frontvonalat és megindultak Olaszország belseje felé. Az I. Piavei csatára 1917. november 12. és december 2. között került sor.
Előzmények
A keleti fronton a Kerenszkij-offenzíva összeomlása után már nem kellett orosz támadástól tartani, így jelentős létszámú haderőt voltak képesek a központi hatalmak az olasz frontra szállítani. Az 1917. szeptember 12-én leállt XI. isonzói csata után a Monarchiának több mint egy hónapnyi felkészülési ideje volt egy átfogó, Olaszország elleni döntő támadás kivitelezéséhez. A támadásban német expedíciós erők is részt vettek. A támadást az Isonzó mentén, annak fölső folyásánál tervezték, így jelentős erőket csoportosítottak Bovec és Tolmin városa közé. A támadás vezetője Otto von Below német tábornok lett. Az Isonzó déli folyásán Svetozar Boroević foglalt helyet az 1. Isonzo-hadsereggel. Az Isonzó frontszakaszon október közepéig 44 hadosztályt és több mint 3540 löveget állítottak fel. Az áttörés központi helyének az addigi isonzói csaták egyik mellékhadszinterét, Caporetto környékét, Caporetto völgyét választották, melyen keresztül a Pó síkságra könnyen be tudtak nyomulni. Caporetto térségében nem az olasz főerő, csupán egy-két, addig csatában részt nem vett hadosztály tartózkodott, a terepviszonyok kedveztek a gyors előrenyomulásnak és Caporettónál az isonzo mentén gyenge volt az olasz frontvonal védelmi rendszere.
Taktika
A támadás nagymértékben különbözött az addigi isonzói csaták taktikai elképzeléseivel, új stratégiát vetettek be a központi hatalmak. A caporettói áttörésnél használt és megvalósított háborús taktika kidolgozója Oskar von Hutier volt, aki rohamcsapatokkal képzelte el a támadást, az ellenséges vonalak mögé beszivárogva. A rohamcsapatok egyik századát a későbbi II. világháború egyik fő katonai stratégája, Erwin Rommel vezette. A rohamcsapatoknak el kellett foglalni a stratégiailag legfontosabbank minősülő harctéri pontokat és állandó tűz alatt tartva az ellenséget be kellett várni az előrenyomuló főcsapatokat, akik könnyen elsöpörték az előzőleg legyengített katonákat. A beszivárgás célja az ellenséges vonalak mögé jutás volt, így elvágva akomunikációt és a felderítés, visszavonulás lehetőségét.
A csata
1917. október 24-én heves tüzérségi tűz alá vették a Caporettónál védekező 2. olasz hadsereget, akik a kilátástalan védekezést látva elmenekültek a frontvonalról. A nagy létszámban előrenyomuló monarchiabeli és német csapatok feszített, gyors tempóban haladtak előre, elkezdve az olasz frontszakasz bekerítését. Cadorna a bekerítés előtti utolsó pillanatban, október 27-én rendelte el az olasz csapatok visszavonulását a teljes isonzói frontszakaszon. A visszavonuló olasz csapatok a Tagliamentonál készültek fel a védekezésre, de az előrenyomuló monarchiabeli és neémet csapatokat itt sem tudták megállítani.
Az I. piavei csata
Az Osztrák-Magyar Monarchia csapatainak az előrenyomulása a Piave vonaláig tartott, itt november 10-én már eredményesen védekeztek az olasz és más antant csapatok, akik az olasz front összeomlását látva érkeztek a térségbe. November 12-én a 11. osztrák-magyar hadsereg, miután az olaszok által feladott Asiagóba bevonult, ismét mozgásba hozta a támadást, az olasz és az antant csapatok bekerítését célozták meg az új hadműveletek. Az új olasz főparancsnok, Diaz azonban 5 angol és 6 francia hadosztályt irányított át Dél-Tirol térségébe, ezáltal megállította a Piave felső folyásánál a központi hatalmak támadását. A Brenta és a Piave közti hegységben indított újabb áttörési kisérleteket az olasz hadvezetés már könnyedén verte vissza. A dél-tiroli, a Piave felső folyásánál történő támadásokat a központi hatalmak 1917. december 2-án leállították, és megkezdték a Piavénél egy védelmi frontvonal kiépítését.
Olasz veszteségek
Olaszország hadbalépése óta a legnagyobb veszteségét könyvelhette el a caporettói áttörés következtében. 40 000 halott és 20 000 sebesült mellett 300 000-en estek fogságba. 350 000 katona rendezetlenül vonult vissza, 50 000 katona dezertált. Az olasz tüzérség fele, 3150 löveg maradt az Isonzónál, 3000 gépfegyver és 300 000 puska volt a veszteség. A vereség olyannyira nagyméretű volt, hogy a teljes olasz hadsereget újjá kellett szervezni.
Eredmények
A Monarchia és Nématország a tervezett caporettói támadás célját elérte, sőt túl is teljesítette, az olasz hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, a Monarchia elfoglalta csaknem egész Veneto tartományt, 100 km-re megközelítette Velencét. A döntő győzelmüket azonban nem tudták kihasználni: a tél beállta, antant segédcsapatok érkezése, és az utánpótlási nehézségek miatt a további támadást le kellett állítani, védekezésre kellett felkészülni. A tél folyamán jelentős német erőket vontak el az olasz frontvonalról, így a következő évben tervezett végső támadás végrehajtása és kivitelezése kétségesnek mutatkozott.
Olaszország haderejének megsemmisülése után az antant hatalmak egy Legfelsőbb Haditanácsot hoztak létre Olaszországban, melynek tagjai Olaszország mellett Franciaország és Nagy-Britannia lett. A Legfelsőbb Haditanács irányította ezentúl az egyesített olasz-antant haderőt, így megfosztva Olaszországot az önálló katonai akcók lehetőségétől. A vereség miatt Luigi Cadorna lemondott a főparancsnoki tisztségről és helyét Armando Diaznak és Pietro Badoglionak adta át.
Az olasz hadsereg állapota a caporettói áttörés után
Az összeomló olasz frontvonal arra késztette az olasz hadvezetést, hogy a teljes olasz hadsereget vonja vissza az Isonzó mellől. A visszavonuló olasz csapatokban olyan mélyre süllyedt a háborús morál, hogy fegyvereiket eldobálva, a hadsereg szervezett erejét elhagyva, lakóhelyükre szerettek volna visszatérni. A 870 000 megmaradt olasz katona közül több mint 210 000-t katonai bíróság elé állítottak és különböző büntetést szabtak ki rájuk, 15 000 katonát ítéltek életfogytiglani börtönbüntetésre, 4000 dezertőr katonát kivégeztek. Olyan híresztelések is elterjedtek a hadseregben, hogy egyes hadosztályoknál decimálásokat (tizedelést) hajottak végre, csakúgy mint az ókori Róma idején. A terror és a büntetések azonban nem vezettek eredményre, így az olasz kormány a további katonáskodásért a háború utánra földosztást és szociális segélyt ígért a hadseregben továbbharcolóknak. A kormány avilágháború után a földosztást megtagadta és segélyt sem folyósított a veteránoknak.
I. Champagne-i csata
Franciaország súlyos kudarca Champagne-ban - A nyugati front helyzete 1915-ben
Az I. Champagne-i csata az első világháború egyik nagy csatája volt, amely 1915 kora tavaszán zajlott a Franciaországban védekező német csapatok és a francia köztársaság alakulatai között.
Előzmények
1914 végére a nyugati front nyugalomba jutott. A Flandriában lezajlott I. Ypres-i csata annyira kimerítette a harcoló feleket, hogy a nyugati fronton felhagytak a kezdeményezéssel. A francia hadvezetés csapatai megerősítésével igykezett pótolni a veszteségeket. A németek tél közepén nehéz helyzetbe kerületek a keleti fronton, ezért csapatokat csoportosítottak át keletre. Sikerrel. A német csapatok februárban sikeres harcokat vívtak az orosz fennhatóság alatt álló Lengyelországban. Szorult helyzetbe került szövetségesük megsegítésére indították a franciák a champagne-i támadást. Céljuk volt, hogy kedvezőbb pozíciókat nyerjenek a [Reims]] és Verdun környéki frontszakaszon, illetve hogy a németek lekötésével megakadályozzák azok csapatainak átcsoportosítását keletre és ezzel elkerüljék Oroszország súlyos vereségét.
A franciák támadását majdnem meghiúsította a németek egy kisebb áttörési akciója Soissons közelében, amelyet azonban sikerült gyorsan felszámolni.
Az I. Champagnei-csata
1915 február 16-án a Reimstől délkeletre állomásozó francia tüzérség zárótüzet zúdított a német állásokra. A háború során előszöür alkalmazták a zárótűz taktikáját, de nem értek el vele áttörést. A németek lövészárkaikban átvészelték a támadást. A zárótűz befejezése után előbújó katonáknak még elég idejük volt arra, hogy felkészüljenek a várható rohamra. Az egy hetes zárótűz után több hullámban indultak meg a szárazföldi csapatok műveletei, francia szempontból katasztrófális eredménnyel. A németek óriási veszteségeket okoztak a támadó francia gyalogságnak. A támadás egy hetében a franciáknak mindössze 2 km mélyen és 8 km szélességben sikerült beverekedni magukat a német állások közé.
A németek a csata során "csak" 45.000 embert veszítettek. Ők csaknem mindannyian a frontvonalról kerültek ki. A francia veszteség 240.000 fő volt. Joffre a szörnyű veszteségadatok hallatán március 20-án leállíttatta a támadásokat.
Következmények
A Champagne-i csata során másodszor szembesült a francia közvélemény az állóháború jelentette hihetetlen veszteségadatokkal. Franciaország teljes kudarcot vallott ebben a csatában. Nem törte át a frontot és nem sikerült megkönnyítenie orosz szövetségesének dolgát. Németország csak áprilisban a II. Ypres-i csata során kísérelt meg ellentámadást.
II. champagne-i csata
A frontok helyzete 1915 őszén
A frontok helyzete 1915 nyarán
1915-ben az antant elérkezettnek látta az időt a központi hatalmak teljes szétzúzására. Diplomáciai aprómunka nyomán sikerült Olaszországot hadba léptetni a Monarchia ellenében. Az olasz front számos osztrák-magyar alakulatot kötött le, lehetetlenné téve, hogy a keleti fronton a Monarchia csapataival helyettesítsék a nyugati frontra küldött német csapatokat. Olaszország csapatokat küldött az albániai Vallónába. Az antant belekezdett a Dardanellák ostromába és a brit csapatok győztes csatákat vívtak Mezopotámiában és Palesztínában. Oroszország kilábalni látszott a Gorlicei áttörés okozta sokkból és hadseregét újraszervezvén szilárdan tartotta a frontvonalat.
Stratégia
Az antant hadvezetése úgy gondolta, hogy a központi hatalmakat hamarosan sikerülhet a végkimerülés szélére taszítani. Németország és szövetségeseinek csapatai szerte-szét szóródtak Európában, az antant csapatai minden fronton számbeli fölényben voltak velük szemben. Az 1915 júliusában megtartott vezetői értekezleten egyeztették az antant államai támadási terveiket. Úgy határoztak, hogy szeptember és október napjaiban egyidejű és összehangolt támadássorozatba kezdenek nyugaton, keleten és az Isonzó mentén. A hadművelet célja, hogy végleg kimerítsék Németország katonai erejét, illetve hogy a háború folytatásához kedvezőbb fronthelyzetet harcoljanak ki. Ha a hadműveletek sikerrel járnak, akkor az antant reményei szerint Bugária, és Románia csatlakozik az Antanthoz, megnyitván ezzel egy új balkáni frontot és végleg elvágva Törökországot szövetségeseitől.
A nyugati fronton támadásra kijelölt helyek egyike Champagne régió volt. A Champagne-ban végrehajtandó áttörés célja nem a német hadsereg végleges legyőzése, hanem a Párizshoz még mindig veszélyesen közel húzódó délnyugati kiszögelés levágása volt. A támadó francia alakulatoknak az áttörés után északnyugatra kellett fordulniuk, hogy az Artois-ból támadó angol csapatokkal egyesülve Belgium határára szorítsák vissza a császári csapatokat.
Taktika
Az 1915-ös év első felének sikertelen nyugati támadásai nyomán az antant hadvezérei új taktikát dolgoztak ki a német vonalak áttörésére. Az új taktika három ponton lényegesen eltért az addig alkalmazott "tüzérségi tűz-gyalogos roham" taktikától.
- Repülőgépekkel támadták a német frontok mögött elhelyezkedő vasútvonalakat és vasúti hidakat, hogy a német utánpótlási vonalakat elvágják és zavarják az erősítések frontra szállítását.
- A tüzérségi tűz az előzőeknél rövidebb ideig tartott és jóval koncentráltabb volt. A gyalogsági roham indulásakor nem szűnt meg, hanem a rohamozók előtt haladva az ellenség második védvonalát vette célba.
- A támadó osztagok több hullámban érkeztek az ellenség vonalaihoz. Az első hullám az ellenállást küzdötte le, míg a második hullám rohamot intézett a második védővonal ellen. (Ez a cinikus taktika eleve az első támadóhullámot érő hatalmas veszteségekkel számolt.)
Harcok
Francia szuronyos roham az első világháború idején
Francia támadás
Reims és az arragone-i erdő között 32 km hosszan a franciák 7 lovas és 35 gyalogos hadosztályt sorakoztattak fel a német vonalakkal szemben. A németek 16 gyalogos hadosztálya jól védett, mélyen tagolt védállásokat épített ki. 1914. szeptember 22-én több mint 2000 löveg egyidejű tüzével kezdődött meg a német állások elleni támadás. Három nappal később rohamra indult a gyalogság és a németek hátrálni kényszerültek. A franciák 3 km mélyen hatoltak a német állások közé.
A következő napokban a németeknek minden nehézség ellenére sikerült csapatokat küldeni a frontra és a második vonalban az ellenállás megszilárdult.
Német ellentámadás
A franciákat kimerítette a roham. Október 6-án a támadást leállították, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy az átdolgozott taktikával sem lehetséges a mélységben tagolt védelem áttörése. Október folyamán a németek újabb támadástól tartván folyamatosan küldték az erősítést a térségbe, majd október 30-án támadást indítottak. A roham kiindulási állásaikba vetette vissza a francia csapatokat.
Veszteségek
Franciaország újabb súlyos véráldozatot hozott egy semmiféle sikerrt nem hozó csatában. 145 000 embert veszítettek, ennek fele volt halott. A németek 70 000 embert veszítettek, ebből 25 000 a franciák fogságába esett. Szintén a franciák kezére jutott 150 géppuska.
A Dardanellák ostroma
Angolszász kudarc a Balkánon - A Dardanellák ostroma.1915. február 18. - 1916 január 8.
A Gallipoli félsziget ostroma 1915. február 18-tól 1916. január 9-ig tartó csata volt, melynek során a védekező török hadsereg sikerrel védte meg a Dardanellák tengerszorost a támadó brit és francia erőkkel szemben.
Az Antant útkeresése 1914 végén
1914 végére Nyugat-Európában a frontvonalak megmerevedtek, kialakult az állóháború. Az antant katonai tervezői a hiába való áttörési kísérletek miatt egyre inkább úgy látták, hogy erőfölényüket csak a császári német haderő megosztásával lehetnek képesek érvényesíteni. Új frontot kellett hát nyitni, 'mely német erőket vonna el nyugatról és csökkentené a Franciaországra nehezedő nyomást.
A briteket 1914 végén Schleswig-Holstein tartomány ostromának gondolata foglalkoztatta, de születtek tervek egy Bréma (tartomány) elleni akcióra is. Nagy-Britannia figyelme akkor fordult a Balkán felé, amikor 1914 novemberében Törökország hadba lépett a központi hatalmak oldalán, veszélyeztetve ezzel Egyiptomot és az India felé vezető hajózóutat. A Gallipoli-félsziget megszállását Winston Churchill javasolta, ötlete gyorsan népszerűvé vált a brit hadvezetésben.
Briand, Franciaország igazságügy-minisztere 1914 novemberében javasolta, hogy az antant küldjön egy 400.000 fős hadsereget Szalonikibe ezzel segítvén meg a szorult helyzetben lévő Szerbiát és egyben új, erős frontot nyitva az Osztrák-Magyar Monarchia hátában. Gallieni támogatta a tervet, míg a nyugati front parancsnokságát ellátó Joffre ellenezte bármiféle erő elvonását a nyugati frontról.
Oroszország szorult helyzetbe került. Bár sikerrel indított támadást az Oszták-Magyar Monarchia ellen, de a németek könnyedén verték szét a Kelet-Poroszország elleni két orosz támadást. Törökország hadba lépésével kialakult a veszélyes kaukázusi front, ahol a török erők előnyben voltak az oroszokkal szemben. Oroszország nem tudott katonákat elvonni a keleti frontról, viszont mindenképpen enyhíteni kívánta a Kaukázusra nehezedő török nyomást, sürgette hát egy törökországi hadművelet kidolgozását.
Katonai és politikai koncepció
A támadás első számú célja tehát az volt, hogy a török hadsereget a térségbe vonzza és ott lekösse. E feladat mind sürgetőbbé vált, hiszen 1915 februárjában a törökök kísérletet tettek a Szuezi-csatorna elvágására. A Dardanellák ostrománál a katonai cél tehát nem a tengerszorosok minden áron való elfoglalása volt.
A támadás politikai következményeihez jóval nagyobb reményeket fűzött az Antant. A brit-framcia-orosz szövetség oldalára kívánták állítani a Balkán még semleges államait. Görögországban 1913 óta Konstantin, németbarát király uralkodott. A görög hadsereg a központi hatalmakat támogatta, míg a lakosság körében a franciák voltak népszerűek. A kormány szintén az Antanthoz húzott, de csak akkor volt hajlandó az együttműködésre, ha nem kellett már tartania Bulgária és Törökország katonai erejétől. Bulgária 1914 elején még nem döntötte el, hogy mely szövetséghez csatlakozik. Semmiképpen sem kívánt egy olyan katonai kalandba bocsájtkozni, ahol vereséget szenvedhet, ugyanakkor a bolgár kormányzat szerb és török teróletekre is szemet vetett. A bolgár hadsereg 1914-ben a kis balkáni államok között a legerősebb volt. Az Antant megjelenése Bulgária határaihoz közel erősíteni volt hivatott Bulgária antant-orientációját. Románia volt a hadművelet negyedik "címzettje". A román nemzetállam régóta dédelgetett álma volt Erdély és Dobrudzsa megszerzése. A román hadsereg azonban gyenge volt, nem dacolhatott sem a bulgária, sem a Monarchia katonai erejével. Ha Bulgáriát sikerült volna az Antant oldalára állítani, akkor a románok a hátukat biztonságba tudván már vállalkozhattak volna egy Erdély elleni akcióra.
Előkészületek
A francia hadvezetés vonakodott a szárazföldi akciótól. Joseph Joffre gyengének érezte a nyugati francia frontot, ezért ellenzte az erők bármiféle átdobását a Balkánra. A francia flotta bevetése ellen viszont senkinek nem volt kifogása. A francia és az angol hadvezetés eredetileg egy-egy hadosztályt ajánlott fel a műveletre, ám ez nevetségesen kevésnek tűnt. A katonai akció egyelőre a flotta által kivitelezett műveletként körvonalazódott.
Február 18-án az antant flotta megkezdte a Dardanellák külső erődjeinek lövetését a tenger felől. Az Antant megszállta a szorosok közelében fekvő Lémnosz és Tendosz szigeteket, hogy csapatai számára utánpótlási bázist építsen ki. Az antant-párti görög külügyminiszter is 40.000 katonát ajánlott fel az akció számára. Olaszország hatalmi köreiben is érdeklődést váltott ki az angol-francia készülődés, Róma kapcsolatokat kezdett kiépíteni az antant irányában.
Oroszország nagykövete március 4-én átadta a nyugati szövetségeseknek a cár memorandumát, melyben követeli jogainak elismerését a Dardanellák és a Boszporusz felett. Követelték továbbá, hogy a katonai akciókban a görög hadsereg ne vehessen részt. (Oroszország magának kívánta a Márvány-tenger partvidékét, melyre a görög nacionalisták is igényt formáltak.) Március folyamán tárgyalások folytak az antant államai között, melyeken először vázolták fel Törökország felosztásának tervét. Az egyezség megszületése után kezdődhettek meg a valódi hadműveletek.
1916. március 18.
Március 18-án az Antant flottája 4x4-es rácsba formálódva behatolt a szorosba. Előzetesen a britek kisebb hajói megkísérelték felszedni a törökök által telepített aknazárat. Ez csak részben sikerült, mivel a parti török erődökből folyamatos tűz alatt tartották az aknaszedőket. Ilyen körülmények között az aknamentesítés nem sikerülhetett tökéletesen. A flotta terve egyszerű volt: a csatacirkálók fedélzeti ágyúi megsemmisítik a parti erődök ütegeit, majd a maradék aknákat felszedve a flotta felhajózik a szoroson.
Csatasorok március 18-án
Szürke háttér: Súlyosan megsérült hajó, Piros háttér: megsemmisült hajó
| A csoport |
HMS Queen Elizabeth |
HMS Agamemnon |
HMS Lord Nelson |
HMS Inflexible |
| B csoport |
Gaulois |
Charlemagne |
Bouvet |
Suffren |
| Brit B csoport |
HMS Vengeance |
HMS Irresistible |
HMS Albion |
HMS Ocean |
| Támogató hajók |
HMS Majestic |
HMS Prince George |
HMS Swiftsure |
HMS Triumph |
| Tartalék |
HMS Canopus |
HMS Cornwallis |
|
|
Az elhagyott és süllyedő Irresistible
A hajókat a partról erős tűz alá vették a török védők. Találatot kapott a Gaulois, a Suffren, az Agamemnon és az Inflexible. Az Antant támadóék első áldozata a 13:54-kor aknára futott francia Bouvet volt. A hajó percek alatt süllyedt el, 600 tengerészt vitt a hullámsírba. Az Inflexible szintén aknára futott és a hajó orra súlyosan megrongálódott, de még el tudott menekülni. Később az Irresistible futott aknára és merült el percek alatt, legénységét még ki tudták menteni. 18.15-kor a visszavonuló Ocean kormányművét tette tönkre egy újabb akna. A hajó irányíthatatlanná vált és süllyedni kezdett. Órák múlva egy brit romboló érkezett, hogy a roncsot elsüllyessze, de ekkorra már nem volt nyoma.
A március 18-i csata alatt mind a brit, mind a francia haditengerészet századok óta legsúlyosabb vereségét. A flottát ért csapást látván kezdték tervezni a britek a félsziget elleni szárazföldi támadást.
Partraszállás
Halott brit katonákkal teli hajó a Seddülbahir erőd előtt - 1915. április 25.
A brit hadvezetést megosztotta a törökországi művelet fontossága. Végül nem a nyugati frontról vontak el erőket, hanem Egyiptomból hajóztattak át ausztrál és új-zélandi csapatokat. A franciák gyarmati csapatokkal vettek részt az akcióban.
Az antant 5 hadosztálynyi erővel kezdte meg a Gallipoli-félsziget elleni szárazföldi támadást 1915. április 25-én. A Dardanellák északi és déli partjai mentén több látványos ál-partraszállást is rendeztek, hogy a török sereg átcsoportosítását megakadályozzák. A part hosszában a német vezetés alatt álló 5. török hadsereg sorakozott fel.
A félsziget csúcsán fekvő Krithia térségében, illetve a valamivel északabbra elhelyezkedő Ari Burun falvaknál szálltak valóban partra a francia-brit erők.
Krithia közelében a franciák és angolok első egységei hatalmas veszteségeket szenvedtek. Egyes partraszálló alakulatoknál 60%-os volt a veszteség. Különösen nagy veszteség érte a partot védő Seddülbahir erődnél partra tett egységeket. (200-ból csak 11-en jutottak élve a partra.)) Április 27-én érte el a hídfő a legnagyobb kiterjedését. Ekkor az angolok csak 500 méternyire voltak az elnéptelenedett Krithia falucskától. A törökök gyorsan erőket csoportosítottak a térségbe és május 3-a éjjelén visszavetették az angol alakulatokat,de a tengerbe szorítani már nem tudták azokat. Szilárd hídfő jött létre.
Északabbra az ún. ANZAC-bozótban ausztrál és új-zélandi katonák szálltak partra. A területet a Kemal Atatürk által vezetett kisszámú török alakulat védte. A partraszállást nem tudták megakadályozni. A kulcsfontosságú hegycsúcsokért kezdődött versenyfutásból a török hadsereg került ki győztesen. Az öblöt körbefogó csúcsok többször is gazdát cseréltek, míg végül a török védelem megszilárdult. A partról azonban itt sem sikerült kiszorítani az antant csapatait.
A Dardanellák partjain ugyanolyan állóháború alakult ki, mint a nyugati fronton. A támadókat jól álcázott géppuskafészkek fogadták, aknamezőket telepítettek és szögesdrótokat húztak ki.
Áttörési kísérletek nyár elején
Ausztrál katonák halottakat szednek össze az ANZAC-bozótban - 1915. május 25.
Május 6-án a britek megkísérelték elfoglalni a kulcspozícióban lévő Krithia falucskát. Nagy veszteségek árán mindössze néhány hektárnyi terület jutott a kezükre. Június 4-én ugyanitt támadtak a britek. 20000 angol katona indult rohamra, 25%-os veszteség árán semmiféle területi nyereséget nem szereztek. Június 28-án frissen a frontra érkezett angol csapatok érkeztek és értek el győzelmeket, melyek csak korlátozott területnyereséggel párosultak.
Az ANZAC-bozótban a török csapatok indultak rohamra május 19-én. A támadás tervét az auszrálok korábban megszerezték és védelmüket a megfelelő helyen csoportosítva kivédték a török offenzívát. A törökök 10.000-es veszteségével szemben az angolszászok "mindössze" 500 főt veszítettek.
A nyár eleji harcokban mindkét fél áttörésre törekedett. Bár az angolok és franciák fegyverei fejlettebbek, csapataik szervezettebbek voltak, mégsem tudták erőfölényüket érvényesíteni. A török hadsereg jól használta ki létszámbeli és helyzeti fölényét az angolszászokkal szemben. A terep nekik kedvezett. Sikeresen foglalták el a magasabb tereppontokat, ezeket még gyengébb fegyvereikkel is meg tudták védeni az antant támadásaitól. A partraszállás nem ért el jelentős eredményeket. A támadóknak újra kellett gondolniuk a hadművelet alapjait.
Offenzíva Augusztusban
A brit vezetés belátván, hogy sem a tengeren, sem a szárazföldön nem lehetséges az áttörés, újabb partraszállást szervezett a törökök hátában. Augusztus 6-án az Anzac-bozóttól északra újabb csapatokat tettek partra. A csapatok gyorsan megszállták a környező magaslatokat és úgy tűnt, hogy az antant ki tud törni a hídfőből. Két nap múlva a török ellentámadás lesöpörte az ausztrálokat a domobokról. 25-én újabb angolszász partraszállás következett, amely jelentősen bővítette a hídfő területét, de stratégiai jelentőségű áttörést nem ért el.
Nem csak az ANZAC-borótban indult támadásra az antant. A Krithia ellen vezetett akciókat a törökök rendre elhárították. Az antant a nagyszámú veszteség miatt leállította a támadásokat és védelembe rendelte csapatait.
Menekülés Gallipoliból
Brit csapatok a Gallipoli félsziget csúcsánál evakuálásra várakoznak - 1916. január 7.
1915 októberében a hadihelyzet alapvetően változott meg a Balkánon. Bulgária hadba lépett a központi hatalmak oldalán és segítségével az osztrák-magyar csapatok lerohanták Szerbiát. A szerb hadsereg összeroppant és Korfura menekült. Románia két tűz közé került és ideiglenesen megszakította a tárgyalásokat az antantal. Ebben a helyzetben félő volt, hogy Görögország is eltávolodik a francia-brit szövetségtől. Az antantbarát görög kormány a központi hatalmak győzelmeinek hírére összeomlott, helyette egy semlegességet pártoló államvezetés került hatalomra. Törökország önbizalma és tekintélye megnőtt. Ausztia-Magyarország 1916 januárjára meghódította Montenegrót és csapatai állomásoztak Albánia északi részén; a támadás Görögországot veszélyeztette. Törökország Bulgárián keresztül végre szárazföldi összeköttetésbe került szövetségeseivel és jelentős mennyiségű fegyver, hadianyag és katona áramlott a régióba. A hadművelet pontosan a remélttel ellentétes eredményt ért el.
Ebben a helyzetben az antant hadvezetés nem látta értelmét további véráldozatoknak a Dardanellák ostrománál. Október 5-én brit erők szálltak partra Szalonikiben és beásták magukat a város körül. A művelet célja az volt, hogy a széteső szerb hadsereget morálisan megsegítsék és elrettentsék a központi hatalmakat Görögország megtámadásától. Az új balkáni front megerősítését egyre többen követelték, e célra ideálsnak bizonyultak a gallipolinál megrekedt antant-hadak. Október végén elkezdődött a csapatok elszállítása. A törökök folyamatosan ágyúzták a partokon gyülekező csapatokat. Az idő is rosszra fordult, a mediterrán térségben szokatlan havazások, jégessők és téli viharok nehezítették a tengeri evakuálást. Az ausztrálok árkokat ástak és az éjj leple alatt osontak a parton kikötő csónakokhoz. A menekülés során többször indítottak apróbb támadásokat, hogy szándékukat leplezzék. December 20-án az utolsó ausztrál egységek is elmenekültek az ANZAC-bozótból. A Gallippoli félsziget csúcsán lévő lövészárkokat 1915 január 7-én hagyták el az utolsó brit alakulatok.
Veszteségek és következmények
| Veszteségek a Dardanellák ostrománál |
| |
Halott |
Sebesült |
Összesen |
| Ausztrália |
8,709 |
19,441 |
28,150 |
| Új-Zéland |
2,721 |
4,852 |
7,553 |
| Nagy-Britannia |
21,255 |
52,230 |
73,485 |
| Franciaország (becslés) |
10,000 |
17,000 |
27,000 |
| India |
1,358 |
3,421 |
4,779 |
| Új-Foundland |
49 |
93 |
142 |
| Antant együtt |
44,072 |
97,037 |
141,109 |
| Oszmán Birodalom |
86,692 |
164,617 |
251,309 |
A gallipoli-i kísérlet az antant súlyos katonai és taktikai vereségével ért véget. A nagyszámú elvesztegetett élet, hadianyag, megsemmisült hadihajó kiábrándultséghoz vezetett a brit birodalom gyarmatain. Ausztrália és Új-Zéland nem érezte magáénak az európai háborút. (Fiaikat a Brit-Szigetek védelmének ürügyével vitték Európába, de a Dardanellák távol estek a Csatorna partjaitól.) A központi hatalmak tekintélyt szereztek a balkáni államok körében és félő volt, hogy továbbiak kerülnek a német érdekkörbe. Az akciót támogató Winston Churchill lemondani kényszerült a brit flottaminiszteri tisztségről. Ausztráliában és Új-Zélandon április 25-e (a partraszállás első napja) nemzeti emléknap.
Erzincani csata
| Erzincani csata (I. világháború) |
A kaukázusi front. |
| Konfliktus: |
Kaukázusi front
(I. világháború) |
| Időpont: |
1916. július 2. |
| Helyszín: |
Erzincan térsége |
| Eredmény: |
Döntő orosz győzelem | |
| Szembenálló felek |
| Oszmán Birodalom |
 Orosz Birodalom |
| Parancsnokok |
| Vehip pasa |
Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics |
| Szembenálló erők |
| 3. török hadsereg |
orosz kaukázusi hadsereg |
| Veszteségek |
| 34,000 |
? |
Az erzincani csata a kaukázusi front egyik csatája az I. világháborúban, a csatában az Oszmán Birodalom és az Orosz Birodalom seregei csaptak össze. A csata az oroszok győzelmével ért véget 1916. július 2-án.
Előzmények
1916 elején az orosz csapatok benyomultak Kelet-Anatóliába, elfoglalták egész Örményországot. Enver pasa, a törok háborús miniszter elhatározta, hogy 1916 nyarán támadást indít a 3. török hadsereggel, hogy visszafoglalja az elvesztett területeket. A támadást Trabzon kikötőváros ellen kívánták megindítani, melyben viszonylag kisebb létszámú orosz erő maradt. A támadást Vehip pasa vezette, a harcok július elején kezdődtek meg.
A csata
A török támadás rövid idő alatt kifulladt, mire Jugyenyics tábornok július 2-án ellentámadást indított a török seregek ellen. Az orosz támadás központja Erzincan városa volt, ahol Vehip pasa tábori központja és hadműveleti bázisa volt. A támadás során megsemmisült a 3. török hadsereg kommunikációs központja, hadműveleti bázisa, számos orosz hadifoglyot szabadítottak ki a támadók, a 3. török hadsereget megbénították.
Erzurumi csata
| Erzurumi csata (I. világháború) |
A kaukázusi front. |
| Konfliktus: |
Kaukázusi front
(I. világháború) |
| Időpont: |
1916. január 11. – 1916. január 20. |
| Helyszín: |
Erzurum térsége |
| Eredmény: |
Döntő orosz győzelem | |
| Szembenálló felek |
| Oszmán Birodalom |
Orosz Birodalom |
| Parancsnokok |
| Karim pasa |
Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics |
| Szembenálló erők |
| 3. török hadsereg |
orosz kaukázusi hadsereg |
| Veszteségek |
25,000 halott és sebesült
9,000 hadifogoly |
? |
Az erzurumi csata a kaukázusi front egyik csata-sorozata volt az I. világháborúban, az Oszmán Birodalom és az Orosz Birodalom csapatai között. A hadjárat során orosz kézre került Erzurum városa és környéke.
AJÁNLOM AZ OLDALT
