-
A császárság kora
-
-
Fő szócikk: Római császárkor
A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (I. e. 27–i. sz. 284) és a dominatus (284–476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. Diocletianus (284–305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált.
A principatus kora
Augustus
Augustust, miután triumviri felhatalmazása lejárt, többször consuli, majd i. e. 27-től az egész birodalomra kiterjedő proconsuli hatáskörrel ruházták fel; i. e. 23-ban a néptribunusi jogokat is megkapta, i. e. 12-től pontifex maximus és pater patriae.
Augustus átszervezte a hadsereget: 25 légiót mint állandó haderőt állandóan fegyverben tartott – ezek egy része a provinciákban állomásozott, elosztásuk a hadi helyzethez igazodott –, személyes biztonságára pedig a 9 cohors praetoriánus gárda, illetve germán testőrsége felügyelt. Átrendezte a provinciák helyzetét: a már korábban pacifikált tartományokat a Senatus igazgatta (itt nem állomásozott hadsereg), a hadászatilag jelentős vagy még nem pacifikált provinciákat pedig Augustus kormányozta megbízottai által (legati Augusti pro praetore). A közvélemény caesari hódításokat várt tőle, Augustus hangsúlyozott politikai törekvése azonban a birodalom békéjének helyreállítása, a pax Romana (Augusta) megteremtése volt. Mindazonáltal uralkodása idején Róma nagy területeket hódított meg: csapatai elérték a Duna középső folyását (Pannonia meghódítása), és az Elbáig nyomultak előre.
Nagymértékben csökkent a senatus hatalma: a kül- és belpolitikát egyaránt Augustus irányította. A pénzügyekben az Augustus által létrehozott fiscus adta ki az arany- és ezüstpénzeket, a senatusi aerariumhoz csak a váltópénzek verése tartozott. Az uralkodó a családi ügyekbe is beavatkozott: a vagyonos rétegek közmondásosan erkölcstelen életmódja miatt i. e. 18-ban a senatori és lovagrend számára kötelezővé tette a házasodást, a házasságtörés ellen pedig szigorú rendelkezéseket hozott. Augustus i. sz. 14. augusztus 19-én Nolában halt meg. Halála után istenné avatták (consecratio). Utódjával, Tiberiusszal kezdetét vette a római császárkor első dinasztiájának, a Iulius–Claudius-dinasztiának az uralma.
A Iulius–Claudiusok egy évszázados uralkodása alatt Itália élete megváltozott. Kialakult a nagy kiterjedésű földbirtokok, a latifundiumok rendszere – Augustus egy rendelete szerint a senatoroknak jövedelmük egyharmadát itáliai földvásárlásba kellett fektetni. Ezeken a hatalmas földeken már nemcsak rabszolgákat, hanem – bérlőként – szabadokat is dolgoztattak. A provinciákból (főleg Africából és Aegyptumból) behozott olcsó gabona miatt az itáliai gazdaságok jövedelmezőbb termékek (gyümölcs, bor, olaj stb.) termelésére tértek át, melyekből a birodalom minden részébe exportáltak. Fellendült a kézművesipar: a fazekasműhelyekben tömegesen állították elő a tartós mázzal bevont, védjeggyel ellátott agyagtárgyakat (terra sigillata), s jelentős volt az üveg- és bronzáruk termelése. A tartós béke felélénkítette a kereskedelmet, a birodalom területét behálózták a kereskedelmi útvonalak.
A Római Birodalom kiterjedése i. e. 133-ban (piros), i. e. 44-ben (narancssárga), i. sz. 14-ben (sárga) és i. sz. 117-ben (zöld).
Változások történtek a közigazgatásban is. A lovagrend hivatali nemességgé emelkedett. A provinciák adózási rendjének és közigazgatásának megváltozásával a lovagok elvesztették fő bevételi forrásaikat – az adóbérleteket, ill. provinciális kereskedelmi és hitellehetőségeik nagy részét –, megnövekedett azonban közigazgatási szerepük. Augustus óta közülük kerültek ki a császári jövedelmek kezelői (procuratorok) és a főbb tisztviselők (praefectusok). Az új hivatalnoki réteg megbízhatóbb támasza volt a császári hatalomnak, mint az arisztokratikus hagyományaihoz ragaszkodó senatori rend. A császári hivatali apparátus megteremtése Claudius császár (41–54) nevéhez fűződik: megszervezte többek között a császári magánkincstárat (a provinciális kincstárak és a római könyvelési központ összevonásával), felállította a császári bürokrácia főbb hivatalait, állami postát hozott létre, s elkülönítette a császári magánjellegű és állami ügyek intézését. Ebben az időszakban alakultak ki a császárkorra jellemző településformák: a falu (vicus), ill. a város (civitas), melynek két formája a municipium és a colonia volt. A falvak közigazgatásilag valamelyik városhoz tartoztak, a városok pedig önálló önkormányzattal rendelkeztek. A két városi településforma közül a colonia volt a magasabb rangú, s tagjai római polgárok voltak. Claudius alapította többek között Savariát (Szombathely), mely colonia rangú város volt.
A Flavius-dinasztia (69–96; Vespasianus, Titus, Domitianus) idején átszervezték a császári földbirtokrendszert: az állami földeket (ager publicus) beolvasztották a császári birtokba (res privata). A császári birtokon a rabszolgák mellett bérlők (colonusok) dolgoztak, akik a bérleti díjon felül a bérletbe nem adott földeken 6–12 napi ingyen munkát is teljesítettek. A hadsereg összetétele is megváltozott. Vespasianusig a legiókban csak itáliaiak szolgálhattak, a provinciák lakói adták a segédcsapatokat. Vespasianustól a polgárjoggal nem rendelkező provinciálisok is bekerültek a legiókba, s leszerelésük után (vagy valamilyen kiemelkedő haditettet végrehajtva) megkapták a polgárjogot.
Az Antoninus császárok (96–192; Nervától Commodusig) nem leszármazás, hanem örökbefogadás alapján követték egymást; a császár a környezetéből maga jelölte ki utódját, fiává fogadta (adoptio) és felruházta a hatalom minden tartozékával. A birodalom ebben az időszakban, Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Magába foglalta északon, az Al-Duna vidékén Daciát, a Fekete-tengertől keletre Armenián át egészen a Kaszpi-tengerig nyúlt, bekebelezte Asszíriát, Mezopotámiát, Arábiát, Egyiptomot és Kürénét.
Antinous Mondragone, Hadrianus (állítólagos) szeretője
Hadrianus alatt a császári közigazgatás az egész birodalmat behálózó, egységes szervezetté vált. A legfőbb irányító és ellenőrző testület a császári tanács (consilium principio) volt, melynek tagjait a császár nevezte ki. A közigazgatás a praefectusok feladata volt, akik között a legmagasabb rangú a két praefectus praetorio volt. A provinciákban helytartók (procuratorok) igazgatták az államügyeket. Ebben az időben a 40 római provincia közül már csak 11 tartozott a senatus irányítása alá. A birodalom megerősített határvonala, a limes, melyet még Domitianus kezdett el építeni, Hadrianus alatt egységes védőrendszerré vált. A hadsereg a határvonal mellett állomásozott, állandó jellegű, kőből épített, ill. földsánccal megerősített kiegészítő táborokban. A császárság erre az időre véglegesen egyeduralommá, bürokratikus abszolutizmussá vált, a 3. századra pedig nyílt katonai diktatúrává fejlődött.
A katonacsászárok kora (193–284; Septimius Severustól Diocletianusig) négy császár hatalmi harcával kezdődött; közülük a pannoniai légiók legatusa, Septimius Severus került ki győztesen. A gazdaság hanyatlásával a pénz elértéktelenedése felgyorsult, s ezzel együtt egyre nagyobb szerepet kapott a szabadok által végzett kötelező közmunka (munus). Caracalla a birodalom szabad lakóinak (a fegyverrel leigázottak kivételével) megadta a polgárjogot. A Severus-dinasztia (235) bukása után trónra lépő Maximinus Thraxszal a katonai anarchia kora köszöntött a birodalomra. A sorozatos államcsínyek és az erősödő külső támadások zűrzavaros állapotokat idéztek elő. Tetőzött a gazdasági válság, a pénz jóformán elértéktelenedett. A stabilizálódási folyamat, mely Gallienus (260–268) intézkedéseivel indult meg, végül Diocletianus (majd Constantinus) dominatusához vezetett.
A dominatus kora
A tetrarchák. A 4. század elején készült porfír szoborcsoport
Diocletianus (284–305) megosztotta hatalmát: ő maga a keleti, társcsászára, Maximianus a nyugati területet kormányozta (Nicomedia, ill. Mediolanum székhellyel). Később ez a rendszer bonyolultabbá vált, miután mindketten egy-egy utódlási joggal felruházott alcsászárt (caesar) választottak maguk mellé. Diocletianus célja ezzel a tetrarchikus rendszerrel a császári hatalom decentralizálása volt: így a császári testület egy tagja mindig jelen lehetett a fontos területeken. A birodalmat 12 közigazgatási körzetre (dioikészisz) osztották. A provinciák számát (ezek ekkor már mind császáriak voltak) további kettéosztásokkal 100-ra emelték, és magát Itáliát is tartományokra osztották. A provinciák szerkezete egységessé vált: minden helytartó mellé hivatali apparátust (officium) szerveztek.
A hadsereg is átalakult, a katonai igazgatás elvált a polgári közigazgatástól: a provinciális hadseregek vezérei (dux) csak a központi hatalomnak voltak alárendelve. A határvédő légiók állománya főleg barbár telepesekből állt össze; a harcoló légiók a négy császár közelében állomásoztak, ők adták az uralkodók katonai kíséretét (comitatus). A decentralizált uralmi rendet ellensúlyozták a főképpen a közigazgatást érintő központosító és egységesítő törekvések. A municipiumok és coloniák elveszítették autonómiájukat, vezetőik feladata az állami kötelezettségek, adók és közmunkák behajtása és elvégeztetése lett.
Diocletianus bevezette a kettős adózás (iugatio–captatio, azaz föld- és fejadó) rendszerét. A pénzromlást új pénzek kibocsátásával, ill. az árak és a bérek maximalizálásával állította meg. Hogy a pénz vásárlóértékét tartósítsa, az összes árucikk és munkabér értékét az általa kibocsátott denariusban (kb. 3,4 g bronz) határozta meg (azaz kiiktatta a piac önmozgását).
A dominatus (Theodor Mommsen elnevezése) rendszerében a császár feltétlen ura volt alattvalóinak, egyben isteni személy. Személye körül bonyolult szertartásrend szabályozta az életet. Ajtónállók során keresztül lehetett bejutni hozzá, s szokás lett mindent, ami vele kapcsolatos (lakóépületét, tanácsát stb.), szentnek nevezni. A császár bíborba és aranyba öltözött, diadémet viselt, és elé lépve kötelező volt a (perzsa eredetű) adoratio szertartása: mély meghajlás (proszkünészisz) és kézcsók.
A kereszténység terjedése
A keresztény vallás a 2. században kezdett szélesebb körben elterjedni. Nero óta a keresztényeket titkos és tilalmas társaságnak (collegium illicitum) tekintették, melynek tagjait halállal is sújthatták. Néha amfiteátrumokban vadállatok elé vetették a hitükhöz ragaszkodókat – Marcus Aurelius alatt Lugdunumban (Lyon) 20 keresztény szenvedett ilyen módon mártíromságot. Rendszeres üldözésük azonban csak Diocletianus uralkodása alatt öltött komoly méreteket. Ennek során sokan tagadták meg hitüket, de nagy volt a vértanúk és a kényszermunkát vállalók száma is. Diocletianus halála után keresztényellenes rendeletei érvényben maradtak, végrehajtásuk azonban már akadozott. Végül Constantinus milánói ediktuma (313) vallásszabadságot adott a keresztényeknek: üldözésük véget ért, elkobzott javaikat visszakapták.
A keresztény vallás (pontosabban az arianizmussal és más eretnek irányzatokkal szemben álló nicaeai katolikus irányzat) I. Theodosius és társcsászárai alatt 394-ben államvallás lett (una vera catholica fides), minden más kultuszt betiltottak.
A feudalizmus csírái
Egy mozaik Constantinusról a Hagia Sophia székesegyházban
Constantinus alatt, Diocletianus kezdeményezései nyomán kialakult a több évszázados érvényű császári bürokrácia kormányzási rendszere. A legfőbb kormányzó testület a császári tanács (consistorium sacrorum) volt, melynek tagjai a kormányzati szervek vezetői mellett azok voltak, akiket a császár comes címmel tüntetett ki (comites consistorii). A helyi közigazgatás legfőbb szerve a három praefectus praetorio volt (a keleti, a középső és a nyugati területek élén). Az egyes provinciacsoportokat a nekik alárendelt vicariusok irányították.
Constantinus volt az első császár, aki a colonusok önkényes elköltözését, más birtokra való elköltözését megtiltotta és szigorúan büntette. A parasztokat röghöz kötötték, a kézműveseket collegiumokba kényszerítették. Constantinus és utódai alatt olyan kasztszerű társadalmi viszonyok kezdtek kialakulni, ahol a nagy társadalmi csoportok tagjai, senatorok, hivatalnokok, kézművesek, parasztok stb. örökölték társadalmi helyzetüket, s e körből gyakorlatilag lehetetlen volt kitörni. Az elvileg még rabszolgatartó társadalom mélyén feudális viszonyok kezdtek kibontakozni.
A Diocletianus és Constantinus által létrehozott dominatus rendszere a 3. század nagy gazdasági válsága után megszilárdította a Római Birodalmat, de ez a stabilitás csak időleges volt, mintegy előkészítője annak a sokkal súlyosabb válságnak, amely végül romlásba döntötte Rómát.
A népvándorlások
Népvándorláson a Római Birodalmon kívüli, főleg germán, ill. iráni, pravoszláv, türk stb. törzsek kelet–nyugati, ill. észak–déli irányú tömeges megmozdulásait értjük. A 360-70-es években a Belső-Ázsiából a Volga vidékére nyomuló hunok elől menekülő vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom területére (376). Letelepedési szerződésük után a gótok államot alkottak az államban, királyuk államfői hatalommal rendelkezett a kijelölt területen. A gót betelepülést más barbár törzsek letelepülése követte (foederatus – azaz szövetségesi – joggal). Theodosius (379/394–395) halála után fiai, Arcadius és Honorius felosztották a birodalmat. Ezzel megszűnt a birodalom egysége, létrejött a Keletrómai Birodalom – Konstantinápoly (Bizánc) központtal – és a Nyugatrómai Birodalom, melynek fővárosa 402-től Ravenna lett.
A Nyugatrómai Birodalom a szakadás után még nyolc évtizedig állt fenn, ez alatt a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát. A gótok 410-ben Alarich vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. A hun támadások a 400-as évektől veszélyezették főleg a Keletrómai Birodalom területeit – ezeket hadisarcok fizetésével igyekeztek elhárítani. Attila hun király serege 451-ben kelt át a Rajnán; előrenyomulásuk a catalaunumi csata után megtorpant, ám a következő évben Itáliába is betörtek, s egészen Aquileiáig nyomultak.
Attila halála (453) után a hun birodalom széthullott. A hun veszedelem elmúlása után Rómában gyorsan váltották egymást a császárok; a városban anarchisztikus állapotok uralkodtak el, amit tetézett a folyamatos külső fenyegetés is. 455-ben a volt Africa provincia területén királyságot alapított vandálok elfoglalták s kifosztották Rómát. A gót szövetségesek függetlenítették magukat. 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt Odoaker germán hadvezér megfosztotta hatalmától, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte, Zénó keletrómai császárhoz. Ezzel Itália egyike lett az önálló germán királyságoknak. A keleti császárok ettől fogva a Római Birodalom egyedüli uralkodóinak tekintették magukat, s a formaságok életben tartásával igyekeztek megtartani a germán államok feletti jogi fennhatóságot. I. Justinianus (527–565) még megpróbálta visszaállítani a birodalom egységét, ez azonban már nem sikerülhetett.
A Római Birodalom provinciái
-
Fő szócikk: Római provinciák
- Aegyptus (Egyiptom)
- Africa (Kelet-Algéria, Tunézia; a volt Karthágó területe)
- Alpesi miniprovinciák (Délkelet-Franciaország)
- Alpes Cottiae
- Alpes Maritimae
- Alpes Poenninae
- Arabia (Jordánia és a Sínai-félsziget)
- Armenia (Kelet-Törökország, Örményország)
- Asia (Nyugat-Törökország)
- Bithynia és Pontus (Észak-Törökország)
- Britannia (Anglia és Wales)
- Cappadocia (Kelet-Törökország)
- Cilicia (Dél-Törökország)
- Corsica et Sardinia (Korzika és Szardinia)
- Creta (Kréta)
- Cyprus (Ciprus)
- Cyrenaica (Észak-Líbia)
- Dacia (Nyugat- és Dél-Románia)
- Galatia (Közép-Törökország)
- Gallia Transalpina (Franciaország)
- Gallia Aquitania (Nyugat-Franciaország)
- Gallia Belgica (Északkelet-Franciaország, Belgium)
- Gallia Lugdunensis (Északnyugat- és Közép-Franciaország)
- Gallia Narbonensis (Dél-Franciaország)
|
- Germania Inferior (Dél-Hollandia, Északnyugat-Németország)
- Germania Superior (Kelet-Franciaország, Délnyugat-Németország)
- Hispania (Spanyolország, Portugália)
- Hispania Baetica (Dél-Spanyolország)
- Hispania Tarraconensis (Észak- és Kelet-Spanyolország)
- Lusitania (Portugália)
- Illyricum (Nyugat-Balkán, majd Délnyugat-Kárpát-medence, Kelet-Ausztria, Szlovénia)
- Dalmatia (Nyugat-Balkán)
- Pannonia (Délnyugat-Kárpát-medence, Kelet-Ausztria, Szlovénia)
- Italia (Olaszország)
- Gallia Cisalpina (Észak-Olaszország)
- Iudaea (Izrael, Ciszjordánia)
- Lycia és Pamphylia (Dél-Törökország)
- Macedonia (Görögország)
- Achaea (Dél-Görögörszág)
- Epirus (Északnyugat-Görögország)
- Mauretania (Marokkó, Nyugat-Algéria)
- Mauretania Caesariensis
- Mauretania Tingitana
- Mesopotamia (Délkelet-Törökország, Észak- és Közép-Irak)
- Moesia (Észak-Bulgária, Szerbia, Délkelet-Románia)
- Noricum (Nyugat-Ausztria)
- Raetia (Kelet-Svájc, Bajorország)
- Sicilia (Szicília)
- Syria (Délkelet-Törökország, Szíria, Libanon)
- Thracia (Dél-Bulgária, Északnyugat-Törökország)
|
A Római Birodalom kultúrája
Vallás
-
Fő szócikk: Római vallás
A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentősek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentős különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi.
Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték.
313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.
Művészet
Irodalom
A latin nyelvű irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az első az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késői latin irodalomnak tartják, és pár kivételtől eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlődése szempontjából tanulmányozzák.
Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az első aranykori költőnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetéről” című filozofikus tanköltemény szerzőjét.
Titus Livius
Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól.
Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzők tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon.
Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsőt kísérletezőkedv, túlzott ékesszólás, fellengzős stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzők, kedvelt témái közé tartoznak az erőszak, boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdődött második szakasz a második klasszikus („neoklasszikus”) stílus ideje, ami az előzőhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor első szakaszának túlzásokba eső jellegzetességeit mind a neoklasszikus rómaiak korában, mind a későbbi korokban sok bírálat érte, az európai reneszánsz idején nagy népszerűségnek örvendtek.
A késői latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává előlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késői irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költője, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai.
Római császárok listája időrendben
Az ókori Római Birodalom császárai, uralkodásuk időrendi sorrendjében.
- (A betűrendes listát lásd Római császárok betűrendben alatt).
Uralkodó |
Hatalmon volt |
Megjegyzések |
A Julius-Claudius dinasztia császárai |
Augustus |
Kr. e. 27-Kr. u. 14 |
Az első római császár. |
Tiberius |
14-37 |
|
Caligula |
37-41 |
Eredeti neve: Caius Caesar Augustus Germanicus. A Caligula (magyarul: kiscsizma) mindössze becenévként ragadt rá. A praetorianusok gyilkolták meg. |
Claudius |
41-54 |
Negyedik felesége, Agrippinia mérgezte meg. |
Nero |
54-68 |
Az ellene kitört lázadások hevében a senatus halálra ítélte, menekülés közben öngyilkos lett. |
Galba |
68-69 |
Hispania Tarraconensis helytartója volt. A római történelemben trónra lépésével kezdődik meg a négy császár éve. Otho meggyilkoltatta. |
Otho |
69 |
Lusitaniai helytartó volt. Miután Vitellius legyőzte, öngyilkos lett. |
Vitellius |
69 |
Germania Inferior helytartója volt, a Forumon gyilkolták meg. |
A Flavius-dinasztia császárai |
Vespasianus |
69-79 |
A zsidó háborút vezette, amikor császárrá kiáltották ki. |
Titus |
79-81 |
Apja társcsászáraként került a trónra, váratlan betegségben halt meg. |
Domitianus |
81-96 |
Senatori összeesküvők meggyilkolták. |
Az Antoninus-dinasztia császárai |
Nerva |
96-98 |
Átmeneti megoldásként került trónra, mivel idős és gyermektelen volt. Adoptálta Traianust. Természetes halállal halt meg. |
Traianus |
98-117 |
Optimus princeps, azaz a legjobb császár címet érdemelte ki még életében. Gyermektelenül halt meg a keleti frontról hazatérőben. |
Hadrianus |
117-138 |
Traianus unokaöccse, betegségben halt meg. |
Antoninus Pius |
138-161 |
Átmeneti megoldásként adoptálta a gyermektelen Hadrianus, hogy utódjelöltjei, Marcus Aurelius és Lucius Verus helyett kormányozzon. Természetes halált halt. |
Marcus Aurelius |
161-180 |
Sztoikus filozófus, a dunai hadszíntéren halt meg pestisben. |
Lucius Verus |
161-169 |
Marcus fivére és társcsászára. A keleti birodalomfélért felelt, gutaütésben halt meg. |
Avidius Cassius |
175 |
Trónbitorlóként lépett fel. Egyiptomban és Szíriában uralkodott, de egy centurio meggyilkolta. |
Commodus |
180-192 |
Marcus Aurelius fia, 177-től kezdve társcsászára. Meggyilkolták. |
A Severus-dinasztia császárai |
Pertinax |
193 |
A Palatinuson gyilkolták meg katonái. |
Didius Julianus |
193 |
A szenátus halálra ítélte. A Palatinuson ölték meg. |
Pescennius Niger |
193-194 |
Trónkövetelő, aki Szíria felett megszerezte az uralmat. |
Clodius Albinus |
193-197 |
Trónkövetelő, aki Britanniában szerezte meg a hatalmat. Egy időben Septimius Severus társcsászára volt. |
Septimius Severus |
193-211 |
Pannóniai helytartóból lett császár, először kiegyezett Albinusszal, majd Pescennius Niger leverése után legyőzte. |
Caracalla |
211-217 |
Septimius Severus fia, Macrinus gyilkolta meg. |
Geta |
209-211 |
Társuralkodó, testvére, Caracalla gyilkoltatta meg. |
Macrinus |
217-218 |
Praefectus praetorioként ragadta magához a hatalmat a keleti határon. Császárként nem járt Rómában, kivégezték. |
Diadumenianus |
217-218 |
Kivégezték. |
Elagabalus |
218-222 |
Más néven: Heliogabalus. Meggyilkolták. |
Alexander Severus |
222-235 |
Meggyilkolták. |
A katonacsászárok uralma |
Maximinus Thrax |
235-238 |
Saját serege ölte meg. |
I. Gordianus |
238 |
Africa helytartója. Öngyilkos lett. |
II. Gordianus |
238 |
I. Gordianus fia és társcsászára. Csatában esett el. |
Balbinus |
238 |
A praetoriánusok gyilkolták meg. |
Pupienus Maximus |
238 |
A praetoriánusok gyilkolták meg. |
III. Gordianus |
238-244 |
II. Gordianus fia, meggyilkolták. |
Philippus Arabs |
244-249 |
Decius meggyilkolta. |
Sabinianus |
240 |
Önmagát kiáltotta ki császárnak, de egy csatában megölték. |
Pacatianus |
248 |
Császárnak nevezte ki magát, de saját katonái megölték. |
Iotapianus |
248 |
Trónkövetelő. |
Silbannacus |
248 |
Trónbitorló. |
Decius |
249-251 |
Egy csatában esett el. |
Priscus |
249-252 |
Császárnak nevezte ki magát a keleti provinciák felett. |
Licinianus |
250 |
Trónkövetelő. |
Herennius Etruscus |
251 |
Csatában halt meg. |
Hostilianus |
251 |
Trebonianus Gallus társcsászára, pestisben halt meg. |
Trebonianus Gallus |
251-253 |
Saját katonái gyilkolták meg. |
Volusianus |
251-253 |
Trebonianus Gallus fia és tárcsászára. Saját katonái gyilkolták meg. |
I. Aemilianus |
253 |
Saját katonái ölték meg. |
Valerianus |
253-260 |
Gallienus társcsászára, aki perzsa fogságba esett, és ott is halt meg. |
Gallienus |
253-268 |
Valerianus társcsászára. Meggyilkolták. |
Saloninus |
260 |
Gallienus társcsászára. |
Ingenuus |
258-260 |
Saját magát nevezte ki császárnak. |
Regalianus |
260 |
Önmagát nevezte ki császárnak. |
I. Macrianus |
260-261 |
Kinevezett császár, akit egy csatában öltek meg. |
II. Macrianus |
260-261 |
Kinevezett császár, akit egy csatában öltek meg. |
Quietus |
260-261 |
Trónkövetelő. |
Mussius Aemilianus |
261-262 |
Kinevezett császár. |
Aureolus |
268 |
Kinevezett császár. |
A gall császárok uralma |
Postumus |
259-268 |
|
Laelianus |
268 |
Magát Gallia császárának nevezte ki. |
Marius |
268 |
|
Victorinus |
268-271 |
|
Domitianus |
270-271 |
A Gall Birodalom uralkodójának kiáltotta ki magát. |
I. Tetricus |
271-273 |
|
Az illír császárok uralma |
II. Claudius |
268-270 |
Pestisben halt meg. |
Quintillus |
270 |
Aurelianus társcsászára, öngyilkos lett. |
Aurelianus |
270-275 |
A praetoriánusok ölték meg. |
Septimius |
271 |
Dalmácia császárának kiáltotta ki magát. Saját katonái ölték meg. |
Tacitus |
275-276 |
Meggyilkolták. |
Florianus |
276 |
Meggyilkolták. |
Probus |
276-282 |
Saját katonái gyilkolták meg. |
Saturninus |
280 |
Seregének nyomására magát császárnak kiáltotta ki. Saját katonái végül megölték. |
Proculus |
280 |
Trónkövetelő, akit Probus ölt meg. |
Bonosus |
280 |
Trónkövetelő volt, akinek hadait Probus szátverte, ezért öngyilkos lett. |
Carus |
282-283 |
Bizonytalan a halálának kimenetele (villámlás, csata a hunok ellen, praetoriánusok ölték meg vagy betegség.) |
Carinus |
283-285 |
Numerianus társcsászára. |
Numerianus |
283-284 |
|
A dominatus császárai |
Diocletianus |
284-305 |
Maximianus társcsászára, lemondatták. |
Maximianus |
286-305 |
Diocletianus társcsászára, lemondatták. |
Domitius Domitianus |
297 |
Ellencsászár Alexandriában Diocletianus győzte le |
Constantius Chlorus |
305-306 |
|
Galerius |
305-311 |
Flavius Severus társcsászára. |
Flavius Severus |
306-307 |
Galerius társcsászára. |
Maxentius |
306-312 |
|
Nagy Constantinus |
306-337 |
|
Domitius Alexander |
308 |
|
Licinius |
308-324 |
Társcsászár, akit 323-ban lemondattak, és két évvel később száműztek Rómából. |
Maximinus Daia |
308-313 |
Társcsászár, öngyilkos lett. |
Valerius Valens |
316-317 |
Licinius társcsászára, Constantinus száműzte. |
Martinianus |
324 |
Licinius társcsászára, akit szintén száműztek. |
II. Constantinus |
337-340 |
Társcsászár, csatában esett el. |
II. Constantius |
337-361 |
Társcsászár. |
Constans |
337-350 |
Társcsászár, Magnentius megölte. |
Magnentius |
350-353 |
Trónbitorló, öngyilkos lett. |
Vetranius |
350 |
Trónkövetelő. |
Nepotianus |
350 |
Trónkövetelő. |
Julianus Apostata |
361-363 |
Egy csatában esett el. |
Jovianus |
363-364 |
Balesetben halt meg. |
A brit területek császárai |
Carausius |
286-293 |
|
Allectus |
293-296 |
|
A Valentinianus-dinasztia császárai |
I. Valentinianus |
364-375 |
A nyugati birodalom császára. |
Valens |
364-378 |
A keleti birodalom császára. Egy csatában halt meg. |
Procopius |
365-366 |
|
Gratianus |
375-383 |
Meggyilkolták. |
II. Valentinianus |
375-392 |
Elűzték trónjáról. |
Magnus Maximus |
383-388 |
A nyugati birodalom rivális császára. Kivégezték. |
Flavius Victor |
386-388 |
Meggyilkolták. |
Eugenius |
392-394 |
Trónbitorló a nyugati birodalomban. Egy csatában esett el. |
A Theodosius-dinasztia császárai |
Theodosius |
379-395 |
Társcsászár, a Keletrómai Birodalom császára 379-től. |
Arcadius |
383-395 |
395-ben Bizánc császárává koronázzák. |
Honorius |
393-395 |
A Nyugatrómai Birodalom császára. |
A Nyugatrómai Birodalom császárai |
Honorius |
395-423 |
|
III. Constantius |
421 |
Honorius társcsászára. |
Priscus Attalus |
409-410 414-415 |
A vizigótok ismerték el császárnak. |
III. Constantinus |
407-411 |
Trónbitorló. |
II. Constans |
409-411 |
III. Constantinus társbitorlója. |
Maximus |
409-411 |
|
Jovinus |
411-413 |
Bitorló. |
Sebastianus |
412-413 |
Jovinus társbitorlója. |
Joannes |
423-425 |
Bitorló. |
III. Valentinianus |
424-455 |
|
Petronius Maximus |
455 |
|
Avitus |
455-456 |
|
Majorianus |
457-461 |
Lemondatták. |
Libius Severus |
461-465 |
|
Anthemius |
467-472 |
Kivégezték. |
Olybrius |
472 |
|
Glycerius |
473-474 |
Lemondatták. |
Julius Nepos |
474-480 |
Orestes elűzte a trónról, elmenekült, és végül 480-ban meggyilkolták. |
Romulus Augustulus |
475-476 |
Odoaker elűzte trónjáról, és ezzel vége szakadt a római császárok uralmának | |